Délmagyarország, 1913. november (2. évfolyam, 255-279. szám)

1913-11-01 / 255. szám

Szerkesztőség Kárész-utca 9. Telefon-szám: 305. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K 24 — félévre . . K 12 — negyedévre K 6'— egy hónapra K 2-— Egyes szán ára 10 üllér. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K 28— félévre . . K 14.— negyedévre K T— egyhónapraK 240 Egyes szám ára 10 Hllér. Kiadóhivatal Káriaz-utca 9. Telefon-szám: 305. Szeged, 1913. II. évfolyam 255. szám( Szombat, november I Halotti ének. Lobogó kis csillagok égnek a temetői sírokon, virágeső fedi be a gyöpöt. Megindul a nagy népvándorlás a temetőkertek felé és elszorult szívvel látjuk, hogy egy év alatt mennyire megszaporodtak azok odakint, mennyire megfogyatkoztunk mi idebent. Ez az év, ez a súlyos megpróbáltatásokban bővelkedő nagy lélekzetvétele az időnek, sokáig lesz emlékezetes. Gazdag aratása volt benne a halálnak! Tizezrek mentek át egyszerre és egy napon az Aeheron vizén. Tömegek hullották el a srapnellek robbanása körül. Vérszopó balkán hordák kegyetlenkedése halomra ölte a gyerek raját és éhes farkas módjára szedte le az asszonyok köntösét, hogy fogát belevágja a fehérbőrű déli némberek meztelen húsába. Olcsó volt az emberélet Európa tűzfészkében, ahol valami mágikus erő hatotta át a félvad szilajságban lüktető sziveket: egyszerre mindent megnyerni, vagy mindent elveszteni, — ez volt a jelszó, ez volt a kockára tett becsület létkérdése. A háború elült s hol vannak már a nehéz vasban harcoló rettentő hősök? Hol a fényes hadi fölszerelés, a tengernyi ágyú és hadiszer, ló és lovasok? Ahol a tavalyi ihó . . . Halottak ünnepén félmillió uj siron gyújtanak gyertyát az emiékék bánatos hajóján evező özvegyek. És hát szóljunk^e a mi külön háborús nyomoruságainkról, a lélek mélyén, titokban lefolyó csöndes tragédiákról? Nagy, nehéz átok ül rajtunk; akaratunkat, becsvágyunkat, munkakedvünket fekete lepel boritja. A nemzeti élet a tetszhalott apatikus tengődéséhez hasonlít. Közéletünk nem, az önfeláldozásnak és hazaszertetnek, hanem az önzésnek és 'haszonlesésnek mozaikjait mutatja. Soha ugy gyűlölni nem tudtak még, ahogy napjainkban tudnak. Az osztályharcok kiélesedtek, a magánérdekek kirivóakká váltak. Széchenyi nemes példája nem hevit senkit, Kossuth homogén társadalma szertehuzó és visszavonuló lett. Ó, bizonyára jobb dolguk van ott alant a halottaknak, akik már nem gondolkoznak, nem látnak és nem remélnek. A mai magyar társadalom olyan levegőt teremtett maga körül, a melynek tömjénszaga van . . . Mintha a költő jóslat-szerű képének a hangulata vetődne előre: a sirt, hol nemzet sülyed el, népek veszik körül . . . Hagyjuk az élőket. Forduljunk arccal a béke nagyszerű kertje felé, melyben kibékítő csend honol. Az őszirózsák pompájában álló sírok között hullámzó tömeg feketéik. Színes lámpák égnek a városi temetőkben, tükröző márványlapok és hivalkodó aranyozások integetnek vissza a hívságos földi életbe. A szomorúfüzes erdélyi temetőkre gondolunk, a keresetlen szegénység falvainak pompa nélkül való virágos kertjeire. Merev, ékesen faragott, beszédtelen hornyolt fák állanak benne sorfalat. Ó, be szép vagy igénytelen szomorúságodban, falusi kis temető! Ott volna jó pihenni gyöpös hantod alatt, melyet nem tapos más, csak piroskendős gyereklányok könnyű mezitlába. A temetők kultusza, ugy, amint ma fennáll, nem a mai ember lelkéből fakadt szükségletet elégít ki. Visszamaradt emlék egy hittel telerajzolt, régi kornak, mely maholnap már a történelemé. A sírok pompázó díszítését elvégre mégis csak fel fogja váltani a halál fogalmának, hogy ugy mondjuk, megértőbb behelyettesítése. Mikor majd a holttesteket nem fogják többé érckoporsóban a légmentes földi üregekbe elraktározni, hanem elégetik azokat és hamvaikat kiszórják a mozgékony levegőégbe, hogy eloszoljanak ismét a nagy mindenségben, melyből vétettek: akkor az ember sokkal közelebb lesz az elmúlás titkának ismeretéhez