Délmagyarország, 1913. szeptember (2. évfolyam, 203-227. szám)

1913-09-24 / 222. szám

Szerkesztiség Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. ELŐFIZETÉSI ÁB SZEGEDEN egész évre . K24— félévre . oegyectévre K 6 — egy Wnspra K 2*Egyes Mán ára II ELŐFIZETÉSI ÁS VIDÉKEN egész éne . K2S— iétéers . . K 14.aegyeéévrc K egy hónapra K 2*40 lám ** ii SKfe. Kii il Kárász-atca 9 Telefon-szám: 305. Szeged, 1913. II. évfolyam 222. szám Szerda, szeptember 24 Az idegbeteg biró. Preiniszberger Jenőnek, annak a bírónak, aki idegbetegséget kapott a sok munkától, sok elődje van és sajnos azt kell hinnünk, hogy utódjai is lesznek. A magyar birói karban épen ugy a foglalkozással járó szakmabetegségnek látszik az idegesség, mint a gyufagyári munkásoknál a foszformérgezés, a nyomdászoknál a tüdővész és igy tovább. Miért? Azért, mert talán egyetlen egy komoly szellemi munkával foglalkozó foglalkozási ág sincsen, amelyikben annyi komoly és nehéz munka hárulna egy-egy emberre, egy-egy ember egyetlen egy napjára. Annál a törvényszéknél például, amelyiknél Preiniszberger Jenő dolgozott, már hetek és hónapok óta dupla a hivatalos óra. Ezek a birák szük és egészségtelen helyiségekben naponta a felek, ügyvédek egész tömegét fogadják, apró tyukperek és fontos nagy jogi esetek garmadája vonul át az agyukon. Mindegyia következő pillanatban ki kell mondani a ket jól át kell gondolni, mert ugylehet, már jogászi véleményt. Es pedig alaposan megfontolt és jól megrágott jogászi véleményt kell mondani, mert azt az ügyvédek nyomban izekre szedik, fölboncolják, megtárgyalják, kifogásolják és megfelebbezik. Azonban ez még nem elég: ennek a birónak egész nap körmölnie is kell, mint egy dijnok gyereknek: maga irja a jegyzőkönyveit, maga fogalmazza az Ítéleteit. A felekkel vesződés, az élőszóval kinyilatkoztatott jogi vélemények, a dijnoknak való tömegirás mellett pedig még a bíróra vár az aznap kihirdetett Ítéletek megfogalmazása is, jó bő indokolással, amelyeknek egyike-másika sokszor egy-egy jogászi értekezéssel is fölér. A munkásoknak már sikerült igen sok szakmában azt a követelést megvalósítani, melyet szociálista körmeneteken szoktak vinni a tömegben: „Nyolc órai munka!" A biró munkája öszszehasonlithatatlanul gyilkosabb és idegölőbb, mint a legtöbb testi erővel és testi ügyességgel dolgozó munkás munkája. És annál a törvényszéknél, amelyiknél Preiniszberger Jenő idegbeteg lett, mégis reggel nyolctól délután kettőig, délután háromtól este hatig dolgoztak a birák. Tehát napi kilenc órát olyan szellemi munkával, amilyet a birák szoktak végezni. Csoda-e, ha végre is megbomlik egy-egy kevésbé ellentálló birónak az idegzete? És mit lehetne tenni, hogy a biróságok ne legyenek kénytelenek igy kihasználni a biráik munkaerejét, mit lehetne tenni, hogy a törvényszékeknél ne kelljen megduplázni a munkaidőt? Az első gondolat természetesen az volna, hogy szaporítsuk a birói kart. Ha sok a munka, végezze ezt több biró, akkor egyre-egyre kevesebb teendő jut. Ez azonban nem lehetséges, azért, mert ez az állam már amúgy is tul van terhelve személyzeti kiadásokkal s mert Magyarország már eddig is aránylag több birót foglalkoztat és tart el, mint írnás országok. Nem abban a rendszerben, mellyel nálunk a birákat dolgoztatják. Ha az a külföldi kevés a biró, hanem abban a rendszerben, mdllyel nálunk a birákat dolgoztatják. Ha az a külföldi biró, akire épen annyi vagy még több akta esik, mint a bi biráinkra, ezt a munkáját elvégzi dupla hivatalos óra nélkül, akkor ebből arra lehet következtetni, hogy a mi bíráink igen sok felesleges munkát végeznek. Külföldön ugy látszik, már megtalálták a módját annak, hogy a felesleges