Délmagyarország, 1913. július (2. évfolyam, 151-177. szám)

1913-07-03 / 153. szám

&,„,,! ff ' llffl IHam—WI Szerkesztőség Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K24- félévre . . K 12 — negyedévre K 6 — egy hónapra K 2 — Egyes szám ára 10 Hilér. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egészévre . K28— félévre . . K 14.negyedévre K T— egy hónapra K 2"40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. Szeged, 1913. II. évfolyam 153. szám. Csütörtök, julius 3 A horvátok. Tisza István gróf miniszterelnök az országgyűlés mindkét házában elmondott bemutatkozó beszédében kijelentette, hogy mindent el fog követni, hogy a horvátszlavon társországokban az alkotmányos élet normális menete újra meginduljon. A kormányelnök szó szerint a következőket mondotta: — Horvát-Szlavotiországokban, — nem akarom most firtatni, hogy milyen végzetes politikai hibák folytán, — fájdalom, az az ütlionista politika, mely a múltban fényes eredményeket tudott fölmutatni, oly nehézségekbe ütközött, 'amelyek időlegesen az ottani normális alkotmányos állaipotok felfüggesztését tették szükségessé. Ezt az állapotot óhajtandónak, állandósitandónak senki se tartja. Fönn kell tartanunk és fenn fogjuk tartani, amig okvetlenül szükség lesz rá, de a magunk részéről kötelességünknek fogjuk ismerni, megtenni minden lehetőt arra, hogy lehetséges legyen Horvát-Szlavonországokban újra megindítani az alkotmányos élet normális menetét, természetesen a létező törvényes qjapon, a Magyarország és Horvát-Szlavonországok közt fönnálló állami kapcsolatnak minden érintése s minden bolygatása nélkül. Amit ezen az alapon megtehetürík, azt szives-örömest fogjuk megtenni arra, hogy Horvát-Szlavonországnak minden jogosult érdeke és óhajtása teljesüljön. Ezekben körvonalazta Tisza István gróf a kormány álláspontját, mely tehát röviden összefoglalva az, hogy a magyar kormány kész teljesíteni mindazokat az óhajtásokat, melyek a magyar-horvát kiegyezési törvény megbolygatása nélkül kiegyenlíthetők. A miniszterelnök mihamar bebizonyította, hogy a Szent István koronája többi országaiban is az alkotmányos állapotok helyreállítását sürgős föladatának ismeri, mert alig hogy hivatalát elfoglalta, nyombán hozzá is fogott a kérdés rendezéséhez. Előkelő horvát politikusok meghívást kaptak a kormányelnökhöz, majd pedig a tanácskozásoknak további folyamányaképpen Pejacsevics Tivadar gróf kezdeményezésére, a horvát nemzeti h'aiadópárthoz tartozó képviselők a magyar fővárosba gyülekeztek, hogy a maguk óhajait konkretizálják s a miniszterelnökkel a főirányelveket illetőleg megbeszéléseket folytassanak. Szombaton azután Tisza István gróf személyesen jelent meg a horvát urak konferenciáján, meghallgatta kívánságaikat és megtette azokra nagy érdeklődéssel várt reflekszióit. Beszédében a kormányelnök itt már természetesen tulment az általános irányelveken. Ezúttal is határozottan hangsúlyozta, hogy a királyi biztosság fölállításával létesült rendszabályokat célnak nem tekinti és kijelentette, hogy ez az átmenet egy nappal sem fog tovább fönnálltam, mint a mig a nyugodt, alkotmányos működés föltételei beállanák. Aminek útjából a kellő megértéssel minden akadály elhárítható. A rendezés, természetesen csakis a kiegyezés alapján történhetik. Ennek a keretén belül 'a magyar alkotmány hajlandó a nézeteltéréséket objektív megvitatás és kölcsönös kapacitáció utján elhárítani (éís tartózkodni fog, hogy a vitás kérdések szabályszerű, végleges megoldásának egyoldalú törvényhozási intézkedésekkel prejudikáljon. A fölmerült korikrét kérdésékre vonatkozóan a miniszterelnök a következőket helyezte kilátásba: 1. Megígérte a vasúti szolgálati pragmatika revízióját. Hozzátette, hogy a kérdésnek mielőbb való megoldását óhajtja. 2. Kijelentette, hogy ;a helységnevekre vonatkozó szentesitett törvényjavaslat végrehajtásának elháríthatatlan akadály nem áll útjában. 