Délmagyarország, 1913. augusztus (2. évfolyam, 178-202. szám)

1913-08-13 / 188. szám

xse Szerkesztőség Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEOEDEN egész évre K 24- lélévre . . K 12negyedévre K 6-— egy hónapra K 2— Egye* »zá« ára M 811it. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K 22-lélévre . K14.ncgyedévre K 7-— egy hónapra K 240 Egyes után éra IS Mér. Kiadóhivatal Kárász-utca Telefon-szám: 305. Szeged, 1913. II. évfolyam 188. szám. Szerda, augusztus 13 Ferdinánd király napiparancsa. Mig Bukarestben durrogtak a pezsgős palackok és elhangzott a királyi tósz't, a könnyű szerrel győztes Károly király diadalmas tósztja, addig Szófiában Ferdinánd király — nem rajta és nem hadserege vitézségén mult, ihogy nem Bizánc újkori császára — komor lemondással, a viszonyok vaskényszere előtt való keserű megadással aláirta napapirancsát. A legszomorúbb és egyúttal a legjelentősebb napiparancsot, mely Koburg-Koháry Ferdinánd király több mint negyedszázados uralkodása alatt aláirt. Nemcsak a király nevében szereplő magyar szó és az ereiben csörgedező magyar Vér váltja ki belőlünk a résztvevő rokonszenvet, hanem seregének a törökök elleni küzdelemben tanúsított hősiessége, majd az öt ellenség által körülfogott bolgár hadsereg összeroppanása is minden magyar szivre meginditólag és fájdalmasan hat. Nemcsak a letört bolgár nemzetre hat kínosan a Bulgária szerencsétlen helyzetét irgalmatlanul kiuz'sorázó győztesek békeszerződése, hanem csaknem ugyanolyan kinosan érint bennünket magyarokat is. Akarjuk hinni, hogy miikor Ferdinánd király ebben a szomorú nevezetességű napiparancsban azt irja: —- Kimerülve és elfáradva, de nem i legyőzve kénytelenek voltunk dicső zászlóinkat összehajtva jobb napokra eltenni, — az nemcsak a vigasztalás üres szóvirága, hanem komoly elhatározás, mely döntőleg fogja irányítani a bolgár állaimférfiakat jövendő munkájukban. Nem vagyunk barátjai a modern háborúkkal járó rémséges vérontásoknak, kulturális és közgazdasági értékek pusztulásának, de minden érdekünk kivánva kívánja, hogy ezek a jobb napok a bolgárokra nézve mielőbb bekövetkezzenek és hogy — miként a napiparancs mondja a bolgár katonáknak: — Gyermekeitek hozzátok hasonlókká váljanak és képesek legyenek egy napon befejezni azt a dicső munkát, amelyet tt kezdtetek el. Amennyire érdekünk lett volna, hoj^y testet öltsön a már-már a megvalósulás stádiumába jutó Nagy-Bulgária, annyira minden érdekünk ellen való Románia területbeli ímeggyarapodása és Szerbiának túlontúl való megerősödése. Mert Romániát na'k látszólagos barátságos politikája vajmi ingatag alapú. Már a közel jövő meg fogja mutatni, be fogja bizonyítani ezen állitásunk igazságát. A Bulgárián aratott könnyű győzelem, ha ugyan győzelemnek nevezhető az ilyen területhódítás, csak arra lesz alkalmas, hogy az erdélyi testvérek lakta területek meghódítására ingerelje a románok étvágyát. Ez oly logikus következménye az imént lezajlott eseményeknek és a bukaresti békének, hogy csak struccpolitikának nevezhető minden más politika, amely ezt a nem is eshetőséget, hanem holtbizonyosságot nem veszi bele kalkulációiba. Az a Romániában lakó magyarokra és osztrákokra nézve egyenesen fenyegető hangulat, mely román barátainkon a Bulgáriába való betörés idején erőt vett és az a szózat, .melyet Károly király a diszebédjére meghívott békedelegátusokhoz intézett, egymás szerves kiegészítője. Amikor a velünk diplomáciailag barátságos viszonyban élő állam lakosságának a hangulata ennyire magyar- és osztrákellenes és amikor ugyanennek az államnak az uralkodója a velünk szemben ellenséges indulatu Szerbia és Montenegró békedelegátusaihoz azzal a szózattal fordul, hogy — kívánatos, hogy közös akcióban egyezzünk meg, hogy elérjük nemes és kívánatos célunkát, — akkor bizonyos fokú naivitás kell a Románia barátságának őszinteségében való hithez. Mikor ilyenek után alaposan meg kell, hogy inogjon bennünk a Romániában való bizalom, mit beszéljünk még sokat Szerbiáról, mely