Délmagyarország, 1914. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1914-01-14 / 11. szám

áruit nü 2-70 )\ 2-ig 3*20 2-— 5 — 5-— 2-50 1-90 >90 250 eres nak. miíkiaz (41), IrenlarfcesztAség Kárász-utca 9. Telefon-szám s 305. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K24-— félévre . . K 12 negyedévre K 6'— egyhónapra K 2-Eeycs «zAm ára !« tüíAr. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K 28'— félévre . . K 14.— negyedévre K T— egyhónapra K 2-40 Egyes szása ira ifi fillér. Kiadóhivatal Kfa*s»-ates t, Telefon-szám: 365. Szeged, 19 4 III évfolyam II. szám* Szerda január 14 A tél, a gyilkos. Csikorgó hideg van odakünn, a dolga után szaladó embernek majdnem ajkára tagy a lehelet. A nagy keritő, a jeges északi szél belevág a kékké fagyott arcokba és könnyet facsar ki a szemeik csücskéből. Csak futni, futni jó ilyenkor, haza, a melegre fűtött szoba felé, ahol egy békés sarokban a megnyugvás int felénk és a kályha melege kiengesztel a világ minden nyomoruságával. De hát akinek nincsen meleg szobája, aki felé ijesztő arcát forditja a testet elzsibbasztó, gyilkos, borzalmas hidegség? Az megáll az utcasarkon és nézi, amint elsuhan előtte a fűtött automobil. Zajtalan járású, kecses, könnyed alkotmány. Kis villanylámpa ég benne s a lámpa alatt parányi ibolyacsokor. Benne a kocsi puha párnám egy illatos, gondosan ápolt, puha asszony, talpig prémbe burkolva, fején kincseket érő toll disz, ajkához szorítva tizezer frankos, csöppnyi keszkenő. A sarkon ott áll a szeneslegény, aki izzadva, erőlködve cipeli terhét. Már harminc emeletet járt ma nyomorúságos éhbérért és majd leroskad a fáradtságtól. A pompás jármű, a gazdagság, jólét, fény, boldogság láttára kitör a keserűség a szeneslegény ziháló kebeléből: — Isten uccse, nem érdemes élni! Hát élet ez! Bár megdöglenék inkább! ... Aztán még csodálja az ember, hogy annyi gyilkosság történik a világon! Csak igy, csak ennyit szól a szeneslegény. Amennyit bizony sok elkeseredett ember megkockáztat, mikor a mindennapi élet sivársága belevág a busába és éhes szájjal kikezdi az elevenjét. De az elejtett keserű szó ezúttal termékeny talajra talál: meghallja egy kifáradt, agyongyötört, az élet asztala mellett fenevaddá éheztetett ember, aki azelőtt soha semmiféle bűntényben részes nem volt, aki a máséhoz hozzá nem nyúlt, aki csak dolgozott, húzta az igát, keservesen nyögött a gályapad mellett ... És most az az ember, Nick Gusztáv, egyszerre tudatára ébred annak a rettentő gondolatnak, hogy ölnie kell ... És Nick Gusztáv egyet alszik a gondolatra és másnapra már gyilkossá lesz. A kosárban talált szép hetaira meggyilkolásának rettentő részletei vannak. Minden jel arra vall, hogy egy álomszerűén megkábított, Ítéletében elvakult, emberi mivoltáról végkép megfeledkezett, legutolsó halandó nagy elkeseredése volt a tulajdonképeni bünszerző. A világért sem akarjuk kétségbe vonni a gyilkosok szörnyű elvetemültségét, de a bűnügy részleteinek olvasásánál a sorok közül minduntalan előbukkan a nagy keritő: a gyilkos, hideg tél, az emberi nyomorúság, a társadalmi osztályok végtelen nagy ellentéte. A munkátalanok, nyomorgók kimondhatatlan szenvedése áll szemben a vagyonos osztály fényűző hajlamával és ebben főként az előkelő metresszek lukszusos életével, melyben, mint valami eksztraktumban, kicsúcsosodni látszik a pénzpazarlás szenvedélye. A Schmidt Micik, a Mágnás Elzák egy előkelő és fenbéjázó társadalmi kaszt tüntető jólétének áldozatai: bennük, a puha fészekbe helyezett, morális súly nélkül szinte a levegőben libegő kis dísztárgyakban látja az emberiség szenvedő, nagy fele az uri osztály bűnös könnyelműségét összesűrűsödni. S hiába fordul az orozva megfojtott, szegény és jóindulatu kaméliás hölgy felé a világ részvéte, itt ez a nagy, gyilkos, rettenetes