Sallangtól és hiábavaló munkát adó cikornyáktól megtisztitsák az igazságszolgáltatást. A mai igazságügyi kormányzat tudvalevőleg nagyon is sokat foglalkozik ezzel a kérdéssel és az igazságügyi reformok nagy része éppen arra irányult, hogy a birákat amennyire lehet, megszabadítsa a felesleges munka terhétől. Az ilyen irányú reformok egész sorozata lépett már is életbe, nemsokára pedig életbelép a legA feledés forrása. Irta: Jaroslaw Vrchlicky. Fülgentius, az apát, ott állt. a kolostor kertjének falához támaszkodva és szórakozottan tekintett a távolba. Kezéből kiesett a zsolozsmás könyv, lenn hevert a siinü, friss fii vön. A nap búcsúzó félben volt. A monostor kertjének vén fái az alikonypir gazdag biboríényében ragyogtak, mint a rubintos oszlopok, leveleik tündöklöttek. mint a smaragdok — az egész kert fölidézte a paradicsom bűvös (képét, melyről annyiszor regélnek a régi krónikák. Ha időről-időre elsuhant mellette egy madár vagy egy pillangó, inkább repülő virágszálra hasonlított vagy hulló csillagra. Minden ragyogott és lángolt, mindent, mintha áthatna a forró életerő illata. Az apát nagyon szomorú volt. Ám ez nem volt szomorúsága egy embernek. ki önszántából lemond a világról és az aszkézisben akarná megölni az életkedv utolsó szikráját. Ez a szomorúság más jellegű volt. Szomorúsága volt az élet után sóvárgó léleknek, a szomorúság, melybe mint az ______ Iskola öltönyök, fe'BltSk, costOmBk fink és leánykák utolsó szalmaszálba kapaszkodunk, hogy megmentsük a kétségbeesetten fuldokló leiket, a szomorúság, amely abból ered, hogy keblünkben, rezgésbe akarnánk íhozni minden harangot, hogy csendüljön a szépet, a jót, a magasztosai dfcsőitő ünnepi dal, csakhogy ezt csupán az az egy tenné lehetségessé, amire képesek nem vagyunk: Ihogy feledni tudjuk a multat. Az apát fölriadt mély töprengéséből. Előtte állt egy ember, zarándok viseletében, fején a széles, kagylókkal ékesített kalap, kezében a vándorbot, esipőin. a tarisznya és a kulasz. Alakja karcsú volt és nemes; arca a békés, szelid megnyugvás bélyegét viselte. Az apát barátságosan intett neki. A zarándok odalépett hozzá. Csák a kert alacsony, sürü csipkéboikrokkal boritott fala választotta el őket egymástól. — Messziről? —kérdezte az i, gént az apát. — Igen messziről. — — Hiszen mindig az volt az álmom, fájó vágyódásom: bár látogathanáim meg a szent helyeket — szólt az apát. — Ám kötelességeim soha nem engedték. És e szavak után ismét komor tűnődéibe merült és nem vette észre, hogy a zarándok sajátságos pillantással nézi őt; •mintha be akarna hatolni a lelkész lényének legmélyébe. Kérdést be nem várva, hirtelen újra •megszólalt az apát: — Azt gondoltam néha: talán boldogabb volnék én, mint mind a többi, talán sikerülne nekem, megtalálni azt, ami után egész századunk eped — mi után lázasan kutatnak a szegények és a gazdagok, a fiatalok és az öregek. A zarándok pillantásai, mintha az apát lelkébe fúródnának. Magnétikus hatásuk alatt beszélt ő tovább; ugy érezte, mintha egy magasabb lénynek gyónna és ezáltal terhet görditene le lelkéről, melyet eddig megnevezni sem tudott. Csöndesen beszélt, •halkan: alig észrevehetően remegett a hangja. — Mindnyájunkat megszenvedtet e gondolat. Hányan nem pusztultak el miatta ismeretlen tengereken! Mit nem regélnek régi legendák és krónikák a lovagokról, kik utnaik indultak, hogv megkeressék a csodát! És meg nem találták! Nekem azonban azt súgja egv titokzatos hang: hogy én mégis boldogabb lettem volna . . . A zarándok szemei sugárzottak, mint két tüzes csillag. Sugaraik arra a helyre iráH NEUMANN HE. Kérjen árjegyzéket. cs. és kir. udvari és kamarai szállítónál • •• kaphatók Szeged, Kárász-utca 5, részére