Délmagyarország, 1913. augusztus (2. évfolyam, 178-202. szám)

1913-08-17 / 191. szám

16 Szerkesztőség Kárász-utca 9. ELŐFIZETÉSI ÍR SZEGEDEN ELŐFIZETÉSI ÍR VIDÉKEN 1 Szerkesztőség Kárász-utca 9. egész évre . K 24 - félévre . . K12- | í • mÁm m ' tl" tf IA I cjCM Cfll • ü JlF— mVTiC , . K I4e "" I negyedévre K 6'— egybénepnK 2— negyedévre K 2- egykénapra K 2*0 Telefon-szám: 305. Egyes síim éra M Mta. Egyes méb ára It Mér. Tl Momiími 385. Szeged, I9Í3. II. évfolyam 191. szám. Vasárnap, augusztus 17. Karddal! Tisza István gróf miniszterelnök már megnevezte segédeit, mivelhogy Pallavi­cini György őrgróf a segédeivel provokál­tatta és igy Tisza nem térhetett ki az ügy ilyen folytatása elöl. Az országot méltán foglalkoztatja ez az eset, pláne az ilyen folytatásban. Íme, a miniszterelnök ismét olyan helyzetbe ke­rül, amikor a kard is beleszól a politi­kába. Azaz: nem is a politikába. Mert Ma­gyarországon egy frakció egyáltalán nem politikát csinál, hanem egészen mást. Sze­mélyi hajszát. Ez pedig a karddal való élet-haláljáték kétségbe nem vonható do­kumentuma. Kissé tragikus és majdnem komikus, hogy az ellenzéket csupán, kizárólagosan a személyi esetek érdeklik. Semmi egyéb, csak ez! Minden, ami nem ide tartozik, az bliktri. Például: hogy a Balkánon háború volt? Né, az nekünk nem fontos, — gon­dolják. És be is bizonyítják, hogy nékik, ez nem fontos. A háború lezajlása után ilyformán holt szezonra ébredtünk — nyári uborka­időre, nyár nélkül. Az emberek legna­gyobb része távol van a fővárostól s a közélet is elálmosodott a háborús idővel egyben. Még arra sem eszméltünk föl ed­dig, hogy számon vegyük azt a rengeteg kárt, amelyet a háborús esztendő a pénz­ügyi és gazdasági válság, meg mindennek tetejébe a fölös eső és az árviz okozott országunknak. Ipari és kereskedelmi vál­lalataink iszonyú megpróbáltatáson men­tek keresztül s virágzó üzemek alapjuk­ban rendültek meg. Hatalmas pénzügyi és nemzetgazdasági talentumra lesz szük­ség (bár az uj kereskedői ml miniszter volna ilyen!), aki áttekintve az ország helyzetét, nagy koncepcióval lásson hoz­zá az elgyengültök fölsegitéséhez és a meg­ingott műhelyek és munka-szervezetek föl­támasztásához. De ez már komoly kérdés, minden komoly ember gondos figyelmére méltó, s igy a nyári ügyek keretébe nem igen illeszthető. Csak egy tanulságot szeret­nénk leszegezni s ez az, hogy az ország m'ai helyzetében — külső és belső meg­próbáltatások között — a politikának meg kellene telnie fokozott felelősség­érzettel s az ország komoly hatalmi és gazdasági érdekeinek istápolására s a ma­gyar nemzet jövőjének, a népek verse­nyében való szilárd megállásának bizto­sítására kellene fordítani minden erőt és minden lelkiismeretes törekvést. E helyett azonban mit látunk? Olyan dolgokat, hogy el kell ámulnunk azon, hogy milyenhévvel és indulattal csi­nálják egyfelől s hogy ,nem mosolyognak rajta másfelől. Egy fiatal mágnás elszólta magát valahol, mondván annyit, hogy Tisza Ist­ván a Désy-pörben tanukat kedvező val­lomásra akart birni. Nosza fogták magu­kat — azok, akiknek ,a kavarás a mes­terségük — és ölykép kommentálták a fiatal mágnás szavait, hogy Tisza István hamis tanukat akart szerezni a hiressé vált pörben. És addig-addig ingerelték Tiszát, amig végre is megszólalt s egy rettentő sulyu mondatban annyit felelt, hogy hazudik az, aki azt állítja róla, hogy valakit az igazsággal ellenkező vallo­másra akart birnii. Erre /következtek a hosszú kommentárok; a fiatal mágnás mást mondott s Tisza mást válaszolt. En­nek a szónak más az értelme, amannak más a jelentősége; ez azt mondta, az igy mondta; más a kedvező vallomás és más az igazsággal ellenkező. A szőrszálhaso­gatásnak valóságos művészetével variál­ták . a sovány anyagot. De addig szövö­gették, fonogatták, mig Tisza István egy második nyilatkozatban ráduplázott az elsőre. Azonban bővítette is nyilatkozatát annyiban, hogy