Délmagyarország, 1913. augusztus (2. évfolyam, 178-202. szám)

1913-08-10 / 186. szám

2. DÉLMAGYARORSZÁQ Í9l3. augusztus 5. négy millió, tehát száz milliónyi tőkének a kamata ugyancsak a koaliciós kormányzás ára volt. A jegyzék végére hagytuk azokat a károkat, melyeket a koaliciós gazdálkodás okozott. Nagyobb tételek itt: a szénszerződések indokolatlan fölbontásából támadt körülbelül negyven milliónyi ráfizetés, a talpfáknak talán tiz millió lkára és még egy sereg kisebb-nagyobb hasonló tétel, melyet bizonyára túlzás nélkül tehetünk az előbbiekkel együttvéve legalább hetven millió koronára, ugy, hogy a fölsoroltaknak: a tőkésített (kvótaemelésnek, az egyéb kiegyezési károknak, a tisztviselők szaporításának, a deficitnek és az elgazdálkodott pénzeknek végösszege körülbelül hétszázhúsz millió koronára, de talán ennél is többre tehető. Azt hisszük ezek után, hogy a fölvetett „legdrágább" jelzőt a magyar közvélemény szivesen rá fogja ruházni a koaliciós kormányra, amelynél drágább uralmat, még pedig a szó legszorosabb értelmében véve drágábbat csakugyan még nem látott ez az ország. A trónörökös a királynál. Ischlböl jelentik: Hir szerint Ferenc Ferdinánd királyi herceg, trónörökös a napokban ideérkezik és kihallgatáson jelenik meg őfelsége előtt. Ezt a hirt hivatalosan nem erősítették meg. Változás a horvát minisztériumban. A király, imiiint a hivatalos lap mai száimJa jelenti, Unkelhausser Károly dr.-mak, a horvát szlarvon-daltmát országos kormány belügyi asz tályfőaökéneik, sajjiát ikérésérie törtónt főimen lése alkalmából, kiváló siziollgálatlai elismeréseiül a Lipót-rend középkeresztjét aldományozt a és megengedte, Ihogy a niervezett a h orrvát-szlavan-idialflniátorszálgi minisizteriaitmiba vissz,aivétessék, mely alkal'otmlból néki az államtitkári coimet és jelleget adamániyozta. Harc egy pangermán lap és annak szerkesztője ellen. (Saját tudósitónktól.) Évek óta jelenik meg Temesvárott egy német nyelvű lap, a Süclungarischer Deutscher Volksfreund, Orendi V.-nak, egy erdélyi szásznak ,a szerkesztésében. A lap célja Délmagyarország derék, hazafias sváb népét a pángennánok rábarába terelni. Orendi, mint a német kultura zászlóvivőjét szerepelteti önmagát a lapjában, aki azt tűzte ki céljául, hogy a délvidéki svábság veszélyeztetett és veszendő németségét, nyelvét és kulturáját megmentse. A svábság nagy zöme természetesen nem kér ebből az önkéntes, fölkinálkozó mentő segítségből, miután a svábok ia Bánát s Bácska terméyeny földjén Südungarischer Deutscher Volksfreund és Orendi nélkül is jó! élnek és jól érzik magukat. Nevezett lap szerkesztőjének tolakodó nópmentése tehát aránylag csekély visszhangra talál .a svábság körében s ugyancsak kezdik már a dolgot unni. Először a Délvidéki Földmivelők Gazdasági Egyesülete ez évi junius elején tartott igazgatósági ülésén tört ki a vihar Orendi körül. Erről az egyesületről tudni kell, hogy ez a délvidéki, jobbára sváb gazdák gazdasági szervezete, mely 10,000-nél több tagot számlál. Elnöke Wittmann János, eleki földbirtokos és munkapárti országgyűlési képviselő, ügyvivő helyettes elnöke pedig Blaskovics Ferenc csanádegyházmegyei kanonok. E két kiváló férfiú önzetlen, önfeláldozó és mindenek fölött hazafias működésének