és nem fog többé feldíszített sirok fölött merengve megállani. Aki meghalt, az annál tökéletesebben betölti hivatását, -minél élesebben megy át a megsemmisülésbe, minél jobban kivonja magát a kézzel megfogható világ érzékelési köréből. Külföldön már igy fogják fel az elmúlás tényének filozófiai és etikai jelentőségét. A krematóriumok évente százszámra hamvasztják el a holttesteket. Magyarországon most először hallatszik komoly híre, hogy talán lehetne a dologból itt is valami. A brassói magisztrátus akar első lenni, az ország legkeletibb zugában, aki a nyugati uj halálvallás fölséges gondolatai számára Markalf főtréfamester elégiája, j Arcát övedzi tompa siri pompa, hogy ne lássék kiégett két szeme, ajkán a vörös esték bora bűzlik, vigyorog a Markalf halálfeje. — Tegnap még vig bukfencet hányt a filkó, mise alatt majmolta a papot, vacsora közt, ha szoknya után nyúlkált, kancarugásból kázust nem csapott. Nyúlt teste lomhán nyugszik most a posztón, maszatos arcán meghalt a grimasz, éle helyett lassún nyüzsg a nyű a nyelvén, szivére tiz szál ijedt láng vigyáz. — Szép hangja volt; ha rózsák szaga szállt a vén park felöl, ő halkan énekelt, szép és szűz dámák könnyeitől nedves ablaka táján ma is még a kert. Veres haja ugy leng, akár a nyűtt kóc, pofája sárgább, mint a szenteké, tág orrlikából zöld legyek zizegnek az Ur ostyája és bora felé. — Ha ezüstpénz, aranypénz hullt elébe, minden fajankót tallérral tömött, ez a bus farsang sose látót nála, kedvesebb kópét, vígabb ördögöt. Holnap a mély veremben rothad árván, s a nyüzsgő tetvek bánnak el vele, sirásó fattyak lassabban a döggel, él a bolond; nem halt meg a feje. EMÖD TAMÁS. Rezső bement a kaszárnyába. Irta: Szemere György. Rezső -egy tizenöt éves göndör kamasz volt; ifoglalkozáisria -n,étzve -gimnajzista diák1 lett volna, de valójában állatszeliditő volt. Lelke teljes meggyőződéséből utálta a tudományt, de volt négy fehér egere, amik szolgálni tudták, egy csókája, ami lopni tudott és -egy inkarnátus gólyája, ami -szembe mert szállni a iegvásottabb komondorral is. Ezeket Rezső szerette és a -rom-a-dur--sajtot. Mert csak -mind-en tizenhatodik -ételt vett b-e a természete: azt, amibe zsir, liszt vagy tojás volt, nem -birta a gyomra megemészteni . . . Romadur-évadöin kivül pattogatott kukoricán élt Rezső vagy görögdinnyén és tökmagon. Természetes, h-ogy egy ilyen természetű fiúnak nehéz volt örülni. A tiainár uraik összetett kézzel könyörögtek a mamájának, hogy vegye ki őt a gimnáziumból-, -mert batá-r-o-zottan- ragadós butaságával tönkreteszi az egész osztályt. Ámde a szép mama -mindi-g szélylyél tudta választani az összetett kezeket, hol a saját puha fehér kacsóját ékelvén közéjük, hol egyéb élvezeti cikket: havanna szivart, tokaji aszút. Ilyaní-o-rmán tizenöt éves ikorára mégis eljutott Rezső a harmadik osztályig, ihi-ába eszelték anyját józan -rokonai : hogy kár -minden -garasért, amit fia -szellemi kiképzésére fordít, -mert eredendő hibában szenved a feje. Ambrus bácsi, a -fiziológia tanára a budapesti egyetemen, -még -meg is határozta a Rezső butaságát tu-d-ományos alapon. — A szó — magyarázta bugának — épp oly gyorsan ütődik ih-ozzá a Rezső fiüle dobjához, mint más embernek. Csakhogy ez nem elég, mert azoknak az idegszálaiknak, a -mik a dobból az agyig viszik a szót és az agy képzettgyüjtő hártyájának, amely e szót feldolgozza, tudattá fejleszti: villámgyorsan kell müködniök, különben -az egész fiziológiai processzus még útközben befagy. Rezsőnek azonban legalább öt percnyi időre van szüksége egyetlen, szó megemésztéséhez; több szót, -egy egész mondatot azonban már egyáltalában nem képes a feje feldolgozni, m-ert mire a végire érne, rég -elfelejtette -az elejét. Tehát Rezső soha nem jöhet abba a helyzetbe, hogy -megélhessen a feje után . . . Meg -kei próbálni, hátha ügyesebb a -keze, mint az agyveleje . . . Megpróbálták. Vettek neki egy kodakot. Persze nem -magyarázták -meg a furfangos