Délmagyarország, 1914. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1914-01-06 / 4. szám

5a«rke«zt6ség KárA«z-utca 9. •IMI __ Teiefoa-sxám: 305. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEOEDEN egész évre . K 24-— félévre . . K 12-negyedévre K 6"— egy hónapra K 2*Egy«s &sám ára 16 fillér. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K 28'— félévre . . K14.— negyedévre K 7-— egyhónapra K 240 Egyes Mái éra II fillér. Szeged, 1914. III. ivfolyam 4. szám. ital KAfAosaica «. Telefon-szám: 395. Kedd, január 6 Fehér világ. A havas utcák telve vannak didergő 'és rosszul öltözött emberekkel. A hideg igazi tél fagyos hidege. És nemcsak odakünn, hanem bent, sok lakásban is hideg a levegő, didereg a szegénység. Szegeden ma egy koldus a lakásában fagyott meg. Igaz, hogy ez „csak egy koldus" volt, de ember volt és nemcsák ő fázott. Rajta 'kívül több ezer ember fázik. És Szegeden mégis soha nem fordultak el olyan ridegen a szegények elől, mint az idén. Furcsa fehér világ, — fekete, gyászos érzésekkel. Optikai csalódás az, hogy a tél felöltözteti az embereket. Fordítva van. Levetkőzteti, vagy mondhatjuk igy is: leleplezi őket. Nyáron senkinek se keli szégyenkeznie vagy bujkálnia, mert ruhátlan. Hiszen mindenki azon van, hogy minél inkább az legyen. Nyáron egy uniformisban járunk mindnyájan: a forró verőfény aranypalástjában, amely a jó isten garderobjáról egyformán jut gazdagnak, szegénynek. Ami más köntös nincs az emberen, nem hiányzik róla, csak könnyebbség neki. Istennek meleg lehelteiében élünk és ez a lehellet leolvasztja az emberekről a nyomorúságot, a szegénységet, az Ínséget. De a tél — ez nagy levetkőztető. Nézzétek csak, hogy minden nap, a mint a hőmérőben egy-egy fokkal mélyebbre siilyed a kéneső és egy-egy vonallal magasabbra száll a nyirkos köd: egyre több és több lesz a mezítelen ember. Mezítelen, mert több gúnya van rajta, mint nyáron, de kevesebb, mint amennyi kellene télen. Mezítelen: mert didereg. Mezítelen, mert ami áruló rongya van a szegénységének, mind magára ölti, vacogó foggal hirdetvén: hisz semmim sincsen! A nagy tömlöctartó, szívesen magasztaljuk emberséges lustaságát, — lassan jött: de mégis csak megérkezett. Itt a tél, melynek jöttére ha gondoltunk, augusztus derekán is meg kellett borzongonunk. Mert ennek a nyárnak nem telt a módjából, hogy a leggyöngébb torlaszt is emelje az elkövetkezendő jeges ostrom elhárítására. A tél mindig rabságra veti a városok lakosságát, de más esztendő legalább arról tudott gondoskodni, hogy a ' börtön, ha csakugyan annyira börtön is, mint a városi szegény ember lakása: ne legyen fűtetlen. Hogy a meztelen emberek, akik el se jöhetnek hazulról, legalább otthon meg ne fagyjanak. Mi lesz velünk az idén? Nem kell szociológusnak lenni az embernek, hogy megmondhassa és statisztikusnak, hogy kiszámíthassa, mi következik. A nyomorúságnak olyan vastag felhője sohasem borult még a népekre, mint aminőt a hideg januári szél sodor most felénk. Nagy reményekkel, nagy nekibuzdulásokkal indultunk az újév felé, de ezek a — na—r- ~r-r-j i—- - . ; — remények, ezek a bizakodások, félő, hogy csakhamar szertefoszlanak. Olvashattuk ép a napokban, hogy négy gyufagyár beszüntette az üzemet, a nagybecskereki szönyeggyár elbocsátotta munkásait, mert termékei iránt egyáltalán nem mutatkozott érdeklődés, száz meg száz ember lett munkátlan és szaporítja azoknak a szerencsétleneknek a számát, akik eddig is éheztek, vagy legjobb esetben sovány kegyelemkenyéren tengődtek egyesek, vagy az úgynevezett köz jóvoltából. A napokban mondotta egy magyar államférfiú, hogy a kormánynak most sürgősen foglalkoznia kell az ország gazdasági érdekeivel, mert a nép már unja a politikai frázisokat és nem ül föl azoknak, akár munkapárt, akár ellenzéki képviselő szájából hallja. Megunta ezeket a semmitmondó frázisokat, megunta a meddő vitákat. Nem akar mást, minthogy az állam adja meg módját és lehetőségét annak, hogy mindenki, aki dolgozni akar és munkájából kívánja magát és családját fentartani, ezt a oélját él is érhesse. Meg kell végre hallani a nyomorgók és éhezők szívszaggató szavát, amely ma még esdeklés, mert holnap talán már ezek a könyörgések átkok és fenyegetések lesznek. Hagyják, jö uraim, a vitákat, a virtuskodást s csináljanak egészséges, jó, becsületes, nemzeti szempontból célirányos gazdasági pdliti! kát és mindenki áldani fogja önöket. Vagy Egy álom, egy csók.