Délmagyarország, 1913. július (2. évfolyam, 151-177. szám)

1913-07-20 / 168. szám

1913. julius 19. DELMAGYARORSZÁG 3. Némi elkeseredés érzik az emberek szaván. Okolják a várost sok mindenért, a vérmesebbek szidják is. Hogy tul a vizén gyalázatos állapotban van a komptól kivezető kocsiút. Ha lehúzódik a viz és a sáros, iszapos ut süppedős talajával ott fog terpeszkedni a széles hullámtéren, nincs az a hat ökör, ami el tudná ott Ihuzni a könnyű homokfutó kocsit. A város dolga volna, hogy ott rendes köves utat csináltasson. De nem teszi. Ellenben nyugodtan zsebrevágja a százezer forintokat, amit a tápéi nép fizet neki évente árendába. — Jó lenne már valamelyik szenátor urnák egy pár hold ibérletet adni a tápéi réten, akkor bizonyos, hogy lesz jó köves ut az első nyáron ... — igy morfondíroz az én magyarom, miközben keményen rágja a pipaszárát, amelyből nem jön füst. — Hja, barátom, nem szabad békétlenkedni. A városnak is sok kiadása van. A maguk apró-cseprő bérleteiből nem nagyon telik meg a kasszája . . . — Hogy nem-e? — pattant föl a tápéi fi haragosan. Szinte villámlott a szeme. — Kérdezze csak meg az ur odabenn, hogy mennyi bért szednek el tőlünk? Igaz, hogy apró-cseprő összegeket fizetünk, de ezek a kis összegek százhúszezer koronát tettek ki évenkint. Tavaly már ez se volt elég, fölverték az árendát kétszeresénél is többre, ugy, hogy háromszázhatvanezer koronát vág zsebre a nemes város a kicsi Tápé lakosaitól. Hát nem lőhetne ébből a pénzből egy rongyos kis utat megépíteni? Nem eleget instanciáztunk érte már tiz esztendő óta? . . . Már biz' uram, ammondó vagyok, hogy mostoha gyermekei vagyunk mi Szeged városának V . Elhallgatott a magyar s én éreztem, hogy sok igazság van a beszédében. Nem lehet tagadni, hogy a szorgalmas, de szegény kis falu majdnem semmi kedvezésben sem részesül a hatalmas kegyúr részéről, mélynek ki van szolgáltatva. Ha a város akarta volna, már régen villanyos szaladgálna Tápéra is, meg Dorozsmára is, amely falvak úgyszólván a város lakosságának szolgálatából élnek. Csak egy parányi komoly elhatározás, vagy parányi anyagi hozzájárulás szükségeltetnék és mindkét szomszédos falu hosszú évtizedek mulasztását feledve, intenziven belekapcsolná kereskedelmét a kegyúr nagy forgalmának körébe. Igaza van a falu elkeseredett népének és segiteni kellene rajta, annyival inkább, mert a segítséghez leginkább csak a jóakarat hiányzik. < A kormány a magántisztviselőkért. — Készülő törvények. — (Saját tudósítónktól.) Amikor az ellenzék korteseszközei fogytán vannak, akkor nagyon gyakran azzal áll elő, ihogy a munkapárt az ország érdekében nem dolgozik semmit és a hazafias föHoÖbanások mögött ilyenkor ott lappang a titkos vágyak netovábbja: ha én tartanám a kezemben az ország gyeplőjét. Az ellenzéki taktikához tartozik, hogy amikor a kormány és a munkapárt az ország demokratikus fejlődése és egyes társadalmi kasztok boldogulása érdekében üdvös törvényjavaslatokat alkot, akkor kell a legnahangosabb szóval, legfennebben hirdetni, hogy ez a munkapárt nem csinál semmit, csak henyél és ismét henyél a kormány enyhe árnyékában. Éppen az élő példák hosszú sorozata mutatja a leghatásosabban, hogy mindez tévedés, tudatlanság vagy félrevezetés. Az élő példák közül kiragadjuk most a legujabbakat, amelyek élénken cáfolnak rá az ellenzék vádjaira és átlátszó politikájára. Jelenleg a magántisztviselők érdekében is készül üdvös és nagyon szükséges törvény, azzal