Délmagyarország, 1913. június (2. évfolyam, 126-150. szám)

1913-06-08 / 132. szám

J. _ létün'ket, ugyanakkor ezen jogunk ellenében kötelességeink is vannak. Kötelességünk, — hogy egyebet ne mondjunk, — oly működési körbe törekednünk, amelyben egyrészt hasznára válunk a társadalomnak és nemzetünknek, másrészt a társadalmat és nemzetet, ki-ki tehetségéhez mérten, előbbre is vigyük. Nemzeti életünkben a legelhanyagoltabbak a gyakorlati életpályák. A pályaválasztás előtt álló ifjaknak ennek következtében nem ajánlható eléggé ugy a saját, mint a nemzet szempontjából, hogy mindenek előtt ezeket a praktikus életpályákat vegyék kombinációba. Igaz, hogy azt tartja a közmondás, nem érdemes a hiztos verebet a bizonytalan túzokért elszalasztani, de miután az élet sok régi közmondás igazára rácáfolt és magát az életet sem mérhetjük már dédapáink szemével, azért ez a szempont nem lehet többé irányadó a pályaválasztásban. Egyik átka nemzetünknek ép ez a veréb-teória, a mely minden magasabb gazdasági lendület kerékkötője. A hivatalnokok pályájuk természeténél fogva sem maguk nem gazdagodhatnak, sem magát az államot nem igen gazdagíthatják. . Allamck és nemzetek anyagi jóléte nem a tisztviselők bürokratikus, .adminisztratív munkájától, hanem á praktikus életpályákon működők termelő tevékenységétől függ. Lehet-e valami ideálisabb élethivatás, mint a nemzeti vagyonosodás és jólét létesítésén közreműködni? . , Azért szívleljétek meg, ti Szeged pár száz és az ország sok-sok ezer ifja: — Bátran neki ,az életnek, a szabad, gyakorlati életpályákra! DÉLMAQYARORSZÁO VI Ilin •mimi———— I III '• i i nm • A vásárcsarnok és a szegedi építőipar támogatása. (Saját tudósítónktól.) A munkanélküliség .kilátástalan napjaiban ülést-ülés után hiv össze az ipartestület és deputációt-deputáció után meneszt a polgármesterihez, hogy amit a város úgyszólván minden áldozat nélkül tehetne iparosai érdékiében, legalább azt kijárják maguknak. Az általános följajdulásban legtöbb okuk mégis az építőiparosoknak van panaszkodni, mert az ő munkájuk abszolúte szünetel. Aki tudja, hogy hány iparágat foglalkoztat az építkezés, az megdöbbenve gondolja el, mily méretű iparunknak az a holt területe, amelyet termeketlenné pusztított a munkahiány. , i Négy szegedi épitőcég, akiknek a város nagyrészben köszönheti nagy, modern és mutatós külsejét, kénytelen irodájukat föloszlatni, alkalmazottait szélnek bocsátani és azokat a mai viszonyok között csak bizonytalan megélhetésnek, de biztos nyomornak kitenni. Ha tehát módjában áll «a városnak, hogy nagyobb szegedi építkezések tervezésénél helybeli építési irodákat foglalkoztasson, ugy ezzel a móddal a hatóságnak föltétlen kötelessége élnie. A hatóság is érzi ennek az álláspontnak kényszerítő erejét, mert egyetlen alkalmat sem mulaszt el a legmeszszebb menő támogatást megígérni, de mindent természetévé vált lassúsággal végez. Szinte félő, hogy mire menteni jön, -már nem lesz mit menteni. , , A vásárcsarnok tervpályázatának eldöntése is szép alkalom volt a helybeli épitészek támogatásának elvi kijelentésére. Ezúttal nemcsak alkalom, de teljes jogcím volt arra, hogy szegedi tervező bizassék meg a kiviteli 1913. junius 8., tervek elkészítésével, mert a második és harmadik dijjal jutalmazott müvek minden úgynevezett jó beosztásuk ellenére is a szakértő, zsiiri egybehangzó véleménye szerint sem szerkezeti, sem művészi szempontból nem nyújtanak elegendő biztosítékot arra, hogy készítőik a városhoz méltó megoldást produkáljanak. És ime, az oly sürgősen szükségesnek ismert vásárcsarnok építése ügyében, hónapokig elhúzódott tervpályázás, veszekedés, bíráskodás után eredménytelen pályázat és egy jól hangzó elvi kijelentéshez értünk -és ismét hosszú és meddő versengéseknek nézünk elébe. Pedig minden versengésnek, minden halasztásnak egyszer és mindenkorra végét lehetne vetni, ha a (hatóságot nem személyi okok vezetnék, (hanem arra az egyedül lehetséges álláspontra helyezkednék, hogy első sorban oly szegedi épitész bizassék meg a tervezéssel, aki a lefolyt pályázaton részt vett, ezek közül pedig az, akinek müve igenis nyújtja azokat a garanciákat, amelyeket a második és harmadik díjas tervek nélkülöznek, hogy készítőjük tud a városhoz méltó alkotást produkálni. A sokat vitatott és emlegetett beosztás most már tulajdonképp lényegtelen, mert azt a tervezőnek a hatósággal együtt kell véglegesen preciziroznia, helybeli és speciális viszonyoknak megfelelően. A hatóság fnár számtalanszor igérte, hogy minden alkalommal a helyi ipart fogja támogatni, de ugy látszik, még nem igen talált alkalmat. Ha tehát alkalom, mód és teljes jogcim van ígéretének beváltására, akkor elvárhatjuk: adjon (egyszer tartalmat éls súlyt is sokszor hangoztatott kijelentéseinek. — Nem is hinné a világ, hogy az apám minden gondossága