köszönhető az a minden kétségen felül álló hazafias, magyar szellem, mely az egyesület vezetésében mindenkor megnyilvánult. Orendinak valahogyan sikerült a 100 korona alapitó tagsági díjnak a lefizetése után ebbe az egyesületbe becsúszni akkor még, a mikor az egyesület vezetősége az ő pángermán törekvéseiről nem birt tudomással. Az egyesület alapszabályainak 6. paragrafusa értelmében az alapitó tagok a központi igazgatóság ülésein részt vehetnek és szavazati joggal bírnak. Igy telhát Orendi is, aki azonban magában az egyesületben eddigelé aktiv szerepet nem játszott, de ilyen szerephez, az egyesület derék vezetői mellett, nem is juthatott. Annál inkább lázított azonban a lapjában, amivel .felbőszítette maga ellen, az egyesület tagjait. Az emiitett igazgatósági ülésen Martin József, nagykárolyfalvai fiókegyesületi elnök és több társa támadt neki a pángermán agitátornak és kevésbe mult, hogy az ülésről a szó kézzel fogható értelmében ki nem dobták. E fölötti .dühében „a német kultura zászlóvivője" a lapjában kezdte az egyesületet támadni. Az egyesület vezetősége természetesen nem maradt adósa és Blaskovics Ferenc kanonok lapja, az ugyancsak Temesvárott megjelenő: Der Freimütige intézett szeges ostrocsapásokat Orendire. aki mindenki előtt — nem tudora, ő maga adta-e ki magát, annak, vagy Ihogy — okleveles tanítóként szerepelt. Der Freimütige azonban kiugratta a nyulat a bokorból és Orendi kénytelen volt bevallani a saját lapjában, .hogy tanítói oklevele nincsen, hogy „autodidakta, aki, mint annyi száz, más ész és szellem által jutott érvényre". Ezt irja a jeles (?) szerkesztő önmagáról. Blaskovics lapja erre azzal válaszol, .hogy csakis Orendi feéünő tudatlansága vezette arra a föltevésre, hogy leihetetlen, hogy tanítói oklevele 'legyen. Szóval autodidaxisa oly alacsony szinvonalu. hogy nem emelkedett a tanítói műveltség .magaslatára. „És az ilyen emiber — kiált föl Der Freimütige — akar bennünket műveltségre tanitani." Persze az erdélyi szászok között nem kínálkozott mód, hogy selejtes tudásával szellemi téren érvényesüljön, ellenben a svábokat elég butáknak nézték arra, hogy erdélyi szász pénzen fizetett ügynökként itt Déimagyarországon „a német kultura előharcosa" legyen. Folytatólag, igy ir róla Der Freimütige: — Csodálatraméltó, hogy itt Dólimjagyarországon, ahol sóik sváb .gazdla imlüivelltiöhlb éls inteUjgensehtb, mint Orendi, ahol számos tanult parasztfiú lögtföl'jielbib lirddaszoLgániaík alkalmazihiatná, ©ntnek. a tudatlan ©tmlbernidk mégis sikerült néhány ©mlbert (félrevezetni. Alattomos módon, szintiéit- szerényséjgigel: ikezkíboltos, s áhogy rámosolygott egyetértőn a több;,ekre, az asszonyka kicsit megszoruló torokkal konstatálta odakinn, hogy a bemutatkozás csakugyan komikus volt. Ha az ember valahogy kiesik a maga természetes stílusából, egyik ideges botlást a másik után csinálja. — Legyen vége, kérem! — .szólt most fölényes jóakarat hangján, kielégülten és komolyan a boltos. — Az ur itt engem nyilvánosan gyanúsított csalással, hogy kicseréltem a pénzét, — igaz-e, kérem, — bizonyítéka nincs, tehát feljelenthetném. Nem akarok botrányt; tessék eltenni a pénzét és mást adni a szivarkákért. — Tartsa meg a portékáját! — hangzott még egyszer keményen tagolva