Délmagyarország, 1913. július (2. évfolyam, 151-177. szám)

1913-07-17 / 165. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K24 - lélévre . . K 12-negyedévre K 6'— egy hónapra K 2 Egyes szánt ára 19 Ülte. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K 28--félévre . . K14.negyedévre K T— egy hónapra K 240 Egyes szét ára 19 BHte Kiadóhivatal Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. II. évfolyam 165. szám. Csütörtök, julius 17 Szeged, 1913. Gyávaság . . . Baranya vármegye tegnapi közgyűlésén történt, hogy egy munkapárti bizottsági tag röviden és keményen, de nagyon találóan mondta ki azt, amit az ország túlnyomó közvéleménye a parlamenti ellenzék harcmodoráról gondol. A kormány kinevezését tudató leirat szerepelt a közgyűlés napirendjén és a munkapárt ez alkalommal azt javasolta, hogy a vármegye közönsége üdvözölje Tisza Istvánt és szavazzon bizalmat működésének. A közgyűlés nagy többséggel el is fogadta az indítványt, de az ellenzék, ameddig birta, éktelen zajongással zavarta a tanácskozást és végül kivonult a szavazás elöl. Erre a viselkedésre jelentette ki Baranya vármegye törvényhatósági bizottságának egyik tagja, hogy: Gyávaság, hogy az ellenzék nem meri meghallgatni az ellenvéleményt! . . . Amit a baranyamegyei bizottsági tag mondott, az igaz és annak igazságát érzi tulajdonképen az egész közvélemény. Azért fogynak napról-napra és minden erőfeszítés dacára az ellenzék hivei; azért fogadja az ország minden alkalommal hidegebben a parlamenti sztrájk visszatérő jelenségeit; azért találkoznak az ellenzéki urak mindenütt, ahol saját hiveik közt is megjelennek, meg nem értésről, illetve idegenkedésről tanúskodó megjegyzésekkel, mihelyt taktikájukról és harcmodorukról van szó; mert a közvéleménynek, még pedig a pártkülönbség nélkül való közvéleménynek bensejében régóta kifejlődött már az az érzés, melynek tegnap az a bizottsági tag kifejezést adott, az az érzés, hogy ez a harcmodor, ez a tulkiabálás, ez az abszentálás, az ellenvéleménynek ez a gondos elkerülése, — gyávaság és semmi egyéb! Ne tévesszenek meg senkit az ellenzéki harcmodorral járó jelenetek. A fütyülés, sipolás, gyerektrombitán való hangversenyezés, tülkölés, rácsesolás és dobolás sohase kivánt valami nagy bátorságot. A rendőri kordon elé felsétálni, a mig ilyen kordon volt, ott aztán megfordulni és visszasétálni a kávéházba, ez se olyan működés, mely valami nagy hősiességet kiván. A képviselők bántalmazásától, sőt még a feleseléstől is szigorúan eltiltott rendőrlegénységgel való színlelt dulakodás és ennek kinematografikus megörökítése ugyancsak nem volt olyan tevékenység, mely valami nagy igényeket támaszthatna az ilyen jelenetek hőseivel és azoknak férfias elszántságával szemben. Ámde nem is a testi bátorság az, a minek hiányával az a baranyamegyei bizottsági tag, aki a közvélemény túlnyomó részének tolmácsa volt, a koalíciós politikusokat megvádolta. A testi bátorság ugyan szép, férfias erény, sokkal rokonszenvesebb az, aki bir ja, mint az, aki nél? külözi. De a koalició ennek hiányában is jó politikát csinálhatna, jól intézhetné, vagy legalább is jól tervezhetné a ország dolgait, ha cselekedeteiben, melyeket az a tegnapi fölszólaló bátortalanoknak bélyegzett, nem volna irányadó az erkölcsi gyávasága. Tisztában vannak azzal, hogy a politikai eszmék, elvek és tények harcában ők maradnak rettentően alul. Hogy szóba jönne a paktum, melyben eladták összes nemzeti követeléseiket a hatalomért. Szóba jönne a kvótaemelés, melyet még a paktum alapján se keleltt volna elfogadniok, mégis vállainkra rakták évi nyolctiz milliónyi és egyre még növekedő terhét, — minden ellenérték nélkül. Szóba jöhet a nemzeti bankkal és a századnyelvvel űzött komédiázás. Szóba jönnének kormányzatuk, a negyvenmilliós szénügy, a