évek óta vicsorítja fogait felénk, mellyel ha egyéb eredményt egyelőre még nem is ért el, de azt igenis elérte, hogy száz- meg százezer munkás kezet vont el kenyérkereső foglalkozásától, száz meg százmillió készkiadást és megszámlálhatatlan milliónyi kárt okozott iparunknak és kereskedelA főnyeremény. Irta: Hans Ostwald. Lassan lődörgött végig .az utcán. Odakünn, a városfalak közelében, ahol csupa kisember lakik, ahol a tető párkányát a kezével elérheti az ember. Az ablakok olyan mélyen feküdtek, hogy ellhaladtában az esti félhomály ellenére is pontosan megláthatta, van-e valaki a szobában, vagy nincs. Az1 asszonyok csaknem mindenütt az ablakban ültek és fonalat csévéltek. Szegény népség! dörmögte magában és a tulajdon rongyait nézegette, amint az ablakok üvegtábláján visszatüröződtek. Ezeknél ugyan legföljebb egv teli bögre állott kávét és hozzá egy darab kenyeret kaphat. De — a gyomra már egészen megtelt az effélével. Igaza volt Nótás Karcsinak, hogy az utolsó büntetés egészen megfosztotta öntudatától, bátorságától őt, a kilométereskeziit, a|hogy enyveskezü múltja miiatt hivták? Szépnek ugyan nem volt szép a börtönketrecben rostokolni . . . Csakhogy — ugyan mi volt itt, a gyári 'eszekben, elcsenni való? A gyárosok villái a város másik oldalán feküdtek, rácscsaí körülkerítve és jó kutyák őrizete alatt. És ezek a toldhözragadt tengődök itt — maguk is aing laknak jól az életben! Már maguk a házak is! Még csak ki sem voltak festve, legföljebb, ha kimeszelték őket — éveknek előtte. A cifraságok már letöredeztek róluk. Ott, ahol az utca a városfallal együtt meggörbült, Kilométereskezüt valami megállította hirtelen. Az egyik ház olajfestékkel világosra volt mázolva. A kapu fényesen sárgaréz veretben tündökölt. És az egyik ablak mellett cégtábla függött: Knoblich Ferenc, szabómester. Talán akad valami ócska kabátja. Vagy — hátiha kezeiigyébe kerül az embernek egy uj . . . Kilométereskezü értett az ilyetén alkalmakihoz. És tudta, mint kell az ajtócsönketytyüft a karjával ugv leszorítani, hogy senki sem hallja meg, amikor jön vagy megy. Gyors pillantással meggyőződött róla, hogy senki sem figyeli. Az utca végén ugráló gyermekek épen játszottak ós ugy látszott, hogv a szabó házának előszobájában sincs senki. Már pedig éppen ott szoktak heverni mindig az újonnan elkészített dolgok. Már besurrant a pitvarba, mintha poszfi volna a lábán, halkan tipegett a téglákon és az ajtőkilincs után tapogatózott. Ha az ajtó be van csukva? — Na — legtöbbnyiire nyitva szokott az állani a kisvárosokban. Tényleg — az ajtó nem gátolta abban, hogy belopózkodjék. De megálljunk csak, az ajtó sarok vasa csikorgott. Óvatosan neszelt. A házban minden csöndes maradt. Hangnak nyoma sincs. Ez — ez már szinte kellemetlen volt. Kilométereskezü odaosont a felhér ajtóhoz, amely álfiátsó szobákhoz vezetett. Még csak lélegzetvétel sem hangzott. A kóbor csirkefogó egészen zavarba jött. De aztán szilárd kézzel megragadta a kilincset és fölnyitotta az ajtót. Ha valaki van odabenn, ostoba pofával könyöradományt fog kérni. A szoba üres volt. Sem a díványon, sem a kályha mellett, sem az ablaknál álló szabóasztalnál nem ült ember. Ekkor a kis korcsszülöttből vakmerő betörő nőtt ki hirtelen. Elszántan odalépett a falon lógó ruhafogashoz és. lerántotta a kabátokat — a legfinomabb posztó, — dörmögte elégedetten. Egész kényelmesen lehúzta a zubonyát és belebujt az egyik kabátba. Túlságosan bő és túlságosan hosszú volt az ő testéhez. Olyan volt benne, mint valami madárijesztő. Már menni akart. Ekkor a tekintete a többi kabátra vetődött. Azokat itthagyja? Összefutott a nyál a szájában, mint egv Ínyencnek, ha valami kitűnő ételt érintetlenül kell hagynia. És hirtelen hozzálátott, hogv az egyik kabátot a másik fölé magára húzza. A másodikat — a harmadikat — a negyediket — és az ötödiket. Ez volt az utolsó — és a legszűkebb. Erőszakkal próbálta belekényszeríteni magát. De — sehogy sem akart menni a dolog. Ott állott — és a négy vastag kabát-