Délmagyarország, 1913. szeptember (2. évfolyam, 203-227. szám)

1913-09-13 / 213. szám

2. DÉLMAGYARORSZAG 1913. szeptember 13. a munka kijáró jutalmát. Ezeken a pályákon nem lehet numerus clausust állitani, annál kevésbé, mert például az orvosok minden panasza dacára még mindig nincsen elég doktor Magyarországon: az orvosok száma tudniillik nem, a gyógykezelésre szorult népesség, hanem csak a fizető és fizetni képes paciensek számához képest igen nagy. Mi lesz hát azokkal, akik most ostromolják az egyetemek és főiskolák kapuit? Az lesz, hogy beállanak ők is abba a végtelen sorba, mely könyörtelenül harcol és tülekedik a kenyérrel, az ő számuk még ádázabb, még könyörtelenebbé teszi ezt a harcot és tülekedést. S hogy ez az ut hova vezet? Ki tudná azt megmondani? >>JKS3SBiaBRaiBn«aaBHaBB«9lS!inMaiiiniliaBIB8RaB91BBS9iaRRBBSBKSBII A haragos Szerbia. (Saját tudósítónktól.) Olvastuk a minap, hogy Szerbia .'haragszik ránk. Ránk AusztriaMagyarországra. Haragszik azért, mert legelső sorban a saját magunk érdekeire bátorkodunk tekintettel lenni. S rnert annak idején érdekeink képviselője Forgách gróf volt Belgrádban, Szerbia ezt a tehetséges diplomatánkat irtó módon gyűlöli és haragszik azért, amiért a külügyminisztérium Forgách grófot, mint a szerb viszonyok egyik legalaposabb ismerőjét, meghívta abba a 'bizottságba, mely a Szerbiával kötendő uj szerződéseket előkészíti. Persze a szerb lapoik nem azt irják, hogy ők gyűlölik Forgách grófot, hanem .igazi szláv furfanggal fordítanak egyet a dolgon és azt irják, hogy a gróf kompromittálta magát a szerbek1 elten való gyűlöletével és az ő meghívásában annak a jelét látják, hogy „Ausztria és Magyarország a jövőben sem hajlandó Szerbiával szemben előzékenyebb magatartást tanúsítani, mint eddig." Az embernek igazán megáll az esze. Szerbia kedvéért talán olyan diplomatákat hívjunk meg ebbe a bizottságba, akik Szerbiát csak a térképről, a szerbeket pedig csak könyvből ismerik? Hát hiszen ami azt illeti, Szerbiára nézve ez elég előnyös lehetne, de talántán csak megengedi Szerbia nekünk azt, hogy amikor .ilyen vitális érdekeinkről van szó, a magunk szempontjából mérlegeljünk mindent és oly férfiakat hívjon meg a külügyminisztérium az emiitett bizottságba, a kiik Szerbia közgazdasági és kereskedelmi viszonyait lehetőleg saját tapasztalataikból és alaposan ismerik. Józan eszű emberek előtt ez csak természetes. Megengedjük, hogy Szerbiának vannak ravasz, srófra járó esziü emberei, de józan eszűek vajmi kevesen találtatnak. Ellenben ha gyűlöletről és arról van szó, hogy Forgách gróf Szerbia ellen való gyűlöletével kompromittálta magát, akkor mi nyugodt lélekkel azt mondhatjuk, hogy Ausztria-Magyarország elleni gyűlöletével egész Szerbia kompromittálta magút, Nem arról akarunk most beszélni, hogy áruinkat bojkottálták, sőt bojkottálják bizonyos fokig most is, de arról, hogy a hazatérő szerb hősöket a legfőbb udvari és állami méltóságok ugy üdvözölték, hogy föladatuk egy részét dicsőén töltötték be, de még vannaik föl nem szabadított testvéreik. Ez a félre nem magyarázható és félre nem érthető célzás csak nem az irántunk való barátság jele?! Ez voltaképpen a legszemtelenebb kihívás. Alkalmunk volt a minap egy Belgrádban élő hazánkfiával, aki közeli kapcsolatban ái'l az osztrák-magyar nagykövetséggel, ezekről a dolgokról beszélgetést folytatni. Tőle tudtuk meg, amit különben sejteni nem volt nehéz, hogy a szerb közvélemény — az utcai suhanc tói a miniszterelnökig — a legádázabb gyűlölettel van eltelve az osztrák-magyar birodalom iránt és hogy fennen hirdetik, hogy csak pihenőt tartanak, azután következik az Ausztria és Magyarországban élő szerb és egyéb szláv testvérek fölszabadítása. De megtudtunk ugyanettől az úrtól egyebet is. Nevezetesen azt, hogy a bánáti, bácskai és horvátországi szerbek még most is — mert, hogy azelőtt ugy volt, arról eleget irtak a lapok — valóságos buesuiárást rendeznek Belgrádba, de nem vallási ájtatoskodás, sem ártatlan szórakozás okából. Annyira nem, hogy, amint monda, az ujjával tudna rámutatni azokra a zimonyi szerbekre, akiket minden kihallgatás nélkül, •mint hazaárulókat lehetne, sőt kellene fölakasztani. S ezek után még Szerbia beszél. Meg neki vannak kifogásai egyes diplomatáink ellen, mikor úgyszólván nyíltan, szemünk láttára konspirál a Magyarországon élő szerbekkel. Mintegy a saját szemeink előtt élesitik a kardokat, amelyekkel — persze ha majd kipihenték magukat — ránk akarnak sújtani, amelyekkel, ha megint ilyen bolondul kedvezne nekik a szerencse, szét akarják darabolni a gyűlölt Ausztria-Magyarország