Délmagyarország, 1914. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1914-01-17 / 14. szám

ÍK4, jann^ 17. délmagyarorszag 5. Szerb menekültek Szegeden. (Saját tudósítónktól.) A balkáni háború alatt, főleg azonban a hálboru befejezése után sok katonaszökevény kelt át a Dunán és szökött be Magyarországba. Ezek a szerencsétlen emberek aztán, — akiket részint a háború borzalmai, részint pedig fejebbveléinak rigorozus bánásmódja szöktetett el hazájukból, — a határrendőrségen jelentkeznek, ahonnan a kormány intézkedésére az ország különböző városaiban helyezik el őket. Az utóbbi napokiban két. ilyen szerb katonaszökevény került Szegedre. Az egyik tegnapelőtt érkezett meg és Somogyi Szilvesz ter dr. főkapitány, a köztisztasági vállalat nál helyezte el. Még most is katonaruhát visel; tüzérőrmester volt a szerb hadseregben. Tetőtől-talpig drapp-szinti, daróc-szerü ruha van rajta, a galléron fekete hajtókával; a lábszárát fekete kamásli fedi; a fején drapp sipka van. Csak szerbül tud; a magyar nyelv kez is konyit azonban valamit. A Délmagyarország munkatársának alkalma nyilt vele beszélni, érdekes dolgokot mondott el éLeféből — Niikolios Miloradnak hívnak, 38 éves vagyok, — kezdte. Pincér voltam egyik előkelő belgrádi kávéházban, amikor kitört a liáboru. Engem is behívtak katonának és beosztottak az egyik tüzérezredkez. Az öszszes nagyoibb ütközetekben részt vettem. Először Prilopnál láttunk ellenséget, aztán Drácsnál; harcoltunk Prisztinánál és PrediczánáL Legvéresebb volt még is a kumanovi ütközet, amelyre ugy emlékezem, mintha tegnap történt volna. Az ágyukat alig használhattuk egy óráig, mert olyan közel jött az ellenség, hogy szuronnyal és karddal kellett megkezdeni az öldöklő harcot. Én is ott hagytam az ágyúmat és előkapva a revolvert, amellyel minden tüzér fel volt szerelve, védekeztem. Érdekes, hogy amig töméntelen ember maradt halva a kumanovi csatatéren, én meg se sebesültem. De nem csak Kumanovnál, hanem az egész háború alatt nem kaptam egy sebet sem. — Később a montenegréiak segítségére vonultunk Szkutarihoz. Két hónapig ostromoltuk minden eredmény nélkül a várat, de bemenni nem tudtunk. Éjjel-nappal működtek a nagy ostrom-ágyuk, ugy, hogy alig jutottunk pihenéshez. Nagyon sokszor egész napon keresztül egy falat sem került a szánkhoz, igaz, hogy aztán más alkalommal meg bőségben turkáltunk. Két hónap múlva elrendeltek bennünket Szkutari alól. Lassan vonultunk vissza és mire Belgrádba értünk, be is fejeződött az első háború. Én ekkor vissza akartam térni polgári foglalkozásomhoz, de följebbvalóim, különösen az ezredparancsnok nagyon marasztalt. Azt igérte, ha bent maradok katonának, kineveznek hadnagynak. Én ezt elhittem és katona maradtam. Végig küzdöttem a második háborút is, amely sok szenvedést és nélkülözést hozott. Mégis amikor a háború befejezése után követeltem a véglegesítésemet és a tisztté való kinevezésemet, a parancsnokom hallani sem akart erről. Egy alkalommal aztán efölötti elkeseredésemben nagyon elragadtattam magamat ós inzultáltam az ezredparancsnokot. Emiatt kellett megszöknöm. Fegyveresen me nekültem, csolnakon keltem át a Dunán és Zimonyban jelentkeztem a határrendőrségen ahol le is fegyvereztek. — Most ideiglenesen a menházban lakom és itt kapok ennivalót a rendőrségen, addig amig pénzem lesz. Ma állok először munkába. Kamummal IBBHB1IBII33IH énekes bohóság 3 felvonásban Színre kerül a városi színházban Naponta :: két előadás!! d. u. 6 és este Ve9 