rém emelte föl kaszáját, a nincstelenség, az emberi nyomorúság, a megalázottság hördült föl és markölt bele az élet fényesebb oldalába, ahol mindig van fűtött szoba, gombaleves, diadém, gyémántos karkötő és automobil, mialatt a szenes legénynek meg kell dögleni a hidegtől, a fáradtságtól és a saját sorsának véghetetlen kicsinyességü megaláztatásától. Megállás. Irfa: Leo Larguler. Vonat dübörgés "hal látszott az éjszakában és Mme Saroeliys szép kezeivel eltakarva a láimpa fényét, bucsut vett tőlünk és nemsokára eltűnt a lépcsőkanyaru latnál. A férje és én a lefekvés előtt egyideig még a kertiben maradtunk. M. de Sarcellys hátradőlt nádszékében, mögötte egy hatalmas tölgy, ágai között a teli hóid olyan volt, mint valami óriási ezüst fészek. Mielőtt belekezdett elbeszélésébe, sokéiig nézte felesége ablakát. A könnyű függöny mögött egy árny mozgott és a lámpa fénye könnyedén rezgett a mennyezeten. Lassanként ez a fény is elhalványult, halk szellő borzongatta meg a repkényt, messziről valami viz csöndes csobogása hallatszott. — Kedves költőm — kezdé M. de Sarcellys, aki mmdig igy hívott engem — ma vol't életem egyik legfontosabb napjának az évfordulója. Ezen a napon dőltt el a sorsom végképpen. Húsz év előtt, reggel hat órakor a kedvesemmel a gyorsvonaton ültem, amely itt a szomszéd állomáson megállott. A kedvesem elképzelhetetlenül megcsalt, pedig én imádtam őt. Három évig tűrtem a hazugságait, különös históriáit, szeszélyeit, az anyját, egy vén kártyavető boszorkányt, egy altisztet, aki nevelte és akinek joga volt őt ölelgetni, száját csókolni, mielőtt visszatért a kaszárnyába. Mindent eltűrtem és noha gyávaságom miatt undorodtam önmagamtól, mégsem volt erőm szakítani vele. Ama bizonyos év őszén utazni akart velem. Hallott valamit a Borrornées-szigétekről és ott akart tölteni egy hónapot. Azonnal beleegyeztem; boldog voltam, liogy megszabadulok Páristól, a kedvesem barátnőitől, hogy egy ideig nem kell elszenvednem kicsapongásait, szeszélyeit. Azonban álig hagytuk el a pályaudvart, máris kiállhatatlanabb volt, mint valaha. Szemrehányásokat tett, amiért az anyját nem hivtam meg, durcás volt és visszautasította az ebédet. Egész éjjel nem tudtam aludni. Egyik cigarettát a másik után szívtam el a folyosón, mert a kedvesem pihenni akart és a reggeli szürkületig álltam ott. Hajnál' felé bementem, hogy egy kissé rendbeszedjeta az öltözékemet. A kocsiban zárt és rossz levegő volt, a kedvesem összeráncolt homlokkal ahidt; szája szögletéből egy kevés nyál folyt le; a keze a kényelmetlen helyzet miatt vörösen és dagadtan csüngött alá. Sokáig elnéztem. Ez hát az a nő, akitől én annyi szenvedést és kínzást tűrtem el! Ismét kimentem és kinyitottam az útitáskámat. Eközben, a vonat megállott. A kalauz tiz percnyi várakozási időt jelzett. Az ajtóba álltam. Velem szemközt, az ut mentén csinos kis ház átlőtt, amelynek nyitott ablakát körülfonta a repkény ós borostyán. Az ablaknál egy fiatal leány fésülködött a tükör előtt. Pongyolában volt és én tisztán láthattam nyúlánk alakját, gömbölyű karjait, gyermekded, szép fejét. Az ablakpárkányon nagy csokor rózsa feküdt. Az egész kép oly kedves és megnyugtató volt. hogy örökké elnéztem volna nyugodtan, boldogan. Nem tudom, hogyan történt, de hirtelen fogtam az útitáskámat és anélkül, hogy alvó ellenségemre egy pillantást vetettem volna, kiszálltam. A vonat tovább ment . . . Utána néztem egy pillanatig. Nemsokára eltűnt a kanyarulatnál, még esrv utolsó fütty és mindennek vége volt . . . Egyedül maradtam az ismeretlen kis falu reggeli csöndjében, csodálkozva, csaknem megdöbbenve saját merészségemen és azt hittem, hogy csak álomban hallom a villanyos jelzőkészülék csengését, amely ugy hangzott, mint valami porcellánharang. Csak néhány perc múlva tudtam kibe-