testét. Kitűnik azonban ennek az igen komoly és igen szavahihető férfiúnak az információjából az is, hogy nincs mindenben rend a végeken. Expressis verbis meg is mondta, hogy a mi részünkről nincs semmiféle ellenőrzés a határon és igy a magyarországi szerbek a legbátorságosabb módon fonják azt a kötelet, amellyel meg akarnak bennünket fojtani. Félni gyávaság volna, de vigyázni — okosság. St. — Méz! Elsőrendű ruzsa-méz. — Annak pedig jó ára van. — Koronájával adom kilóiját. — Nagyon olcsó! — mondta Masa. — Neköm elég szívlelhető. Adtak a méheim öleget, örülök, ha igy is tul adhatók rajta. — Sok méhe van? — Nagyon! Akkora hosszúságú házuk van, aikár csak ez az udvar, — magyarázta az idegen. — Hány családja van? — érdeklődött Masa István, mivel ő is bajlódik velük. — A jó Isten tudja! Tömérdek sok!... Hogy aztán elment az idegen a mézével, llstváln ismét csak várt és unatkozott egy ideig. Közben feljött a nap is és őszutói langyossággal ömlesztette a simogató sugarait. A kövezeten ragyogott a vibráló fény, nem ugy, mint odakiint a poros kocsiúton. Ebben a kellemes melegségben, no meg a 'szokatlan embertömeg közt, István elfeledte egy kissé a meghalt apját, mert amint dolgát végezte, Csányi Nácival beült italozni a kocsmába. Ez a Csányi Náci furfangos észjárású ember volt. A huncutság raktára állott nála. Azonkivül vigkedélyü, könnyű életű tanyai, aki hangra tudja kelteni a szomorúakat is. István is neki hevülve magyarázott, bár alig hogy elfogyott az első „kétdeci". Mondta nagyon, kivel ismerkedett meg az udvaron. — Az valóságosan, hogy lopta a mézet, mert nagyon könnyen tul adott rajta. A tiz körme gyűjtötte neki a mézet. Azok az ő méhecskéi! — mondta Masa István Csányi Nácinak. — Hogy nem akad az ilyen ember az én kezeim közé? De elpucoltatnám vele a kere&ményit ... :, i Amit Náci kivánt, megtörtént. Az idegen bejött a kocsmába. Masa meglökte Nácit: — Ez az! — és megszólította: Nálunk is van hely! Látszott, hogy megörült a jövevény. Leült melléjük. — Mit isznak? — Eihol ni! — mutatta Náci a poharát. — Bort . . . — Kocsmáros, hozzon egy litert! Náci a szemét hunyorítva tekintett Masára. Meghozták a bort. Az idegen öntött mind a háromuknak. ' — — Kár fogyasztani — szabódott Náci. — Akad rávaló nálunk is — .vélte Masa. — Nem is azért! — mondta az idegen. | — A barátságért történik ez. — Köszönjük, — felelte Náci és ittak, i Azután meg ő rendelt. — Három litert, de a javából . . . Ott állott a négy üveg bor az asztalon szépen, 'sorjában. Náci fölemelt egyet a maga rendelményéből és öntött belőle. Az idegen szónéllkül elfogadta;, de láltszott rajta, hegy gondolkozik. A zsebében meg pénz után kotorászott. Amikor ráakadt, megcsörgette. Náci megnyomta az asztal alatt Masa lábát. Pista arcán gyönge mosoly suhant át. Az idegen ekkorra befejezte a gondolkozását és lecsapott az asztalra két ötkorortást. — Hozzon még hárommal! — parancsolta hányivetiséggel, mint akinek sok a pénze. — Fizetőm a többit is. Ha 'elúszik a méz ára, eladóm a lovat is. Náci gyöngén ellenlábas-kodott. — Ugyancsak! . . . Az idegennek azonban kutya jó kedve kerekedett. Öntözte a poharakba a bort, akárcsak viz lett volna. Náci pedig közelebb húzódott. Hízelgett neki, szépeket beszélt. Érdekelte az idegen kiléte. És nem hiába tartották furfangosnak, de oda is tudott férkőzni az idegen lelkéhez, aki elmondta, hogy honnan jött, hova megy. — Ejnye, ejnye! Maga jóbarátom nagy utat tött mög a méz eladása végött. De hiszem, hogy érdemös volt ide fáradni vele, a mi 'hirös Szógedénkbe? . . . — Möghiszöm azt! — vélte a nagy szeretet erejétől ellágyulva az idegen. — Egész marék pénz járt érte. Kimarkolta a csomó bankót, .meg aprópénzt és megmutatta Nácinak. "Náci összeütötte a tenyereit. — Töménytelen vagyon! — sopánkodott és Masa felé fordulva az asztalra ütött. — Hallod-e Pista, én is szörzök méhet. Szorzok én, a tüve netovábbját. Majd odafordult az idegenhez, aki ekkorra zsebre dugta a marék pénzt, amit Náci csillogó szemmel figyelt. — Gyere idá'bb Pista! — szólította Náci a barátját, — ilyen közénk való emibörrel még ugy se mulattunk. Pista kissé neki volt busulvá, a feie is ; megbicsaklott. Náci oldalba döfte. — Ne busulj hé, amikor ilyen fáintos cimborára akadtunk. Átkarolta az idegen nyakát, a bor erejétől tüzes arcát odaszorította amannak a ványadt képéhez. — Hej! János, kedves jóbarátom, ijen jót se mulattam még . . . Amig ölelte egyik kezével, a másikkal meg a zsebet kereste és ugy mondta: „Jó étel a rák mög a hal, Bolond, ki bujában möghal; Harcsa, csuka, kárás, ponty, kecsege, Aki busul, annak nincsen esze!"