Délmagyarország, 1913. október (2. évfolyam, 228-254. szám)

1913-10-10 / 236. szám

Wm Szarkesztdség Kárász-utca 9. ELŐFIZETÉSI ÁM SZEGEDEM egéscévre . K24 — tfcévrs . . KB-— ELÓnZZTÉM ÁM VIDÉKEN íjÉM lm . Krt— űrt . . KM.— ncfjrcdévre K «•— ipMipnl í•sgyrtNec K r- c«rMMynK Zrt Tetef«*-száai 968. Enw Mám árt- lt MM* | 1 T« Mon <tzán i 985. Szeged, 1913. II. évfolyam 236. szám Péntek, október 10 Az angol papság. Kiewben most ugyanaz az ostobaság és gazság folyik, mint folyt nálunk 1883ban Tisza-Eszláron. Csakhogy amig nálunk sporadikus volt ez a gyalázatos elmebetegség, addig Kiewben és általában Oroszországban kollektív formában jelentkezik. A zsidókkal van baj, jobban mondva az emberiség egyik legnagyobb szégyenével, a vérváddal. A rabszolgaság óta esnél nagyobb abberatiója nem volt az emberi elmének és az elvetemült alávalóság soha nem csinált annyi visszaélést a butaság felhasználásával, mint a vérváddal. Nem sértünk meg senkit sem azzal, hogy elkezdjük argumentumokkal magyarázni, milyen szégyenteljes, milyen lehetetlen, milyen ostoba és gálád mese a vérvád. Hiszen aki szükségét érzi annak, hogy ezt előtte cáfolják, az már nem érdemli meg, hogy komoly, emberséges, kulturember vele szóba álljon. Aki nem fordul el ettől a vádtól a legnagyobb felháborodással, az menjen Oroszországba, legyen a szent szinódius tagja, de nem tarthat arra számot, hogy józan ember szóra méltassa. Azonban, tovább is van! A vérvád meséjét, a vérvád gyalázatos vádját nemcsak magánosok ápolják sötét koponyájukban. Kolostorok és zárdák falai is táplálják, élesztgetik, — persze, hála Istennek nem mindenütt, -— hanem csak ott, ahol az egyház minden alapját a leikék sötétségében, hatalmát a butaság íentartásában találja. Erre a műveletre a legalkalmasabb Oroszország, s az egyház, amelynek befolyása ott ma is még mindég középkori, él is ezzel az alkalommal. Kulturember megborzad és kétségbeesik arra a gondolatra, hogy megtörténhetik a legrémesebb, a legirtózatosabb valami, amely szerint ennek a hazug, gyalázatos mesének vádlottalt elitélik, törvényes fórumon mondják ki azt, hogy a vérvád jogosult, s akkor mi lesz? Miféle rettenetes sors vár azokra a boidogtala.fi, ártatlan orosz zsidókra véges-végig a fehér cár butasággal, fanatizmussal bemocskolt birodalmán mindenfelé? És a főszégyen! A legnagyobb szégyen, hogy a keresztény egyház, A Jézus Krisztus egyháza áll ennek a vádnak a fejénéi, ez szitja, ez táplálja a vádat. Ott áll a pap, a vádló, Pranaitas, aki az egyház nevében magáévá teszi a vádat, ezt az embertelen, gyalázatos, keresztényieden hazugságot, s aki a tárgyalás előtt misét mondat a tanuk, az esküdtek számára, ahol végleg rájuk akar feküdni az egyház tekintélyével. Ahol keresztény ember van, ez mind megretten és megundorodik erre, ha csak nem vakitotta el agyát, nem ölte ki jobb érzelmét a fanatizmus. Sajnos azonban a keresztény egyházak némák. Nem látják, mi történik itt a kereszténység, a Krisztusi kereszténység, az igazság, a szeretet, a megértés vallásának nevében. Nem vidulnak föl, nem tiltakoznak, nem emelik föl szavukat, hogy megbélyegezzék az orosz egyházat, s hogy megnyissák azok szemeit ott, akiket még nem borított be a teljes sötétség. Egyesegyedül Anglia papsága áll az ideális magaslaton, egyedül ez tudja, hogy mire kötelezi őt Krisztus és azok a tanok, amelyeknek hirdetője. Érsekek, püspökök és az angol