Délmagyarország, 1913. július (2. évfolyam, 151-177. szám)

1913-07-11 / 160. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN egész évre . K 24 - félévre . . K 12 — negyedévre K 6-— egy hónapra K 2"— Egyes szám ára M fillér. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K28 - félévre . . K 14.negyedévre K T— egy hónapra K 2*40 Egyas szám ára 1« fillér. Kiadóhivatal Kárász-utca «. Telefon-szám: 305. Szeged, I9!3. II. évfolyam 160. szám, Péntek, julius II. A magánhivatalnok n yugdija. Ez is egy fejezet a magántisztviselők nyomoruságaiból. Először is a legtöbb magántisztviselőnek nincsen is nyugdija. Ki is fizetne neki nyugdijat, járandóságot arra az időre, amikor már nem dolgozik? Munkaadói folytonosan változnak, az egyik megbukik, a másikkal differenciái vannak, amelyek arra késztetik, hogy állását ott hagyja, a harmadik nincsen a munkájával megelégedve s elküldi és igy tovább. Emellett igen sok esetben, sőt az esetek többségében a munkaadó maga is olyan anyagi viszonyok között van, hogy először nem is volna képes arra, hogy alkalmazottjainak nyugdijat is fizessen, másodszor pedig nincsen is meg benne az az állandóság, a mely ennek a nyugdíjnak az éveken keresztül való pontos fizetésére és biztosítására szükséges volna. A legtöbb magántisztviselő életében tehát ez a fogalom, hogy „nyugdíj" teljesen hiányzik. Addig, amig dolgozik, kap pénzt, azután, ha nem dolgozik, nem kap pénzt. Az, aki teheti, eszerint rendezkedik be és méregdrága életbiztositásokkal, járadékbiztosításokkal és más effajta ügyletekkel igyekszik ellensúlyozni azt, hogy nincsen nyugdija és öregségére biztosított kenyere. Azonban hányan vannak, akiknek a kis jövedelmük csak arra elég, hogy az életüket ugy, ahogy tengessék belőle. Ezeknek nem telik járadékbiztositásra, nem telik életbiztosításra, munkás élete után a nyomorgás következik rájuk menthetetlenül. Egész tragédiákat lehetne kiásni a sok ezer és ezer névtelen ember történetéből. Apákat, akiket .a gyermekeik tartanak, gyakran kelletlenül, éreztetve az öreggel, hogy csak kegyelem-kenyeret dohnak oda nekik. Elaggott öregembereket, akik a legszükségesebbeket is nélkülözik. Most azonban nem ezekről van szó, hanem azokról a szerencsésekről, akik olyan nagyobb pénzintézeteknél vannak, a hol már bevezetett rend a nyugdíj intéz' ménye. A nagyobb bankok, pénzintézetek, gyárvállalatok ezek, amelyeiknek nagyobb számú személyzetük van és ezért megcsinálhatták ennek a nagyszámú embercsoportnak a külön nyugdíjbiztosítást, a külön nyugdij intézetet. Az a szokás, hogy a vállalatok rendszeresen levonják tisztviselőik fizetésének egy bizonyos hányadrészét, nyugdíjra. Ezek a vállalatok ugyan elég gazdagok lennének a legtöbb esetben arra, hogy a saját vagyonukból rakják össze a tisztviselőik nyugdij alapját, azonban hagyján, az állam is le von nyugdij alap címén a tisztviselői és alkalmazottjai fizetéséből, a magán vállalatoktól nem lehet nagyobb altruizmust és humanizmust I várni, mint az államtól. Az állam tisztviselője azonban egészen bizonyosan az állam szolgálatában öregedik meg, csak ritka kivételes eset az, amikor állami tisztviselő otthagyja a biztos állását és a biztos nyugdiját. Mig ezeknél a fnagáneégeknél gyakran változnak a tisztviselők. Megeshetik, hogy valaki már husz esztendeje van valamelyik cég szolgálatában, a husz esztendő alatt egész kis vagyont fizetettbe nyugdíjjárulék cimén, azután egy másik cégnél jobb állást, előmenetelt kínálnak neki és azt elfogadja. Mi történik ilyenkor a befizetett nyugdij járulékokkal? Azok az intézetek, amelyek a beszedett nyugdij járulékokból nyugdijat fizetnek a tisztviselőiknek, a szerződésben rendszerint kikötik, hogy önkéntes kilépés esetén a tisztviselő a nyugdijra befizetett járulékokat vissza nem követelheti. A Kúria gyakorlata bosszú időn keresztül akceptálta is ezt a kikötést, utóbb aoznban egy adott