Délmagyarország, 1913. december (2. évfolyam, 280-303. szám)
1913-12-16 / 292. szám
Szerkesztőié* Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egés:: évre . K24-— félévre . . K 12-— negyedévre K 6*— egy hónapra K 2•— Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K 28 — félévre . . K14.— negyedévre K T— egy hónapra K 2 40 Egyes szán ára 10 fillér. Kii 1 Kárász-utca L Telefon-szám: 305. Szeged, 1913 II. évfolyam 292. számi Kedd, december 16 Az ellenzék bécsi szereplése. A legfeltűnőbb mozzanat, amely a delegáció idei tanácskozását jellemzi, a magyar belső politikának feszegetése és pertraktálása a közösügyi bizottságban. A függetlenségiek évtizedeken át perhorreszkálták még azt is, hogy a delegációba menjenek s évről-évre következetesen tiltakoztak az ellen, hogy a delegációnak kivételes jelentőséget lehessen tulajdonítani, lévén ez csak egy bizottsága a képviselő•háznak, az átkos közös ügyeknek valami kimustrált lerakodóhelye, ahová hithű negyvennyolcas még be sem pillanthat. Az idők vasfoga azonban ugyancsak megette ezt az elvi álláspontot, elannyira, hogy most valóságos belső pártháboru dul köztük akörül, hogy kit jelöljenek és kit küldjenek a delegációba és elannyira, hogy most Bécsben már csakugyan szinte centrálparlamentté avatták a delegációt. Azt gondolom, hogy bár a delegáció tudvalevőleg nem az a jelentéktelen bizottság, aminőnek a függetlenségiek évtizedeken át föltüntették, viszont akkora jelentőségre még sem szabad felduzzasztani, amint ezúttal a tisztelt ellenzéki magyarok tették. Tisza István grófnak kellett minduntalan figyelmeztetni a delegáció közjogi helyére, amelynek korlátait áthágni nem szabad. Elvégre a delegációt nem szabad megnöveszteni az egész maA sziv és a lábak. Irta: Henry Kistemaeekers. Mikor kijött a kabinból, a tréning után, Rouget-t megszólította egy puiókarcu, izgékony emberke. — Szeretnék önnel valamit aláíratni... egy kis szerződést. A nevem Lepoutre. hisz tudja, Lepoutre, a „Vif-Éclair" kerékpároscégtől . . . Nem ismeri? ... Ez ép a bökkenő! A Vif-Éclair kerékpárjai ép oly kevéssé ismertek, mint ahogy ön nem stayer. Pedig ezek a legcsodálatosabb kis kerékpárok, melyeknél tökéletesebbeket képzelni is alig lehet. Az eset hajszálra ugy áll, mint önnel, ön is elsőrangú kerékpáros volna, de nincs managerje. Én meg szegény vagyok, mint a templom egere. Hogyan lehet ebből kimászni? Hogyan? Hát ugy. hogy összetesszük a kettőnk nyomorát. Két nyomorúság egyesítve hatalmasabb, mint a magában álló gazdagság. Tegyük föl, hogy valamely en gros megrendelő kötelezi magát arra, hogy nagy összegeket fizet nekem — persze az es,etben, ha egy nagy verseny díját a Vif-Éclair kerékpárján viszik el — abból a célból, hogy az üzletet szélesebb alapokra lehessen fektetni. Két hónap múlva ép kapóra jön a „Paris-Toulouse". A favoritok, akik mind a nagy gyárosok emberei, a hasukat fognák neveltükben, ha fölajánlanám nekik az én köszörű-kerekemet. S ekkor látva önt, hogy kezeli a lábait, látva gyar parlament rovására. Rossz példa ez, amit ezzel az ellenzéki politikusaink az osztrák centralistáknak adtak. S nem enyhíti a hibát az a körülmény, 'hogy világosan látható volt a taktikai célzat, amelyet ezzel a belső politikára való kihatással követtek — a kormány ellen. Az osztrák politika még ráadhatja a bolond fejét arra, hogy ezt a példát kihasználja az egész magyar parlament ellen. Nem nagyon épületeseik azok a tanulságok, amelyeket ebből le lehet vonni és amelyekhez még, sajnos, más kinos jelenség is csatlakozik. Ilyen a Károlyi gróf külső és gazdasági politikája. A függetlenségi párt vezére a hármas-szövetóég ellen hadakozik. Ez szinte érthetetlen. Az urak Bécsbe viszik a belső politikát a delegációba, hogy ott kellemetlenkedjenek Tiszának. A hadügyi vitában nem bolygatják többé a magyar nemzeti katonai követeléseket, (ami harminc évnek politikai ideálja volt), hogy az udvart és a dinasztiát kiengeszteljék. Mindez természetesen a felső körök megvilágositása és a kormánybuktatás kedvéért történik. De előáll a legnagyobb ellenzéki párt tapasztalatlan vezére és lándzsát tör ama szövetség ellen, amely a monarchia külső hatalmi pozíciójának legbiztosabb támasza. Hogy tűrhetik ezt el? Ilyen fegyvertárssal akarják az ellenzékiek megbuktatni Tiszát? A Károlyi gróf ilyetén föllépése nyilasai • 1*1 • •!