Délmagyarország, 1913. augusztus (2. évfolyam, 178-202. szám)

1913-08-26 / 197. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K 24 - (Hévre . . K»negjredévre K 6'— egybémpmK 2— Ecyes szán ára M BMc. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN cféttém • K 21— félévre • . K. Mk— negyedévre K 7 — egy hónapra K 240 eom taám in m Kiadóhivatal Kárász-utca 9, Telefon-szám: 305. Szeged, 1913, II. évfolyam 197. szám KeddAaugusztus 26 Rend vagy anarchia. A rend az első alapfeltétele ma a magyar politikának. A Tisza-kormány nem pártpolitikai célokat tüz Iki; vele szemben nem pártpolitikai szempontok nyilvániitna'k. A munka, a rend élve ,az, ami itt az anarchiával megütközik. Az elvtelen cinizmussal szemben nem egyes pártámyialatok speciális nézetét védelmezi a kormány, hanem minden rendet kívánó komoly elemnek pártkülönbség nélküli érdekét és elveit. Itt nincsenek elvi ellentétek; velünk szemben csak ellentétes érdekek harcolnak. Hol vannak elvi alapok; amelyekre az ellenzék támaszkodik? A választói jog! De hiszen tavaly még nagy részük a maival homlokegyenest ellenkező álláspontért lelkesült! S ha mai álláspontjukat elfogadnék, ki kezeskedik arról, hogy holnap nem lesznek ismét más állásponton, ha azt kívánja majd a taktika. Csak semmi szentimentá! izmus! Csak semmi képmutatás! Mondják ki amit akarnak: a hatalom kell nekik. Az ár mellékes, a mód mellékes, csak ez meg legyen. „Selber essen maúht fett" — ez az egyetlen elv, amiben egyesek, amiben mind egyetértenek s amit el nem árultak s fel nem fognak adni soha. Egyszer hazaárulás, ha valaki követeli az általános választói jogot — 1905ben tudniillik — máskor hazaárulás az, ha valaki ellenzi azt! Mikor ahogy érdekük, mikor amit kiván a taktika. Hát elv ez? Hát meggyőződés ez? Hát olyan álláspont ez, amit respektálni kell? Nem kell és nem is lehet. Aki becsületes meggyőződéssel küzd a közéletben: akinél az elv nem játék ,és nem hatalomra juttató eszköz csupán: annak lehetetlen respektálnia az ilyen napról napra változó — és mindig a pártérdek szerint változó — ad hoc „meggyőződéseket." Nem elvi ellentét közöttünk a választói jog. Nekik is ez a meggyőződésük. Érdekből mást hirdetnek, de egykor az volt az ő elvük is. Mi csak az ő meggyőződésüket valósítjuk meg s arról nem tehetünk, ha oly állhatatlanok, hogy mire egy meggyőződésük valóra válhat, ők már rég egy másiknál tartanák. Amit az ellenzék akar, amiért ma küzd, az — sem több, sem kevesebb — a parlamenti anarchia. A választójogot nemrég még gyűlölték, csak az utca parancsolta rájuk és csak a taktika. És miért kellett az utca segítsége s miért a taktika? Azért, hogy lehetetlenné tegyék a házszabályreviziót. Tehát a cél maga az anarchia: az o'bstrukció további lehetősége. Ez kell nekik. És mindez miért? Régebben azt mondták: Ausztria miatt. A hadsereg magyarsága, Magyarország önállósága miatt. De rég volt! Hol vagyunk azóta már! Katonai kérdésről, magyar függetlenségről, ugyan melyik ellenzéki beszél? Ugyan ki menydörög Bécs ellen s ki az köztük, aki nem onnan remél? Akkor azt irta Andrássy, hogy azért vannak obstrukciók, mert a hadsereg nem eléggé magyar. Hiszi-e még ma is? Nem hiheti. Hiszen a katonai követelések teljes felfüggesztésével akart volt Justh Gyula vállalkozni s akkor azt mondták Jusfhék, hogy ha nincs önálló bank, kész az obstrukció. De még ez is Ausztria. Hanem azután jött a választójog. És most már ezért kellett az obstrukciónak folynia. Mindig másért — mindig ugyanazért. A saját hatalmi érdekeikért. Az ő felfogásuk a kisebbségi kormányzás gondolata. Mindig az ő mindenkori raptuszukat kell teljesíteni. Különben: „addig nem lesz rend