a célzattal, hogy a magántisztviselő-társadalom boldogulása szabályozott jogviszonyok között, rendezett alapokon biztosittassék. Az ellenzéki sajtó természetesen az ilyenekről hallgat, holott ez is egyik alapköve az ország demokratikus fejlődésének. Két törvény is készül most a magántisztviselők érdekében, az egyik, amely a magántisztviselők jogviszonyait szabályozza, a másik pedig a vasárnapi munkaszünetről szól. A magántisztviselők országos sajtóorgánuma, a Magántisztviselők Lapja, amelyndk a kitűnő Kreutzer Lipót a főszerkesztője, legutóbbi számában részletesen ismerteti a készülő törvényjavaslatokat és többek között a következőket irja: . . , — A kereskedelmi minisztérium törvényelőkészítő bizottsága sorra-rend!'© tárgy alj a most a magánalkalmazottahait közelről érdeklő nagyfontosságú szociálpolitikai törvényjavaslatokat. Uj törvényt dolgoznak ki a vasárnapi munkaszünetről, amely a vidékién. is csak a legszükségesebb cikkek árusítását engedi meg vasárnap. A hivatalos híradás, a készülő tervezetről annyit mond liogy — néhány kivételes esetet leszámítva, — alkalmazók és alkalmazottak egyaránt megkapják majd a háborítatlan vasárnapi munkaszünetet. Mi az ua törvénytol mindenesetre elvárjuk, bogy véget vet azoknak a botrányoknak, amelyek mostanában számos (vidéki váróidban megvannak még, ahol a rendőrhatóságok neimbánoinsága miatt kartársaink vasárnap is dolgoznak a hivatalokban, mintha semmi sem történt volna a vasárnapi munkaszünet dolgában két évtized óta Magyarországon. Jó törvény kell és a jó törvénynek iugy kell, hogy kiméletlenjül szigorú legyen a végrehajtása. Majd „A mi törvényünk" cím alatt a következőket közli a Magántisztviselők Lapja: — Az ipari törvényelőkészítő-,bizottság most tárgyalta — Matliökovits Sándor dr. elli öklésé vei — második szövegét amnak a törvényjavaslatnak, ,amely a magántisztviselők j oigviszonyait szabályozza. Ezen a tárgyaláson csakúgy, mint a javaslat ellsiő szövegének tárgyalásán, mindtvégig résztvett Szövetségünk elnöke is. A tárgyállásokat a bizottság egyelőre befejezte, a nevezetes törvénytervezetnek most készül a nyával, — csakhogy ne zavarja és ne szornoritsa az embert, kit szeret vala. Minekelőtte hazaérnének, hirül hozáik azonban Bethékielnek szolgái, hogy e napok alatt fekélyes betegség támadá meg és megölé az ő egyszülött figyermekét, az ő feleségétől valót, ki jámbor vala, okos és kezes, mint az ur templomának áldozatra való kosocskái. ö pedig megszakgatá köntösét és fejére hamvat szórván, gyászolá egyetienegyjét. Mikoron pedig közelite megint az ő ieleségéhez, Penninához, — nagy sürü könyhullások fakadozának az asszony szeméből. Mondá pedig az szívbéli sírással: „Ember, amaz idegen özvegy nagy jót cselekvék teveled. Megszabadita tégedet halálnak halálától és vidámitott tégedet az ő testének gazdagságával, hogy ne békétlenkedj az Ur ellen a nyomorúságban. És nem adhatál te neki mitsem ezekért. Nem szabad őt elfelejtened; menj el őhozzá!" Igy szóla, sirván az ó felesége, — mert szivében jó és igaz aszszonyember vala. A férfiú pedig gondolá: igaza vagyon. Ls felkelvén éjnek éjtszakáján. kerüli vala a varost szomorodott szívvel és az utcákon és szorosokon keresi azt, akit elhagyott; míglen e'duta annak házához. , Mikor pedig meg akará ölelni, könnyeket láta annak szemében is és szóla az aszszony zokogó, nagy sirással: „A te feleséá!?ott legyen minden asszonyok között; ° legfőbb jót cselekvék veled, hiv marada