3. Kilátásba helyezte az államvizsgák ügyének megoldását. 4. Horvát-Szlavonországok számithatnak rá, hogy a magyar kormány a társországok számára biztosított jogok tisztteletben tartása mellett a saját hatásMegállt az óra. Megállt az óra és a mutató halotti csendben a hatosra néz. Az óra áll, mindig hat óra van. S bármit teszel, az inga meg nem indul és a finom üveglemez alatt oly szótlanul nyugodt, mint a halott, hit a koporsó ablakán tekintsz meg. Az óra áll. És száll a pillanat, eltűnnek a napok, múlik az év, a század, ezred és az óm áll. Az illanó idő szivdobbanása remegve lüktet által a szobán, s nincs rebbenés, nesz, csak holt némaság. A rémes éjfél csendje sem ilyen. Vár a kerék. S a rozzant szerkezetből, a poshadó tétlenség börtönéből, az öröklét nyugodt fuvalma megcsap. Az óra áll, mindig hat óm van . . . KOSZTOLÁNYI DEZSŐ. A mentőakció. Irta: Marcel Prévost. Özvegy Morisset asszony levele Charles Leblond urnák. „Biztosithatom, kedves Charles ur, hogy végtelenül lesújtana az, ha maga jelen levelem után könnyelmű és frivol nőnek tartana, aki nem érdemli meg az ön kedves anyjának a barátságát és bizalmát. Solia, soha sem irtam volna meg ezt a levelet, ha a véletlen tegnap nem tett volna egy olyan eset szemtanujává, amely eset nemcsak meglepett, hanem egyenesen megrendített . . . Egész éjjel ébren feküdtem és azon gondolkoztam, irjak-e önnek, vagy ne irjak? Reggelre elhatároztam, hogy nem irok és íme, egy órával a felkelésem után, — nem tudom miért és hogy hogyan? itt ülök a tollal a kezemben. Kérem, ígérje meg legalább azt az egvet, hogy diszkrét lesz és nem mutatja meg a levelemet a barátainak, hanem figyelmesen elolvassa és azután elégeti. Nagyon régem ismerem magát, Charles ur, még abból az 'időből, amikor a m'aga papája és az én szegény férjem éltek. Emlékszik maga arra, hogy milyen jóbarátok voltak a szegények? Cfs'aknem egyidőben lettünk özvegyek, a kedves mamája, meg én és összetartva, egymást vigasztalva éltü'k özvegységünk szomorú napjait. Maga akkor még egész kis, bársonyruhás, göndörhaju fiúcska volt, olyan világoskék szemekkel és rózsás arcocskával, hogy az utcán akárhányszor kislánynak nézték ... Ha valaki akkor azt mondta volna, hogy az a kis Charles valamikor udvarolni fog nekem, hát kikacagtam volna! És ha még azt is hozzátette volna, hogy én magam is ... De tartsuk üjs'ak be a'z események sorrendjét ... Én magát mindig csak kisfiúnak láttam, bár az évek multak és maga megnőtt. És egyszer este, amikor közeledett hozzám . . . Első percben annyira meg voltam lepve, azt hittem, tévedek. Néha véletlenül is hozzáér valaki a szomszédja lábához, ugy-e? De amikor a női cipő visszahúzódik és a férfi cipője buzgón, kitartással keresi, követi és megközelir, — akkor ugy-e, még a legtisztességesebb aszszonynak sem lehetnek kételyei. Vallja be, Charles ur, hogy én akkor is, meg azután is tisztességes asszony módjára viselkedtem. Az én cipőm nem felelt arra a beszélgetésre, amit a maga cipője megkezdett, ellenben a meglepetéstől elment az étvágyam. — Hogyan? — gondoltam magamban, — a kis Charles Leblond, ez a kedves, jól nevelt fiu az asztal alatt nyomkodja az anyja legjobb barátnőjének a lábát? Egy ilyen fiatal gyermek! És megnéztem magát és be kellett látnom, hogy nem is olyan nagyon gyerek már. Igen, nem kételkedtem tovább a dolog felől: maga egy felnőtt fiatalember volt . . . Mindez a mult télen történt. Haragudtam magára, Charles, mert azt mondtam, hogy tizenkilenc éves korában még nem szabadna nőkkel foglalkoznia, hanem inkább szorgalmasan tanulni és vizsgákra készülni, amint azt a kedves mamája kívánja. Nagyon: kíváncsi voltam arra, vájjon a kis munkásleányok és masamódok nézik-e már magát az utcán? Hogy maga nézi őket, azt már tudtam. Végül is ugy határoztam, hogy ugy teszek, mintha nem vennék észre semmit. Nem vettem tudomást az epedő pillantásairól, sem a gyöngéd érzel-