• ~ vánvalóan ellenzéki taktikának is hibás, a monarchia és Magyarország hatalmi érdekeinek szempontjából pedig szinte megbocsáthatatlan állásfoglalást jelent. Ezt senki sem bizonyította be oly fényesen, mint Andrássy Gyula gróf a hármas-szövetség értékéről mondott beszédében. De gazdasági politikát, sőt társadalmit is csinált Károlyi gróf Bécsben. Csodáiatosképen ismét Szerbia barátjának vallotta magát. De Tiszának arra a (kérdésére, hogy milyen kedvezésekben akarja részesiteni Szerbiát, az ifjú vezér nem válaszolt. Erre a válaszra különben Darányi Ignác és az egész magyar gazdaközönség is méltóan kiváncsi lehet. Károly gróf társadalmi politikáját pedig jelzi Vázsonyi delegácionális beszéde. Vázsonyi szereplése iránt általános volt az érdeklődés és a beszéde nagy föltűnést is keltett. Károlyi gróf vezére (mert hiszen Vázsonyi a vedére annak a Demokrata-klubnak, amelybe Károlyi tagul belépett), olyan beszédet mondott, a mely teljesen megfelel az ő radikális gondolkozásának és demokratikus törekvéseinek. Azt végre is nem lehet elvárni Vázsonyitól, hogy föl fogja emelni az elejtett nemzeti követeléseket. A nacionalizmusról beszélt s olyan nemzeti politikáról, aminőt a radikális demokrácia tervez a jövendő Magyarország számára. Dicsőitette a demokráciát és lebecsülte az ariszállkapcsát, bestiális, makacs állkapcsát s lábait, melyek izmosak s kemények, mint az acél, ezt gondoltaim magamban: „Ez az én emberem!" S megírtam ezt a kis irást . . . Ha kudarc ér, lepottyanunk; de ha diadalmaskodunk, szép pénz üti a markunkat. A megrendelő busásan fizet. Nem lesz könnyű a dolog, mert nincsenek se vezetőink, se gondozóink és sok mi' egyéb, ami ehhez kell. Semmink sincs, csak ez a két kerék s egy hurka a nyakunkon, az esetre, ha a pneumatik el talál" repedni. De mégis, van egy hatalmas, páratlan gondozónk: az akarat. Tudja, mit csinált Bonaparte? Nem? Nos hát, ne is törje rajta most a fejét, tulhosszu volna ezt most önnek elmondani. Csak irja alá ezt az irást s holnaptól kezdve feküdjék neki teljes erővel a tréningnek s Paris-Touiouse a mienk. A fődolog, hogy belejusson a vezető gomolyba. A többi magától megy. Hisz ember a talpán, ugy látom. Ember, igaz-e? Rouget aláirta a kis szerződést s lelkiismeretesen neki látott, hogy formába jöjjön. A második, harmadik napon M. Lepoutre egyre csak dörmögött: — Még mindig nem megy, séhogyse megy. ön megteszi kötelességét, de a képe még mindig nem azé az emberé, aki biztos a sikerben. Hiányzik a bizalom, a hit, a lelkesedés. Pár nap múlva a lelkesedés is -megszületett — még pedig sajátságos körülmények közt. Rouget, a lábait a vélodromban s tüdejét az ország-uton trenírozta, mindennap látott a tribün első padsorában egy szőke, magas, fiatal, ragyogó szép asszonykát, aki szenvedélyes érdeklődéssel figyelte minden mozdulatát. Rouget érezte, hogy e nő hevesebb dobogásba hozza szivét és láttára ismeretlen energiák feszitik izmait. Egy érzés azt súgta neki, hogy meg kell felelnie a beléje helyezett bizalomnak. Nemsokára bámulva tapasztalta, hogy lábai nap-nap után nagyobb gyorsaságot fejtenek ki. Egy reggel levélkét adtak át neki, két sor írással: „Nyerje -meg a Paris-Toulouse-i versenyt. Az, aki szereti önt, az öné lesz". Rouget egyszerű lélek volt. Az egyszerű lelkek csodálkozás nélkül állnak az élet regényes mozzanatai és bonyodalmai előtt. S ezenkívül meg van bennük az a bölcsesség, hogy nem törik rajtuk a fejüket. Most már ugy tetszett neki, hogv lábai acéllá váltak s könnyű szárnyak röpitik tova. Valahányszor eliram-lott titokzatos barátnője előtt, ki tüzbenégő szemekkel követte, ezt gondolta magában: — Teremtő Isten! mily édes, szép teremtés! . . . Biztos, hogy valami hercegnő! Mert minden ember szivében ott szunnyad a mesevilág romantikája. Rouget-ben egyszerre támadt föl a gyöngédség és a szilajság. Fantasztikus rohamossággal tanult meg akami.