talpfaregény, a nyolcvanmilliós dalmát vasúti szerződés és a többi kisebb-nagyobb eset. Szóba jönne a választójog kérdése, mellyel már nyolc év óta és még most is mindig játszanak, hol fölkarolják, hol letapossák. Szóba jönnének a katonai kérdések, hogyan követeltek mindenfélét, a mit a hatalomért kikapcsoltak és hogyan elleneztek terheket, melyeket a hatalomért elvállaltak és az elveszett hatalom visszanyerése végett, lefelé megobstruálván, fölfelé még tui is licitáltak. Olyan gyávaság ez, mint azé a rut emberé, aki nem mer fényképészhez men1 ni. Mint azé a tudatlan diáké, aki mindig Az ünnepelt. Irta: Charles Neville. A társaság — mely Turner asszony házánál gyűlt egybe, hogy régi barátjukat, a messze földről visszaérkezett festőt, IEdward Qregoryt üdvözölje — átvonult a háziasszony szalonjába és ott fekete kávé és pompás szivarok mellett élénken beszélgettek. A romantikáról volt sző, melyet többékevésbé mindannyi kigúnyolt. 'Mister Hangerfod, a materialista, kacagva mesélt arról, amit a romantikus irók irnak. Hogy két szerelmes az utcasarkon egész véletlenül találkozik és akkor imi mindent beszélnek egymással. ,A való életben alig van véletlen és amit 'két szerelmes egymással beszél, az merőben ostoba gagyogás. A társaság nevetett és a hölgyek egyike pajkosan fordult Gregory, a festő felé. — És ön, uram, miképp gondolkodik a romantika felől, ön, aki ugyancsak nehéz utat tett meg Alaszkáig, nem aranyért, hanem vadromantikáért. Mit szól ön a romantikus szerelemhez? — Olyan szerelemhez, — szólt a festő komoly, udvarias hangon, — amelyet nagy nyilvánosságban tárgyalhatnak, csakugyan nem értek. Ha parancsolja asszonyom, talán négyszemközt megmagyarázhatnám. Kedves és gúnyos kacagás hangzott e pillanatban a sikerült válasz felett. Gregory tovább beszélt barátjával, a hölgy pedig, ki legalább 70 éves volt, fitymálva szólt szomszédjához: — Bárdolatlan ember, az igaz. — De nagy művész, lángész, teremtó, — felelt lelkesülten emez és mélyen meghajtva magát, búcsúzott a hölgytől. Lassankint útra kelt az egész társaság. Csupán a festő és a háziasszony fivére maradtak még együtt. Később a fivér is eltávozott és búcsúzóban volt a festő is. Mikor átfogta az asszony kezét, könyörögve szólt: — .Még mcjst sem látja elésrkezettnek az időt, hogy boldoggá tegyen engemet? Az asszony kérdéssel felelt: — Ugy-e, ön nem látta őt soha? Gregory visszafojtott gyűlölettel szólt: — Nem kivántam soha a vele való találkozást. Sohasem birtam volna vele szemben attól a gondolattól szabadulni, hogy nagyon ügyes tolvaj áll előttem. Túlságosan j sokat elrabolt tőlem. — Tőlem is, — szólt a fiatal asszony halkan. — Minden illúziómat és minden reményemet. És alig egy évi házasságunk után. — Még most is szereti? — Nem. örült mámor volt csupán mindkettőnk részéről. Bolondos nyáréji álom ... De akkor szerettem. Nagyon szerettem. Elhiheti. — Elhiszem. Ismerem magát. Nem szokott hazudni . . . elhallgatott, de aztán szemében dühös villongással kiáltott (föl: — De ő ... az az ember, akié ön volt . . . — ö volt az első, aki fölébredt a képzelt boldogság álmából . . . A festő keze ökölbe szorult és ugy járt fel-alá a kicsi szobában, mint ketrecbe zárt vadállat. — Megcsalta és ön tud róla? — Mindent megtudtam. — A gazember. Még ettől sem tudta megóvni?! — Eleintén titkolta. De én imádtam őt és nem volt más gondolatom kívüle. És mivel olyan nagyon szerettem, vele foglalkoztam távollétében is, idegeim csodás játéka folytán megálmodtam minden rosszat. — Megálmodta? Lehetetlen. — De igaz. És iszonyúan szenvedtem. Kétségbeesett jajongásomra ébredtem és percek keljeitek hozzá, mig teljes öntudathoz jutottam És ő . . . — És ő? — Kinevetett. Kicsúfolt. Neveket álmodtam meg, női neveket, amelyek hazug életében szerepet játszottak. Utcákat, utakat, há-