Délmagyarország, 1913. július (2. évfolyam, 151-177. szám)

1913-07-10 / 159. szám

tesra w\ "in'j'iiTl '"i . IM._JWII Szerkesztőség Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K 24 - félévre . . K 12 — negyedévre K 6-— egy hónapra K 2-— Egyes szám ára 10 BUéc. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K 28 — félévre . . K14.— negyedévre K T— egy hónapra K 2-40 Egyes szán ára IS fillér. Kiadóhivatal Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. Szeged, I9!3. II. évfolyam 159. szám. Csütörtök, julius 10 Bulgária. Nincs a bolgároknak kimondott Napóleonjuk, nincs Európa homlokán taposó Árpádjuk, nincs rettegett Attilájuk. Nem is egy névhez fűződnek a bolgár győzelmek, akár a törökökkel imént lezajlott háborujokat, akár a mostani véres hadakozásokat tekintjük. Itt egy fegyelmezett, kötelességtudó nemzet vivja hősi küzdelmét. Egy nemzet, melynek minden egyes tagja egyért küzd és egyet akar. Akár egy tökéletes gép egyes alkotórészei, mindegyik a maga hivatását teljesiti a legnagyobb precizitással. Mintha az ősi hun vér lobogna föl a késő utódok hősi ereiben. A VI. és VII. század irói nem egyszer nevezik az Alduna mellett letelepedett bolgárokat egyszerűen hunoknak. Nem is testvérháború folyik odalent a Vardar-folyó mentén, hanem egy hunmagyar-mordvin-török keverékü elszlávosodott, kicsi, de nagyratörő nemzet élet-halálküzdelme ez két elbizakodott, zsákmányéhes koldus-nációval. Miután a szerződésileg biztosított hóditások nem tudták falánk étvágyukat lecsillapítani, ugy csináltak a szerbek és a görögök, mint az útszéli koldusok. Először kéregettek, majd pedig nekitámadtak a bolgároknak. A szerbek és görögök Bulgária elleni küzdelme minden erkölcs hijján való. Va- ', lóságos kolózkodás, rablóhadjárat. Ámde . Bulgária nemcsak hogy diadalmasan el- \ lenáll e kalózoknak, hanem győzedelmesen vissza is veri, sőt öl is veri őket. Ez ,a vitézi erény és az erkölcs győzelme, fölénye. Eltekintve attól, hogy nekünk életbevágó érdekünk, legsajátabb és legönösebb érdekünk Bulgária győzelme és Szerbia megsemmisítő veresége, a bolgár vitézség és hősiesség előtt akkor is kalapot kellene emelnünk, ha az ellenkezője volna érdekünk. Mintha Európát ostorozó Attila vh tézei, párducos Árpád hősei elevenednének meg előttünk. Önkéntelenül is a magunk rég lehanyatlott, régi dicsőségünk ujul meg lelkünkben Bulgária hősi küzdelmének láttára. S hogy ezt a vitéz nemzetet most hátba készül támadni egy még hetekkel ezelőtt is, sőt állítólag még most is velünk szövetséges kishatalom, az méltán clszomorithat minden embert, akiben él az erény, az erkölcs, a vitézség, a haladás, a kultúra iránti tisztelet. Mert Bulgária fiai nemcsak vitéz katonák, hanem ők a Balkán-félsziget egyetlen, kulturára hivatott népe. Kanitz Ágost, európai hirü botanikusunk, aki tudományos kutatásai közben nemcsak a Balkán flóráját, hanem annak népeit is tanulmányozta, szent meggyőződéssel hirdette már évtizedekkel azelőtt, hogy a bolgárok a Balkán-félsziget jövő iparosai. Hogy pedig az ipar mit jelent a kultúra terén, azt nem kell bővebben magyaráznunk, csak rámutati nunk arra, hogy a műveltség mely fokán állanak Európa iparüző államai, vagy ha az Egyesült-Államok széditő haladására és gazdagságára gondolunk. Bulgária győzelme a koldus és műveletlen szerbek és görögök fölött tehát nemcsak a mi saját önös érdekünk, hanem az emberiség haladásának és műveltségének is követelménye. A kultura veresége lenne a szerb-görög győzelem. Akkor, amikor diplomáciánk a román-bolgár ellentétek kiegyenlítésén fáradozik, tiszteletreméltó kötelességet teljesít ugy az emberiesség, mint az emberiséggel szemben. Az emberiesség követelménye egy ujabb embergyilkoló, embervért folyató háború megakadályozása, az emberiség érdeke egy kulturára képes ország tönkreverésének a meggátlása. Nem nagy sztratégának kell lenni annak a megjósolásához, hogyha Bulgáriának a