elmondja, hogy ,a pörnek két tanujával érintkezett, az egyik Ká­rolyi Imre gróf volt, de mind a kettő előtt hangoztatta, hogy , „természetesen csak az igazait mondhatják". • Persze, erre is tudnak kádenciát, mert hiszen tudvalevően a kákán is lehet csomót keresni, ha valakinek ebben kedve Tüzes trónod körül. Ne parancsold, hogy egy széthullott, Levirradt és múlt lángru Élet Emlékeit gyújtsam elébed. Kegyelmezz meg a holt tüzeknek, Csókoknak, kik ajkakat fogtak, S vágyaknak, akik ellobogtak. Vedd trónodat, ez üszkös-ékes, Királyi-bws csillag-.romokra, Tüzet-szérón és mosolyogva. Épits föl, hogy halomra gyújthass Uj száz vágyat, várost és éhet, Száz uj gyúlandó üdvösséget. Hogy az uj vész mindent befödjön, S tüzes trónod körül me lássák, Csak a te órád pusztítását. ADY ENDRE. A részegség iskolája. Irta: Színi Gyula. A sarokban, a szerkesztőségi nagy szo­bában még kártyáztak. Újságírók, akiknek ^z idegrendszere az éjfél minden előrehala­dó percével gyöngébb és lágyabb lett min­en ellentállás nélkül. Bendegúz, a segédszerkesztő is köztük Ult- A sok fekete kávétól, egyiptomi ciga­rettától már halálsápadt volt és kártyázás közben egy percet szakitott magának, hogy a zsebéből kivegye a kis aszpirin-levelecskét, amelyből a fehér port minden habozás nélkül a szájába pergette. Minthogy a szolga a kövön nyomott táviratokkal megérkezett, Bendegúz „a lap­ját" átadta hirtelen egy volontairenek, hogy helyette az vegye kezébe a korona sorsát, a mely a makaó-játék izgalmai közt forgott. Bendegúz visszaült az Íróasztalához. Uj, villogó ollóval az utolsó táviratokat szele­telte szét. Pedánsan dolgozott, a papírszala­gokat szépen körülnyírta és gurnmi arabi­cummal elegánsan leragasztotta. Az aszta­lán minden katonás, csaknem babonás rend­ben volt. A ceruzák, tollak, nehezékek, esti lapok valami kabálisztikus vagy pythagora­szi rendszer szerint sorakoztak egymás mellé. Bendegúz rendszerető ember volt. Mint valami bürokrata gyűlölte a „zseniális ha­nyagságot", az ujságiré fiatal emberek „tár­saságát" és semmi sem volt előtte irtózato­sabb, mint a bozontos, nagy haj és a hanya­gul pöttyes LavaHiére-nyakkendő. Egész lé­nyében meg volt ez a szigorúság, mintha ka­tonaiskolában nevelték volna. De mindez alapjában véve nem volit más, mint egy örök­ké éber, örökké fegyelmezett lélek kinos vi­gyázása a maga testi gyarlóságaira, vele­született hanyagságára, gyönge, megmérge­zett idegrendszerének sardanapali hajlandó­ságaira. Oláf, egy huszonhárom éves fiatalember, aki épp ujságirói 'mézesheteit élte, a Bende­gúz szomszédságában ült és szeretett volna valamit irni, de m'ég nem bíztak rá semmit. Csupa lelkesedés, csupa szárny volt még, ;a mikor egy hónappal előbb belépett a szer­kesztőség kötelékébe, de azóta napról-napra tapasztalta, hogy egy nagy napilap szerkesz­tő-hivatala miben sem különbözik bármely más hivataltól, ahol főnökök vannak és ér­dekek súrlódnak egymással. Annak a fiatál embernek a tekintetével, akinek a szeme korán megnyílt, megértette, hogy a világon mindenütt ugyanaz történik, mihelyt egy csomó embert valamely közös tö­rekvés, cél vagy feladat egymáshoz terel. A köztársasági hang, a bohém imodor, mint pat­riarkális idők maradványa, r-ut érdekharco­kat palástoltak. Oláf még leginkább Bende­guzhoz vonzódott, akinek a tudásával és te­hetségével senki sem versenyezhetett. — Kész vagy? Gyere! — szólt oda a se­gédszerkesztő Óléihoz. Oláf mindig kissé összerezzent, valahányszor Bendegúz tegez­te. Nemcsak korban volt nagy különbség .köz­tük, hanem Bendegúznak már nagy 'hire volt kollégái körében. Olá'íot megdöbbentette, hogy aki annyira 'fölötte áll tudásban, tekin­télyben, leereszkedik a négyhetes újságíró­hoz, akiben nyilván szövetségest és barátot igyekszik szerezni. Együtt hagyták el a szerkesztőséget, a mely tele volt a dohányfüst, az ujságpapiros és az erős kőszénfütés nöhéz miazmáival.

Next

/
Thumbnails
Contents