Délmagyarország, 1913. december (2. évfolyam, 280-303. szám)

1913-12-31 / 303. szám

a :«rkesztófég Kárász-utca 9. Telefon-szára: 305. Szeged, 1913. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K 24-— félévre . . K 12 negyedévre K 6'— egy hónapra K 2" Eeyes isám Ara 1$ Hltór. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K 28 — félévre . . K14.— negyedévre K T— egy hónapra K 2*40 E*y« ssá» ára IS (iilér. Kiadékivatal Káráo-atca á Telefon-szám: II. évfolyam 303. szám* Szerda, december 31 Szilveszter éjjelén. Mikor majd ma éjjel megkondul a harang, hogy az éjféli időt jelezze, vidám muzsikaszó mellett pezsgős palackok durrogása, mulatozó emberek hurrázása, virrasztó rokonok és jóbarátok kölcsönös üdvözlése kíséretében lépjük át egy uj esztendő küszöbét. S ezek az élőszóval elmondott jólcivánatok távolról sem olyan sablonosak, mint a már néhány nappal előbb gyári módra készült b. u. é. k.-o'k. A mindenkit és mindeneket tápláló remény sohasem hatja át egyszerre és oly elevenen annyi ember szivét, mint szilveszteri éjfélen. Csak a gyermekeket, akiket még nem törtek meg az élet gondjai, az elfásultakat, akik az élettől már semmit sem remélnek és az ifjú aggokat, akik affektálják a blazirtságot, csak azokat nem találja ébren a mai éjfél. De mi többiek valamennyien a megkönnyebbülés bizonyos érzésével válunk meg az ó-esztendőtől és a reményeink teljesülésében bizó bizonyosság egy nemével sietünk az újesztendő elé. Alig van ember, aki az elmúlt esztendőre jő szivvel gondolna vissza, sőt alig van, aki egyáltalán visszagondol rá, mert mindenkinek vannak be nem váltott reményei, melyeiknek teljesedését az uj esztendőtői várja. Mintha bizony az elmúlt esztendőben nem lettek volna egyáltalán a szürke, vagy éppen szerencsétlen napok között vidám napjaink is és mintha egészen bizonyosak lőhetnénk afelől, hogy a ránk köszöntő újév majd az öröm és boldogság napjait sorakoztatja szakadatlan láncolatban egymás mellé. A szebb jövő reményei hálátlanokká teszik az embereket a multak emlékeivel iszemben. Évről-évre való csalódás sem tud bennünket kijózanítani. S talán ép ez a vakonbizás a szilveszteri éjfél igazi poézisa. Amit a tegnap és a ma hozott meg számunkra, annak a teljesedését a holnaptól várjuk. Közben pedig nem gondolunk rá, hogy minden nap, minden óra, minden perc, mely elröppen, csak sirunkihoz, az örök megsemmisüléshez visz közelebb bennünket. Esztendők folynak le, mig egyegy olyan nap virrad ránk, amikor meg szeretnők állítani az idők folyását. Az emberi telhetetlenségnek, vagy az életfilozófia teljes hiányának a jele ez. Mindjárt boldogabbak volnánk, ha kevesebbel beérnők és nem volnánk olyan igényesek az élettel szemben. A józan életfilozófia pedig azt tanítja, hogy vannak dolgok, amelyek tőlünk függnek, körülmények, amelyeket magunk alakithatunk s viszont vannak dolgok és életkörülmények, amelyek rajtunk fcjvül állók, tőlünk nem fiiggők. Ha pedig helyesen fogjuk föl és élvezni akarjuk az életet, az csak ugy lehetséges, ha a tőlünk függő dolgokon a saját kedvünk és inyünk szerint változtatunk, viszont bölcs megadással beletörődünk azok| ba a körülményekbe, amelyeknek a megi változtatása ugy sem áll módunkban és hatálmunkban. De legtöbben dőre fővel azzal mérgezzük meg életünket, a jelen boldogságát, hogy az egyéni erőnket meghaladó dolgokat akarjuk másként alakítani. Hiu erőlködéssel, valóra nem váló vágyakozások közben telnek napjaink, mig csalódottan le nem törünk és sirba nem dőlünk. Nem az élet rontja meg boldogságunkat, hanem mi magunk. Mert az élet maga szép, az élet jó, az élet kellemes. Csak lehetetlent ne kívánjunk tőle. Akinek vágyai a lehetőség határain belül mozognak, annak vágyai, a mai szilveszteri éjféllel beköszönő ujesztendőben be is fognak teljesedni, ellenben a csalódottság keserű érzetével zárja le jövőre ilyenkor a ma éjfélkor kezdődő évet, az, aki nem tudja a bölcs megalkuvással élni és élvezni az életet. Szerencse az ilyen csalódottakra, hogy a remény fája szüntelenül megujul és szilveszteri éjfélkor pompázik legteljesebb