órakor A II. felvonásban bemutatásra kerül Helyárak rendesek. legyek vasárnaptól válthatók. a köztisztasági vállalatnál és most lakást keresek, mert a menházból kora reggel nem távozhatom. Ennyit mondott a fekete korszakain Nikolios Milorad. A másik szerb menekült/szín tán a napokban érkezett Szegedre. Káplár volt a huszároknál és épen olyan a ruhája, mint a volt tüzérőrmesteré. Már kapott is munkát; a fogadalmi templom építkezésénél dolgozik. Hazát keres a kievi pör szomorú hőse. (Saját tudósítónktól.) Beilis Mendel, a kievi pör hőse Trieszten, át igyekszik Palesztinába és átutazóban Bécsben is megszállt egy napra. Egy bácsi lap munkatársa fölkereste a szomorú nevezetességű embert és beszélgetést folytatott vele, amelyről igy számol be a lapjában: Beilis középtermetű, erős testalkatú ember. Érdekes arcát rövidre nyirt fekete szakáll veszi körül, tekintete fájdalomtól megtört és kissé fátyolozott. Erős, zengő hangja van. A beszélgetés elsősorban Beilis jövő terveire terelődött. — Azt akarom, hogy gyermekeim boldogabbak legyenek, mint én voltam, — mondotta a sokat szenvedett ember.— Elsősorban gyermekeim kedvéért határoztam el magam arra, hogy uj hazát keressek magamnak. feleségem és gyermekeim hittek bennem, ők tudták, hogy atyjuk nem gyilkos és most teljesen és kizáróan nekik alkarok élni. Beilis térdén lovagolt legkisebb gyereke, egy körülbelül négy esztendős, nagyon szép szőkeíürtü leányka. Apjára mosolygott és vidáman játszott Beilis óraláncával. — Jó nevelést akarok adni gyermekeimnek, — folytatta tovább Beilis, — jóságra és jámborságra akarom őket tanítani. Én nem voltam mindig jámbor és csak a börtönben kezdtem Istenben hinni, de a Mindenható megbocsátott és magához emelt. Most Palesztinába megyek, Jaffába és ott 'kertészkedni fogok. Tulaj donképen kertész vagyok és csak azért mentem a gyárba, mert Kievben nem kerestem eleget. Ezután elmondta Beilis, hogy felmentése után nagyon sok ajánlatot kapott filmgyár osoki ól és varieté-tulajdonosoktól, akik nagy összeget Ígértek föllépéséért. Ezeket az a j ánl a toka t visszautasította. — Mikor fölmentettek. — mondta aztán, — mikor az esküdt azt mondta: nem, ő ártatlan, akkor tudtam, hegy a jó Isten nem hagyott el, hogy gyermekeimnek ismét van.atyjuk. Ettől kezdve azonban nagyon keserves lett az életem Kievben. Voltak természetesen jó emberek, zsidók és keresztények, akik levélben 'kívántak szerencsiét föimentésemhez és azt írták, hogy tudták, hogy az igazság diadalmaskodni fog, de kaptam sok gonosz levelet is, amelyben halállal és agyonütéssel fenyegettek. Elmondta, hogy ötszáz üdvözlő táviratot kapott és négy ezerötszáz levelét, köztük sokat jóhiszemű keresztényektől. Mikor azonban mind több és több fenyegető levelet kapott, aggódni kezdett gyermekeiért és elhatározta, hogy odahagyja Kievet. Elutazása napiját titokban tartotta. Szabályszerű útlevele volt a maga, felesége és gyermekei részére. Keserű mosollyal mondta, hogy az orosz hatóságok ép oly szívesen láttáik elutazását, mint amilyen szivesen ment el ő hazájából. Majd hirtelen vizsgálati fogságára tért át Beilis. — Gyilkosokkal, utonállőkka! voltam egy cellában, — mondotta. — Lábam vérzett a fogolycipőtől és egyszer az egvik fogoly olyat vágott az arcomba, hogy eleredt az orrom vére és földagadt az ajkam. Mikor a felügyelő megkérdezte tőle, hogy miért bántott, azt felelte, azért, mert keresztény gyermeket öltem meg. Volt azután Beilisnak egy másik fogolytársa, egy lengyel, akit