ebben az országban" — amint ezt annyiszor lehet tőlük hallani. Az obstruálás további lehetősége — ez kell nekik: Programjuk tehát: az anarchia. Egy tavaszi este. Irta: Guy de Maupassant. Jeanne unokafivérének, Jacquesnak a menyasszonya volt. Gyermekkoruk óta ismerték egymást és szerelmük nem volt olyan szertartásos, mint az a nagyvilágban szokott lenni. Együtt nevelkedtek és nem is sejtették, hogy szeretik egymást. A leány kissé kacér volt, gyakran űzött ártatlan tréfákat a fiúval; kedvesnek, jónak találta őt és ahányszor csak látta, tiszta szívből csókolta meg minden összeborzongás nélkül, anélkül, hogy teste megreszketett volna. A fiu igy gondolkozott: „Igazán aranyos az én kis unokafhugom." És azzal az ösztönszerű gondolattal gondolt rá, melyet egy férfi érez egy szép, fiatal leány iránt. Semmiféle mellékgondolata nem volt. Egyszer Jeanne véletlenül hallotta, a mint anyja nénjének (ALberte nénjének, mert Lison nénje vénleány maradt) igy szólt: „Biztositlak, Ihogy nemsokára szeretni fogják egymást gyermeketek; hisz ez előre látható. Ami engem illet, még álmodni sem mernék különb emberről, mint Jacques. És Jeanne azonnal szerelmes lett unokafivérébe, Jacquesba. Elpirult, ha meglátta, keze reszketett a fiúéban, szemét lesütötte, ha találkozott pillantásuk és vonakodott, ha meg akarta csókolni; végre is a fiu mindent észrevett. Megértette és egy felhevült pillanatban, amely fölhevülésben épp annyi kielégített hiúság volt, mint őszinte vonzalom, megölelte unokahiugát és fülébe súgta: „Szeretlek, szeretlek." Ettől a perctől fogva folyton turbékoltak, kedveskedtek egymásnak stb. Szerelmüket mindenféleképen kimutatták előbbi bizalmas viszonyuk folytán, minden szégyenérzet és zavar nélkül. Jacques a szalonban a három öreg asszony, a három testvér előtt, az anyja, Jeanne anyja és Lison nénje jelenlétében csókolta meg menyasszonyát. Sétálni ment vele, csak kettesben, napokon keresztül rótták az erdőt, a kis folyó partját, a nedves mezőket, ahol a fü tömve volt virágokkal. És várták az egyesülésüknek kitűzött pillanatát. Várták minden élénkebb türelmetlenség nélkül, de valami különös gyöngédségbe burkolva és belekóstoltak jelentéktelen cirógatások, kézszoritások és oly szenvedélyes tekintetek válogatott gyönyörébe, ihoev lelkük mintegy összeforrt. Határtalanul gyötörte őket az egyesülésnek még jóformán bizonytalan vágya, érezték, amint a nyugtalanság hívogató ajkukon mintegy leste, várta, ígérte egymást. Némelykor, ha az egész napot ebben a szenvedélyes melegségben, ebben a plátói gyöngédségben töltötték el, este valami különös merevséget éreztek és mindkettő ajkáról sóhajok röppentek el, anélkül, hogy okát tudták volna adni, anélkül, Ihogy érezték volna: várakozással teli sóhajok voltak ezek. A két anya és testvérük, Lison néni mosolygó elérzékenyüléssel vettek tudomást erről a kezdődő szerelemről. Különösen Lison néni volt nagyon meghatva, ha látta őket. Kicsiny, kevés beszédű nő volt ez, aki mindég jelentéktelenné igyekezett magát tenni, semmi zajt nem csinált, csak evés idején jelent meg, azután szobájába vonult, ahonnan ki sem mozdult. Tekintete öreges és jó, szeme szelid és szomorú volt és nem is számított a családban. A két özvegy nővér,' miután elég szép társadalmi helyzetet vivtak ki maguknak, jelentéktelen lénynek tekintették őt. Bizalmasak voltak iránta, amely bizalomban bizonyos lealázó jóság rejtőzött. Lisenek hívták és abban az időben született, mikor Franciaország egészen Béranger hatása alatt álNEUMANN M. Iskola filtftnyök, felöliSk, cosSömok Kérjen árjegyzéket. cs. és kir. udvari és kamarai szállítónál fiuk é§ leánykák i^wü Szeged, Kárász-utca 5