Délmagyarország, 1913. július (2. évfolyam, 151-177. szám)

1913-07-13 / 162. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K 24 - félévre . . K 12-— negyedévre K 6-— egy hónapra K 2 — Egyes szán ára 10 BUér. ELŐFIZETÉSI ÁS VIDÉKEN egész évre . K28 - félévre . . K14.oegyedévre K 7 — egy hónapra K 240 Egyes szán ára 10 BUér. Kii ital Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. Szeged, I9!3. II. évfolyam 162. szám. Vasárnap, julius 13 Az Alföld népe. Az Alföld népe észre tért. Hiszen néhány hét óta látjuk, mik történtek. Szeged, Hódmezővásárhely, Szabadka, Debrecen, majd Gyorna is. Az a Gyoma, a melynek Kovács Gyu'la volt a képviselője. És Kovács volt hívei ma Tisza István hívei: a kormány és a munkapárt hivei! Gyomát nem a kisgazdapárt, hanem a függetlenségi párt vesztette el. Elvesztette oly alaposan, hogy még a zászló becsületéért sem tudott, vagy mert jelöltet állítani. A hódmezővásárhelyi diszpolgárság mellett, ennek a választásnak országos jelentősége van. Mint két hatalmas máglyatüz, e bét esemény bevilágít a színmagyar Alföld népének a lelkébe, ahol most csöndes forradalom, nagy változás megy Végbe: elszakadás a negyvennyolcas politika jelszavaitól. > Állapítsuk meg először a tényeket. Harminc évig egyfolytában bevehetetlen vára volt Gyoma a negyvennyolcasoknak. Barabás széles nemzetiszínű szalagon függő karddal állított be a kerületbe és csak ennyit mondott: „most jövök Aradról, a vértanuk sírjától" — és megválasztották. Később — a koalíció idején — elhidegült köztük a viszony. Barabásnak — állitólag — cézári gőgre emlékeztető szavak surrantak ki az ajkán: „Ha az esernyőmet elküldöm Gyomára, azt is megválasztják". Ez a szó ugyancsak megszúrta az önérzetes gyomai nép orrát. Most már hasztalan pántlikázná föl magát jó Barabás Béla és hiába harsogná, hogy vértanuk sírjától jön, a régi bálvány összetört, nem kapna a hires kerületben másfélszáz szavazatot. A kegyelemdöfést a gyomaiak függetlenségi érzésének az a láng adta meg, amely a Kovács Gyula pisztolyából kilobbant a képviselőház elnökének széke felé. Eddig a gyomai kurucok csak elhidegültek a régi bálványuk iránt, ezúttal erősen röstelkedtek. Jelszóvá lett a kerületben egy parasztgazda mondása, hogy: „enm lőni kell itt, hanem dolgozni!" Az egyszerű földművelő nép nemes és becsületes érzés dolgában túltett a politikai őrület ama szánandó uri, sőt nagyúri áldozatain, akik a merénylő ágyához elzarándokoltak s virágpiramist állítottak föl, hogy a bűntettel való rokonérzésüket tüntetően fitogtasisák. A gyomai kerület népe nagy lelki válságon esett keresztül. Meg kell adni, hogy a körülmények kedveztek e nagy lelki és érzésbeli válság lefolyásának. A jelölt neve, szimpatikus személye, a len járt munkapárti képviselők ügyes és kiméleteis föllépése, a 48-as párt volt főember reinek a jelszavak politikájába való belepsömörlése: mindez megkönnyítette a nagy érzelmi krízist, simábbá és zavartalanabbá tette annak kiforrását. A közigazgatási tisztviselők, élükön a főispánnal egytől egyig birják a pép bizalmát. Ajtajuk éjjel-nappal tárva-nyitva van ügyes-bajos emberek előtt. Ezek a modern, kiváló tisztviselők a nép vezetését a szereteten és bizalmon alapuló tekintély szálán a kezükben tartják. Csoda-e, ha erőszak és hivatalos hatalommal való visszaélés nélkül is inkább ővelük ment a nép, mint a népbolonditókkal. Érdekes ivolt megfigyelni e színmagyar választók komolyságát, rendzavarástól és heccektől húzódozó természetét, az .ellenvéleménynek feltétlen tisztéletben tartását. A pártgyüléseket .a szabad ég alatt tartották és részt vehetett benne mindenki pártkülönbség nélkül. Megesett, hogy a jelölt megérkezésekor sokkal több pirosés zöldtollas (tehát ellenzéki) választó helyezkedett el a szónoki emelvény körül, mint munkapárti választó; de azért sehol a beszédeket meg nem zavarták; sehol a jelölt ellen egy tiszteletlen szót nem ejtet.tek. „ . Ezek a komoly, mások véleményét és mások szólásszabadságát tiszteletben tartó férfiak