esetben a Kúria egyik tanácsa arra az álláspontra helyezkedett, hogy az a tisztviselő, akinek a megélhetése és exisztenciája függ a hatalmas vállalattal kötendő .szerződéstől, kényszerhelyzetben van és nem szabad akaratából és elhatározásából mond le arról a legelemibb jogáról, hogy az aggkori biztositására és öreg napjai ellátására megsanyargatott és félre rakosgatott pénzét megtarthassa. Most azonban a Kúria jogegységi tfanácsa rendet és egységet teremtendő az ,elAz agyvelő. Irta : Gustav Meyrinck. A lelkész oly nagy örömmel várta Martin fivérének hazaérkezését a délvidékről és amidőn Martin végre belépett a régi családi házba, egy órával korábban, mintseim várták, bátyja szivéből hirtelen eltűnt minden' öröm. Hogy mii okozta ezt? Nem tuldta megérteni. Csak érezte, mint ahogyan egy novemberi napot érez az ember, amikor ugy tetszik nekünk, mintha hamuvá akarna széjjel hullani a világ. Martin barna volt, minit egy egyiptomi és bágyadt mosollyal tette kezét a pap vállára,. >; • . Ifjúságiikról beszéltek, arról az időről, amikor még élt az édesatyjuk és a Pap észrevette, hogy Martin arcában még jobban, kidomborodott az a sajátságos, melankolikus vonás . . . „ -7 Nem (hiszed te is, hogy bizonyos megtépő életbevágó eseményeknek csak azért kell bekövetkezniük, mert az ember nem tudja elfojtani a benső rettegést: hogy be lógnak következni? ezek voltak Martin utolsó szavai lefekvés előtt. Es tudod-e még, mmo irtózatos rémület fogott el egyszer kis gyermekkoromban: amikor véres borjuagyveiot pillantottam meg a konyhában . . . A pap nem tudott aludni, az annak•e «y barátságos szobában mintha fullasztó, kísérteties köd terpcdnt. A bútorok nem néztek reá ugy, mint elébb, a régi képek ugy függtek, mintha láthatatlan erők szorítanák őket a falhoz. A pap lelkében rejtelmes, szorongató sejtelem kelt . . . Nem tudott szabadulni egy gyötrő képtől ... az oimdurmani csata után — amidőn az Obeah-négerek kezébe esett Martin: odakötik egy fához, az Obi-varázsló kilép kunyhójából, letérdel ©lőtte é's még véres emberi agyvelőt tesz a dohra, melyet rabszolganő tart kezében. 1 Most hasiVu tűvel ballesz ur tennék az agyvelőnek különböző részeibe; és mindannyi,szór 'fölsikolt Martin, mert saját agyvelejében érzi a szúrást. Mit jelentsen ez? Az ur könyörüljön :meg rajta! . . . Teljesen bénult tagokkal feküdt azután a tábori kórházban, ahová az angol katonák vitték. « Egy napon, hogy a konyhába 'lépett a hentes húsokkal megtelt táskájával: Martin, ki véletlenül kiinln. volt, ájultan rogyott össze. — El fogsz menni Diokletian Büffelorm tanár szanatóriumába — világhírnek örvend — mondta, a lelkész fivérének, amidőn ez újra magához tért. És Mártiin ,nem ellenkezett. • — ön Schteiden ur? Bátyja, a lelkész, már informált az esetről . . . Kérem, mondja el röviden, de pontosan — szólt Büffelorm tanár. — Három hónappal ,az oimdunmani rémnap után, — kezdte 'Mártiin, — az utolsó bénulási tünetek . . . — Mutassa a nyelvét — hm — semmi rendellenesség, mérsékelt rezgés, vágott szavába a tanár. De hát miiért nem folytatja? — Az utolsó bénulási 'tünetek. — Tegye keresztbe lábait, — igv parancsolta a tudós ... és kicsiny aoélkalapácscsal ütött a térdkalács alatti 'helyre. A láb rögtön fölpattant. — Fokozott reflexek — szólt a tanár — mindig voltak fokozott reflexei? — Nem tudom, sohasem kopogtattam meg a térdemet ••— felelte Martin, szomorúan. A tanár ünnepélyes hangon ejtett parancsára levetkőzött a beteg és Büffelorm alaposan megvizsgálta, mély gondolkozásról tanúskodó arckifejezéssel s közbe-közbe latin szavakat mormolva. — Hiszen az előbb bénulási tünetekről beszélt, én azonban semmi eíélét nem konstatálhatok — szólt hirtelen. — Persze, hiszen azt akartam mondani, hogy három hó multán megszűntek. — Ah, igen, igen . . . Különös, hogy a német nemzetiségű betegek sohasem mond! ják el világosan a lényeges dolgot, — vélte