*') Rég i rózsák szabályos csokra fakó falakon, ó-bútorokon sápadt, magyaros tulipánok, rajtuk a múlás, ez az isteni őshatalom. Komolyan ketyegő kopott falióra, — vén homlokára valami régholt, buzgóhitii mester finom kezével odavéste Jézust a kereszttel. IIt öreg almáriom. fíokokó-oszlopain cifra vállát s polcait dacosan tartja. Benne poros könyvek s Napóleon kis bronzalakja. Tört lábú. ósdi. vak tükör elé állok, s belenézek. Szirem beteges dobogása, halkabbra csitul: ó, a tükörböl búsan rémük elő az enyészet. Ó, nem tükör ez! Ősi, nehézszagu kripta, lm, rámmered egy ifjú halott, az utolsó, és körülötte sok régi bútor: régi koporsó. • • . Tovább, tovább . . . En szivem, fisz még! Látod, mi van ott? Fiatal rózsafa-pár: az anyám, meg az édesapám, aki halott, már régi halott. ó. ez o két kép! Anyám, anyám, szemedben gyönyörű álom ragyog, és az az álom — én, én vagyok. *) Az Úrinő,k Otthona javára rendezett irodalmi délutánon olvasta fel a -szerző. S egyszerre kitágul a szűk kripta-szoba, egy csók remeg át szomorú szivemen: az apám csókja. Az a csók, amely engem e koldus, rongyos életre teremtett. SIMON KA GYÖRGY. ez a két fiatal rózsa! A senki földje. Irta: StrfegI F. József. Bandika öt éves volt s tnivel a tanyákon tul sohasem járt, hát nem sok fogálma volt a tanyákon tuli világról. Egyforma gyermeki gondtalanságban teltek eleddig napjai, amint körülötte is csupa egyformaság uralkodott. Egyforma ruhában jártak ök, a tanyai gyermekek és egyforma volt a ruhájuk a felnőtteknek is. Csaknem egyforma alakúak és nagyságnak voltak az egyformán fehérre meszelt tanyai házak és teljesen egyformák, legalább az ő gyermeki szemével, az egy-egy tanyaházhoz tartozó folddarabok. Karácsony előtt kissé kizökkentette ebből az egyiormaságból az édes apja: — Na Bandika, igy szólt, ha jól viseled magadat, Szilveszterre megunkkal viszünk nagyapádhoz: — Hogy apám, vonaton? — kíváncsiskodott a fin. — Azon hát, — hangzott a válasz. Juj de jó lesz. juj de jó lesz! — ujjongott Bandika és tapsolt örömében. Szilveszternapig vonattal feküdt, vonáti ta'l ébredt, de az alvás idejét is vonattal való álmodással töltötte ki a kis tanyai fin. Hogyis ne, mikor még életében se látott vonatot, csak hallott róla és érezte, hogy az valami különös, szokatlan dolog lesz. Olyan pontosan tudta számon tartani, hányszor kell még aludni, mig nagyapához indulnak, hogy apja, anyja is elcsudálkozott Bandika számtudományán. Mert eddig nála a 4 után mindig 7 következett, most meg viszszafelé is hiba nélkül tudta, hogy még hétszer, még hatszor . . . még kétszer, már csak egyszer kell aludni és akkor mennek. Mennek vonaton. Az, hogy a nagyapjához mennek, kevésbé izgatta, mint az, hogy majd vonaton mennek. Az indulás napján reggel három órakor Bandika már ébren volt. — Nem kelünk még föl, édes anyám? 5 azzal fölrázta mellette alvó anyját. — Aludj még Bandika. — válaszolt félálomban az asszony, — különben nem birod ki az utat, mert sokáig megyünk ám vonaton. Bandika behunyta a szemét, de a világért sem aludt volna. Dehogy tudott volna ő aludni. A vonat zakatolt a fejében. Fél óráig valahogy kibírta szép csendesen, de aztán megint türelmetlenkedett: — Édes anyám, keljünk már föl, lekésíink a vonatról. — Ugyan ne nyűgösködj már, hiszen csak dél félé indul a vonat. Kénytelen-kelletlen elhallgatott hát me-