tudományos világ előkelőségei jegyezték neveiket egy manifesztum alá, amely a kiewi esetet az emberiség és civilizáció kérdésévé teszi. A vérvád — mondja a manifesztum — a mágia és a varázslat sötét idejéből fenmaradt rémség, kegyetlen és alaptalan megvádolása a zsidóságnak, beszennyezése a Nyugat kultúrájának és szégyen az egyházra, amelynek nevében fanatikus emberek kezében a vád tüzcsóvájává lett. Ez a papság kultur és keresztényi. MaA kézfej. Irta: Michel Georges, Aí elhagyott utcában sivítva fütyült a szél. Imitt-amott pislákoló lámpavilág sugara vetett fényt a kövekre. Ilyen környezetben akadtam régi barátomra, Bonnasieux-re. aki kedves pajtásom volt az ifjúság napjaiban és akit azóta se láttam. Akkor elegáns, jól öltözött fiu volt. Most szinehagyo-tt, kávébarna felöltőt viselt, fekete rongyos szélű nadrágja durva cipőket fedett be. Elhanyagolt külseje még jobban megdöbbentett. Hihetetlen sovány volt, arcsziine, szinte szürke, rosszul bort vált. Szeme lázasan égett. — Öregem, mi van veled? Nincs valamire szükséged? — Köszönöm. Nincs. Szeme tétovázva nézett egy ócska, kidőlt-bedőlt bérházon végig, amely tán még nappal is kísértetiesen kétségbeejtő lehetett. — Itt lakom, — szólt halkan. — Nem merők hazamenni. — Nem mersz? . . . Miért? Gyermekkori pajtásom magához húzott. B elemes imp as zkodott: — Gyere velem, az istenre kérlek . . . Oly nagy szívességet teszel vele. Ne félj, — szólt szomorúan — -nincs benne semmi veszély. • Becsöngetett egy nagy kapun, amely utánunk rögtön bezáródott. Vaksötét lépcsőházban visszhangzottak a lépteink. Kellemetlen nedves szag csapta meg az orromat, .amidőn felérve a negyedik emeletre, barátom benyitott -egy kisiodüba: — Ez a dolgozószobám, — szólt utóbb reszkető hangon. * Ezt a szobát egy igen gyenge ajtószerü fa-tákolmány választotta el a másiktól. Egy alkóvszerü kis benyiló volt, amelynek háromnegyed részét az ágy töltötte be. Házigazdám egy vaksi petróleumlámpát •állított az asztalra, aztán az ajtó felé vonszolt. — Látod ezt az ajtót? — Igen. A festetlen, faragatlan deszkaajtóra nézve, Bonassieux megremegett. . . . Minden este egy levágott kézfej benyit rajta. Tehát a szegény fiu megbolondult. Egészen józan sohasem volt,a nyomorult, de -olly derék, jóravaló, szorgalmas volt szegény. — Miért nem- zárod be az ajtót? — kérdeztem komolyan. — Nem tudom. Én- választottam ketté a szobát. Nem bintam igy dolgozni benne. Mielőtt befejezhette volna a munkás az ajtót, megsértette csúnyán a kezefejét és többet nem jött vissza. Egy este . . . éjszaka lehetett már. Figyelsz? — Hogyine. — — Csúnyán esett az eső. Kinézek, hát egy véres kézfő kinyitja az ajtót. Majd ott maradtam ijedtemben. Másnap lázasan, ébredtem fel. Elbújtam . . . Mély álomból erős szivdobogással ébredek azóta, állandóan látom a véres kézfőt. Elkezdtem inni. A berúgott -ember nehéz álmából is félzavart. Mindig tovább és tovább időzött nálam az erős, nagy darab, kidolgozott munkáskéz. Aztán megint nem- itlarri. Páti Inapig ház-onkivül aludtam. Nyugodtan jöttem haza. — Nos? — kérdeztem. Bonassieux nagy szeme r-évedezőn tekintett rám. — Újra visszajött. Azóta minden este látom. Követett az ágyamba, a paplan alá, a torkom szorongatta. Mint egy holdkóros szaIskola öltönyök, felöltők, costümök fink és leánykák NEUMANN M. Kérjen árjegyzéket. cs. és kir. udvari és kamarai szállítónál részére kaphatók S^eged9 Kárász-utca 5