szivük mélyéből gyűlölik és utálják az obstrukciót. Ez az oka, hogy az obstrukció bármily éles elitélését nagy tetszéssel fogadták s nyilván ez a főoka, — az ellenzék tiz esztendő óta tartó obstrukciót garázdálkodása, — hogy hitüket A pólai győző. Irta: Nagy Endre 1. FEJEZET. Waldihausen admirális, a „pólai győző", akinek nevét a világtörténelem jegyezte föl, türelmetlenül gondolta: — Csak már vége volna az egész ostoba Parádénak és hagynának békén! Bárha /massziv bronzkoporsóba volt is zárva, azért mindent tisztán hallott és látott. Hallotta a gyászindulót, amelyet a zenekar fujt és a beszédet, amelyet őfensége, a főherceg mondott el; látta a katonai méltóságokat, a diszezredet és a diadalmas zászlót, amelyet őmiatta burkoltak gyászba. Nemrégiben még, mielőtt a halál formalitásain átesett, mindennek nagy jelentőséget tulajdonított. Még az utolsó pillanatban is, a mikor egész viharos élete átcikázott az agyában, ugy vélte, hogy minden átélt veszedelem, minden fáradság s minden kockázat csekély volt ahhoz a dicsősiéghez mérve, a mely reá várakozott. Utolsó szava, amit fiához intézett ez volt: — Fiam, első a dicsőség! Szeretett volna valami súlyosabbat, va'ami jobban megformált, kompaktabb dolgot mondani, de a körülállók megilletődésén ugy is lattá, hogy ők átérzik e szavak történelmi lontosságát. Ök megértik, hogy a katona diCH°^ge más' mint a színészé, iróé és több euajta népségé. A katona nem tapsért, hízelgő bókért dolgozik, hanem fagyos zivatarban, golyók záporában és mindennapos kötelességek nyirkos szürkeségében egyformán megáll a .poszton. És ha meg kell halnia, nincs más biztatása, mint a bajtársak elismerése: — Derék fickó volt, megállta a sarat! Waldhausen admirális tehát, amikor örökre lehunyta a szemét, mosolygós, idvezült lélekkel hallotta a letakart dobok pergésiét, a trombiták gyászoló sikongását. De ott a bronzkoporsóban egyszerre kicserélődött egész izlése. Érezte, thogy uj, az eddiginél hatalmasabb természeti erő uralma alá került, a nehézkedés ráfeküdt és tolta, unszolta lefelé a földbe. — Csak már vége lenne az egész ostoba parádénak és hagynának békén! A partra dobott hal vágyódhatik igy vissza a tengerbe. A talajától élvált szikla vágyódhatik igy árkon-bokron átszáguldozva a völgyibe. A koporsót leeresztették a sirba, aztán hullani kezdtek rá a göröngyök. Kopogva hullottak a göröngyök és a halott ugy érezte, mintha eltikkadt fűszál volna és azok a hulló göröngyök langyos esőcseppek volnának. Lassan-lassan elfödték egészen, a gyászolók moraja, a parádé zaja elhallgatott és egyszerre valami csodálatos, delejes érzés futott át rajta. Csodálatos tompa, sejtelmes emlékezések lepték el. Az a hatvan esztendő, amit odakünn töltött el, összezsugorodott, de bizonytalan, csak megérzett formákkal és színekkel tünt fel előtte egy másik élet, amit azelőtt élt millió és millió éveken. Igy emlékszik vissza az aggastyán a gyermekszobára, amelyben először kezdett el járni . . . II. FEJEZET. Már a legelső tapasztalás is, amit a sírban tett, nagyon, de nagyon meglepte őt. Életében ugyanis minden emberrel együtt azt hitte, hogy a föld valami szilárd maszsza. Ezt káromkodva tapasztalta is egynéhányszor, amiikor valamely hajója homokzátonyra futott és alig lehetett kihúzni belőle. Nos, ott lenn a sirban rájött, hogy minderről szó sincs. A föld, ép ellenkezőleg, sokkal ihigabb elem, mint a levegő és megfoghatatlan könnyeddé válik benne minden mozdulat. Szinek, vonalak egyáltalában nem voltak benne, sem pedig anyagszerű sűrűségek. De bárha semmi földi érzékének sem vehette hasznát e nagy anyagiatlanságban, mégis pontosan megérezte az egész körülötte levő uj világot. Mindenekelőtt is elcsodálkozott a szédületes sürgés-forgáson, amely lezajlott körülötte. Magnetikus áramok nyilallottak keresztül-kasul, beláthatatlan messzeségekből beláthatatlan messzeségeikbe és ez áramok borotvaélén hozzája hasonló lények nyargalásztak, amelyek hol elriasztották, hol pedig eddig még sohasem ismert erővel vonzották