mellett is, mlyen rossz gazda volt. A régi gazdasági számadásokat áttanulmányoztam és kiszámítottam, hogy tiz év alatt húszezer forinttal kevesebbet jövedelmezett a birtok. Évenkint nettó kétezer forinttal kevesebb volt a bevétel. A lovaskapitány sértődötten köhintett. — Különös, hogy a tudományok mellett a kereskedelmi ismereteket sem hanyagolta el doktorkám, — szólt a kapitány. Az ifjabbik Deutsch nevetett: — Mi zsidók voltunk. A bölcsőben tudunk már a nettóról és bruttóról. Kiértek az erdőből. Egy keresztútnál búcsúzott a lovas. — Estére átjöhetne vacsorára. •— Átjövök, jó éjszakát! — felelt a doktor és megindult jobbra. — Jóreggelt, —• kiáltott a kapitány és balra ment, nyomában a suhanc a vadakkal. Az augusztusi mezők felett hajnali pára lebegett. Az ég kelet felé tejszinü volt, de még az éj némasága lakott a mezőn. A doktor elgondolkozva ballagott a homokos országúton. Vagy talán nem is gondolt semmire, csak ment egyenesen előre, hazafelé. Egyszerre mégis az jutott eszébe, hogy rendkívül unalmas, sivatag az élete ... Külföldre kellene menni. A pápák élettörténete érdekesebb a gazdasági számadásoknál. A vatikáni könyvtárban talált egy könyvet, amelyben a világ Iegpikánsabb történelmi kalandjai voltak összegyűjtve. Deutsdh doktor szerette a pikantériát, ha vonatkozással volt a históriára. A hajnal rózsaujjaival széttépte a felhőket a keleti cg alján; mire a faluba ért, már egy veréb fürdőzött a porban. Az első házból pedig egy leány jött ki és végigment az udvaron az eperfa felé. A tehénke az eperfához volt kötve és az eperfa a palánk mellett terjesztette ki zöld lombjait. Deutsdh doktor észrevétlenül megállt a deszkakerítés mellett és a leányt nézte. Sugár, barna parasztlány volt, a lába azonban, mely térdig érő szoknyája alól kivillogott, olyan fehér volt, akár egy hercegnőé. A doktor figyelmét ez ébresztette fel és apróra megnézte a leányt a kerítés mögül. Bevallotta magának, hogy nagyon szép leány. Minden mozdulata kerek volt és lágy. A doktornak régi meggyőződése az volt, hogy a nők nemsokára elsatnyulnak az úribb körökben és a föld leányai, a porból születettek átalakítják az emberiséget. Friss, acélosvérü gyermekeket szül a marokszedő leány, ha egy elvénült familiáju herceg nyoszolyájába kerül is. A leány leült a tehénke mellé és a tehénkét megsimogatva, fejni kezdett. — Jóreggelt kisleány, — kiáltotta be a doktor a kerítésen. A leány felnézett és elpirosodott. — Né, a nagyságos ur, — mormogta. A doktor folytatta: — Jókor keltél! — Jókor kell a kastélyba a tej, — felelt a lány. — Hát te hordod nekem a tejet? A lányka komolyan integetett a fejével. — Én ám. Eddig nem tudta? — Nem láttalak soha. — Nem tehetek róla, — felelt a kisleány és erősen fejni kezdett. A poros falusi utcán nagy nyikorgással kinyilt valahol egy ajtó, a doktor tehát tovább ment. Majd hirtelen megállt, körülnézett és halkan bekiáltott az udvarra: — Hogy hivnak, leányka? — Terka. Tovább ment a doktor és mosolygott. Terka, — gondolta és újra mosolygott. Egyszerre olyanfajta vidámságot érzett, mint az a veréb érezhet, amelyik bolondosán fürdőzik a reggeli porban. Kiáltani szeretett volna, pedig az imént még fáradt és unott volt. Koránkelő parasztok tisztelettudóan köszöntötték. Deutsch doktor szeretett volna kérdezősködni tőlük Terkáról, de aztán mégsem tette. „Biztosan ő az első hölgy a falubon", — gondolta magában. A kastélyhoz ért, d-e nem ment fel tornyába, hanem az udvaron maradt az orgonabokrok közt egy kis fehér padon. A kastélyban csak egy öreg gazdasszonyt tartott és valami kis inasfélét. Az apja haíáta óta árendás ül a birtokban, de csak tavaszig. Ott tilt az orgonabokrok között, és midőn a kiskaput hallotta nyikorogni, felugrott. — Terka, — kiáltotta, — gyere ide. A leány ijedtében majd elejtette a tejesedényt. — Jaj, de rámijesztett, úrfi, — mondta Terka, és a doktor észre sem vette, hogy nem nagyságos urnák nevezte. Megfogta a Terka kezét és lángoló tekintetével a leány harmatos arcába mélyedt. De egy szót sem tudott szólani. Szokatlan felindulás fojtogatta a torkát és a leány remegése megindította. , — Hány éves vagy? — kérdezte. — Nem tudom, — motyogta Terka. — Hány éves vagy, azt kérdem. — Aratáskor multam tizenöt, — bocsásson, úrfi... Deutsch doktor eleresztette a leány kezét, a leány elfutott a kastély konyhája felé, ő pedig vérpiros arccal nézett utána. Felment a toronyba és az ágyra vetette magát. Persze nem tudott elaludni és a mindenféle gondolatok méhkasként zsongtak a fejében. Eszébe jutott egy Griffon nevü barátja, akivel Belgiumban ismerkedett meg. Griffon gépészmérnök volt és egy francia nábobnak a fia: és mint kékzubbonyos munkás dolgozott egy belga gyárban. Griffont imádta a doktor. Ha valamit tett, mindig az jutott eszéBe, hogy Griffon vájjon hasonlóképen cselekedett volna-e?