virágdíszében. Ámde ne filozófáljunk, hanem vigadjunk, mulassunk! Szóljon a muzsika, durrogjon a pezsgős palack és fürödjünk meg a remény fájának virágillatában. Rajta, mulassunk! Napok. Irta: Karinthy Frigyes. Hogy az élet rövid, azt ti fiatalok találtátok ki — igy szólt az öreg ember csendesen. — Ti történeteket beszéltek nekem, amikben ugy robban élet és halál, mint ahogy piros és fekete váltakozik a roulette forgó korongján. Sok szép színdarabot láttam és sok szép verset olvastam tőletek, szebbeket, mint a régiek írtak — de mindegyikből hiányzott valami, amit ti nem ismertek: az idő, az élet perspektívája. Csodálatos: ti az életet olyasvalaminek képzelitek. mint a születés és halál — pedig születni és meghalni lelhet csak egy nap alatt, de élni nem. Szerelem, kétségbeesés és ujjongás: ugy következik nálatok egymásra, mint a láncszemek; mintha 'minden pillanata az életnek maga vdlna a teljes élet. 'Hát nem tudjátok, milyen rettenetesen hosszú az élet s a csendes, változatlan Örökkévalóság milyen végtelen, mozdulatlan tengerében úszik az a három, vagy négy harsogó pillanat, amikor érezzük és felismerjük a sorsunkat? Ha visszanézek aa életemre, ugy tűnik, mintha ezer év feküdne mögöttem: egy hosszú könyv, amit ezer évig olvastam és megjegyeztem és megtanultam mindent. Látom gyermekkoromat, oly rettenetes, kietlen távolságban, amekkorát ti csak ugy tudtok megérteni, ha a Történelmet olvassátok vagy a középkor sötét vá, raira gondoltok. És mindaz, ami förtént velem, ugy fekszik az Idő pusztájában, mint az elhullott tevék csontjai, nagy távolságban, a sivatagot átszelő karaván-uton. Ebben a hosszú, hossziu életben hihetetlenül kevés dolog történt velem: végtelenül hosszu.éjszaka volt, amit ébren töltöttem el s nem tudok egyebet róla, csak azt, hogv hosszú volt. Ti napfényről és örömökről beszéltek — elhiszitek-e nekem, hogy háromszor láttam csak a Napot, egész életem folyamán. Háromszor láttam és ezt a három napot egv örökkévalóság választja el — három egész emberélet, melyek nem ismerték egymást, s amiket innen, a távolból láthattam csak meg egyszerre. 1. Először egy széles, fehér lapon hevert — később megtudtam, hogy ez a fehér lap egy tükör volt, ami a gyerekszobánk falán lógott. Mikor először nyitottam ki a szemem. szembekerültem vele. Elfolyó, értelmetlen ragyogás volt, kinyújtottam utána a kezemet és csudálkoztam, hogy nem érem el: pedig szerettem volna megsimogatni, vagy a szájamba venni. Később, mikor megértettem. hogy nem olyan egyszerű a dolog, megharagudtam és elfelejtettem. II. Azután kimondhatatlan sok idő következik. Sok idő, mialatt velem alig történt valami, annál több bennem: szivemben és agyamban. Én egy kicsit nagyobb lettem, bajuszom is nőtt — két vagy három év alatt, két vagy három centiméter — és tizenöt év kellett hozzá, mig kék szemem egy árnyalattal sötétebb lett. Mig belül, a sötétben, szivem világokat és századokat átérzett — kivül az arcom halványabb lett egy kicsit és két vékony barázda gyűrődött orrom és szájam körül: ez volt az egész, ami kifelé változott. Türelmetlenül vártam, hogy mi lesz s mi az. amiért ennyit várni kellett. Egy délután aztán találkoztam egy aszszonnyal: néhányan még emlékeznek rá. hiszen sok-sok éven át. nekem ugy rémlett, egy örökkévalóságon keresztül, ketten voltunk aztán, az emberek között. Délután kettőkor találkoztunk és este 'hétig voltunk együtt. Fiatalember voltam, gondoltam, meghóditom. Beszélni kezdtem neki és ő áhítatosan figyelt: igen szép nő volt és jó illatokban bővelkedő. Megfogtuk egymás kezét és szorongattuk. Másnapra találkozót adtunk egymásnak: de ő nem jött el, valami zavar volt. Akkor boszankodtam és sokat törődtem az esettel: nagyon vágytam erre az asszonyra. Megint találkoztunk és én már félig bolond voltam a vágytól — megint elszakadtunk és most ugv volt, nem is találkozhatunk többé. Aznap, — őszi délután volt — megértettem, hogy en egész életemben erre az egy asszonyra fogok vágyni és más aszszony nekem semmit se jelent — s hogy a mit vártam és sejtettem és reméltem, éppen