szerb-görög kalózok legyőzése után a pihent és régóta vitézi babérokra törekvő románokkal is föl kell vennie a küzdelmet, Bulgáriának el kell véreznie. Máris emberfölöttit produkált ez a minden csodálatra méltó nemzet eddigi harcaiban, mikor diadalmasan ott áll a Balkán előbb vele szövetséges, most ellenséges népei között és fölött. Ha Románia nem engedheti meg, miként ezt büszkén hirdette és üzente a román Hohenzollern a hatalmas német Hohenzollernnek, egy Nagy-Bulgária keletkezését, viszont a Habsburgoknak tudBabiloniai éjszaka. Irta: Szekula Jenő. A hold besütött a szálloda hófehér függönyén keresztül. Az asszony felriad álmából s félhangon, mintha csak emésztő lázban beszélne, kiszólt a szomszédban virrasztó komornájának: — Grenvilette? Alszik? Semmi válasz. A komorna, aki egyben a társalkodónője is volt, aludt mélyen: betemetkezve a párnái közé. Kísérteties csönd és némaság köröskörül. A szállodában nem volt egy lélek sem ébren. Csak a tenger távoli zúgása a meredek homoktorlaszok fölött, mely idáig zengett a szélben, törte meg olykor az éjszaka fenséges csöndjét. — Vájjon hány óra lehet? — tűnődött az asszony elmerengve. Kitekintett az ablakon. Egy ódon zárda düledező tornyán csak nehezen tudta kiböngészni a mutatót. A hold rávilágított a fehér óraiapra. Éjféli egy óra volt. — Mily sokáig lesz még reggel, — sóhajtotta az asszony és két karját kitárta az aranyozott menyezet felé. Lelkével vad álomképek incselkedtek, játszottak. Szédült. Mióta a férjétől elvált, ~ ennek már két éve — most először gondolt férfiakra. Ha két erős kar most átölelhetné derekát, magához szorítaná és álomra csókolná valaki a szemét, összerázkódott a rémülettől és a félelemtől. — Mily borzasztó lenne, — suttogta elmerengve. — Mert gyűlölte a férfiakat, — nemcsak egyedenként, hanem az egész nemet, — ugy érezte ebben a pillanatban. Mióta sikerült magát kiszakítani a férje karjai közül, mint az üldözött vad futott, menekült a világban, senkivel sem érintkezve, egy zárdaszüz már esküvel megpecsételt fogadalmával, ifjú és zaklatott lelkében. — A szerelem ostobaság, — irta naplójában, — a házasság pedig egy ostobaságnak a realizálása. De ezen a titokzatos éjszakán, hóbortos és álmodozó fejében ismét föléledtek a férfiakról való képzetei. Pedig azt hihette, hogy örökre szakithatott már e dőre gondokkal. Sőt ami a legborzasztóbb volt, a saját férte is eszébe jutott egy pillanatra, — hogy él, talált-e asszonyt, aki szeresse és álomra ringassa a fejét. Az asszony ásított. Mint egy fáradt és lesoványodott oroszlán. Fejét eltemette mélyen a csipkefehér vánkosok közzé. — Az afrikai ég! — nyöszörögte. — Az átkozott afrikai ég! Az ablakra tekintett, amelynek Világos moszkitóhálóján keresztül besugárzott az éjszaka emésztő forrósága. — Milyen fűszeres a levegő, sóhajtott az asszony, fázva. Egzotikus virágok illata fürdik benne. Véremmé válnak ezek az átkozott virágok. Lázasan öltözködni kezdett. Maga sem tudta miért. — Sétálni megyek, — suttogta. — Álom amúgy sem jön a szememre. Könnyű, fehér csipkékkel borított ponzsé ruhát vett föl, amelyben egészen fiatal, majdnem lányos volt az alakja. Nagy, világos szalmakalapot, egyszerű párisi szalagdisszel, könnyű kivágott lakk-topánt. A fali tükörben pillanatig meghitt csodálattal bámulta karcsú és most valóban igézetes alakját. Nagyot nyújtózott, mint a vadászatra induló macska. Benézett a szomszéd szobába. — Grenvilette! — suttogta. — Grenvilette! ébredjen. Sétálni megyünk. Lemegyünk a tengerpartra. A komorna aludt egész [mélyen, jfelig kitakarva és majdnem félmeztelenül. Nem válaszolt úrnője hívó szavára. Pedig ez mindegyre türelmetlenebbül ismételgette: — Grenvilette! Grenvilette! — Alszi'k, — mormogta az asszony elszomorodva. — Talán kegyetlenség is volna, ha most megzavarnám. Tanácstalanul tekintett szét. — Egyedül megyek, — mondotta vak elhatározással. — Ugy sem bánt senki. Vájjon ki bántana.