uozzad az özvegység esztendeiében és eladá minden gyümölcsét és az ő apjáról maraÉucu toszágait is mind pénzzé tevé, hogy visszahozhasson téged apáid földére. Nem gátiad né*ed elhagynod őt!" Igy beszéie vJn rí mert szivében ő is jó ős igaz asszony ts sondolá a férfiú: „Igaza vagyon!" Hányattaték pedig az ember az ö elméjében és sohajta magában: „Ó, én két gyönyörűséges asszonyom; minden asszonyok szépei! Két fényeskedő drága paripa Fáraónak szekerében — iselyemgyapjas kecskék kettős ellése Gileád hegyéről, — egy szaflr és egy rubinkő kősöntyübe foglalva egymáshoz, — mirrha és nárdusgyökér ugyanegy kötésben, gyümölcsös ágnak szinesebb és édesebb páros szemje! — Ó, mely igen szeretlek titeket! Ha véletek fok'hetném egyazon virágos nagy fa jószagu sátora árnyában, — az én jobbkezem az egyiknek feje alatt és az én balkezem a másiknak a feje alatt. Avagy nincs-e kétfélém, hogy táplálhassam, őrizzem és melengessem mindkettejüket? És miért, hogy egyikük csókja megkedvelteti és izesiti szájamban a másikét? Idő multán pedig, mikor ismét betére Miléda anyjának házába, látá, hogy figyermeket ringat ölében az asszony és kebele tejét adja neki. Megtántorodék akkor a férfiú és hódola az asszony előtt, ki szüle az ő véréből való vért és testének testét. Akkor pedig, hogy hazamene az ő feleségéhez, látá, — hogy az ő nagybeteg apját gondozza és ápolgatja ő azalatt és vidámítja halála előtt. Mondá akkor magában Bethékiel: „Kicsoda amaz a férfiak közül, ki boldognak nem mondana engem e két különb-különb asszonyért, akik engemet szeretnék? És mégis szomorú az én lelkem és meg vagyon bolygatva nyugalmam!" Mondá pedig megint Pennina, némi időik multával: „Hallám, hogy amaz asszonynak gyermeke vagyon tőled, fimagzata, ki már kisded ijjal és tegezzel játszódik; ki erős és eleven inu, iigyes és fürge, mint a kőszálak fiatal zergéi. A gyermek mindennél több és drágább és minden ő érette vagyon. Menj és lakjál vele, az Ur örvendeztessen meg unokákkal, tégedet és légy szerencsés mindhalálig. Én pedig a halált keresem már most és a földben vágyom nyugodni, hogy ne rontanám életedet!" Igy beszéie Pennina, mert szivében érezé, hogy nem bírna egy nappal sem tovább osztaikozni a másikkal az ő szerelmében és nem viselheti el a férfiú sóhajtásait a másik után. Ama Miléda mondá ugyanezen napokon: „A te hitvesed elvesztette az ö egyetlenegyjét, mig a te életedért fáradott; és néki most nincs vigasztalása tekivüled. Fiakat kell adnod neki és unokák reménységét, mert a gyermek mindennél több,és drágább és minden ő érette vagyon. Én pedig ne legyek utadban, szerelmes uram! Elviszem e gyermeket atyáim nemzetségéhez, hogy szolgálna nekik, — magam pedig a halált kivánom és keresem most már, a sir adjon nyugodalmat nékem!" Ezt mondá Miléda, mert szivében érezte, hogy örök szánással sajnálná az ember az asszony mindhalálig, ha netán el is hagyná őérette. Gondolá: „Én legyek-é az ő rossza és sátánja, ki szeretem őt? Igy talántán szeretettel őrzi emlékezetemet és könnyhullatva gondol énrám!" Akkor pedig kiméne az ember az utcákra hajadonfőtt és kerüli vala a várost és bolyongja az utakat megzavarodva az ő belsejében. Végezetül kimene és a pusztaság felé vevé útját, a sivatag hegyeinek ösmeretlen vadonjai felé. És soha többé ama Khálelben,' a cofeusok földén nem látta senkisem ama Bethékielt, az elbujdosott fügekalmárt, — amaz utolsó igazi férfiút, — kinek két jó és mértékfelett szerelmes asszonya vala.