mintegy a tekintély végső menedékeül. — Nem gyanúsítottam önt, hanem állítom, hogy a fiu átvette és kicserélte a pénzem. Hallottam csendülni, ahogy a kasszába esett. Ezt pedig a pult mellől hozta. — Kérem, — felelt gőgös és mindent legyőző tromffal a kereskedő, — ez nem „a fiu", hanem az én fiam. Nem tanítóim csalni! — Ugy!... Szóval majd folytatjuk a rendőrségen! A házszámot s a céget följegyzem! — Csak rajta! Tessék! „Mennyi beszéd, mennyi beszéd!" gyötrődött odakinn az asszony és szinte húzta sietve odább az urát, mikor az kicsit halványan a dühtől kilépett és, a karja alá fűzte az övét. Kínosan kellemetlen volt neki, ahogy megbámulták őket, némelyik hangos megjegyzést tett vagy nevetett. Igyekeztek nem hallani, lihegve futottak tovább, az asszonyka már elfuladt a sietségben, de csak a harmadik utcában engedte meglassítani a lépteiket. Az ura halkan káromkodott, nem túlságos illetlenül ugyan, de még forrongó epével és ... cigaretták hiányában. — Az Isten verje meg! Ilyen piszok dolgot! Az asszonyka megpróbált mosolyogni, aztán tanakodva kérdezte: — Fiacskám! Nem lehetséges, hogy te tévedtél?... — Eh! Csudát!... Ismerhetsz, hogy nein csinálnék ilyet, ha biztos nem volnék az igazságomról. —De hisz az egész nem olyan ... — Alaposan megnéztem azt az ötkoronást ma, mert ,az utolsó pénzem. Egy krajcár sincs több!... — Ó!... Na hallod! Megállt egy percre és nagy szemekkel nézett rá. — Huszonkilencedike van. Holnaputánig még elég lett volna a házra is. Az asszony egyszerre felkacagott, kedves derűvel, feloldón, csengőn, és fiatalos, üde fogsora kifehérlett. Aztán elkezdték mind a ketten, átmenet nélkül a csu'f boszankodásból, — túlesve, kiszabadultam Beh jó is ez a nagy város! Otthon ilyesnek hire menne, csúfnév ragadna rájuk, Tisza-Duna le nem mosná; itt csak a szomszéd utcába kell eljutni és minden felejtve. S az eset merő komikum; az utolsó tallér balsorsa. Percekbe telt, mig kimulatták magukat. — Hanem most mi lesz? — kérdezte az asszony végre, köhécselve a nevetéstől. — Hát a sötét nyomor, drágám! — mondta az ura már némi főlényes humorral, mert őt is helyrebillentette a menyecske friss csacskasága. — „De hogy tud ez nevetni! Milyen aranyos, — mint egy kislány!" A közös és ugyancsak profán kellemetlenség az imént s e kis játék-nyomoruság érzése összemelegi'tette őket, kiszolgáltatta egymásnak pajtáskodó szeretetre a hétköznapok intimitásában. Hogy nincs pénz, egy krajcár sincs!... Ezen már csakugyan nem lehet szenvelegni vagy érzelimeskedni, — mint a szép mátkalevelekben, de hát ki győzné azt egy életen át!... — Holnap reggel kérhetek valamelyiktől a hivatalban; ,bár nem szivesen! — tűnődött a férj. — Holnap! Jó, de ma ,mi lesz! Hogy eszünk vacsorát? Azzal indultam, hogy útközben veszünk hust itt a körút sarkán. Tu^BBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBlBBBBBBBBBBBBBBBBBBBliísti ÖZV. Ruff Mórné Kárász-utca, Corsó-kávé- Állandóan raktáron tartja friss minőségben, a ház mellett legolcsóbb árakon, nagy választékban a legelőkelőbb márkájú bonbonokat: He$i®i«, BMCSSf í® V Gerbeasid, Riquet, Schweici tejescsoko^ ** ládékat, angol és francia teasüteményeket ^BBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBIBBBBBBBBBBBBBBBBBBF cukorka-üzlete