Délmagyarország, 1913. június (2. évfolyam, 126-150. szám)

1913-06-06 / 130. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K 24 - félévre . . K 12 — negyedévre K 6-— egyhónapraK 21— Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K 28 — félévre . . K 14.— negyedévre K 7 — egyhónapra K 240 Egyes szám ára 16 üllér. Kiadóhivatal Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. Szeged, I9!3. II. évfolyam 130. szám. Péntek, junius 6. A király elfogadta Lukács lemondását. Ma délelőtt tizenegy órakor a magyar király elfogadta Lukács László lemondását. Lukács ideiglenesen még a kormány élén marad. Még nincs itt az ideje, hogy a Lukács László kormányát búcsúztassuk. Annyit azonban már most lemondásának elfogadása után is rámondhatunk róla, hogy ez az ellenségei ádáz gyűlöletétől üldözött, a sajtó által oly becsmérelt, a közhangulat kedvezésétől oly kevéssé elkényeztetett kormány történelmi időkben élt, nagy dolgokat vitt véghez. Történelmi szerepének tudatával kellett, hogy bírjon Lukács László. Ezt a szereplését, a nemzetnek nehéz időkben tett szolgálatait, ellenfelei gyűlöletétől és hivei szeretetétől körülvett nevét tisztán akarta átszármaztatni az utódokra. Főleg ez lehetett egyik belső indoka elhatározásának, hogy az őt ért rágalmak ellen a bíróságnál keressen oltalmat. Az itélet, mely perében elhangzott s amely ellenségeinek még legvérmesebb várakozását is fölülmulta, fölmentette ugyan Désy Zoltánt; de Lukács László közpályájának önzetlenségét még sem érintette. Az a fölháborodás, amely a tegnapi ülés folyamán Lukács Lászlót és a pártját gyalázó és sértegető szavak özönével árasztotta el, mit sem változtat azon a tényen, hogy egyéni integritását sikerült kimenteni a nagy pör égő, erkölcsi értékéket elhamvasztó lángjai közül. És elmondhatjuk, hogy Lukács László működése emlékjelként marad meg, — ez ország nagyszerű pénzügyminisztere, éleslátású, tisztafej ü államférfia, a katonai törvények megteremtője marad, akinek és Tisza Istvánnak elszántsága, önfeláldozó készsége, életét is kockára tevő politikai szereplése nélkül az európai helyzet egy kritikus pillanatában végzetes katasztrófába rohanhatott volna a monarchia, tudniillik kellően föl nem készült hadsereggel, sőt parlamentárisan megszavazott katonai törvény nélkül, — egy világháborúba. Dehát Magyarországon minden kormánybukást ilyen gyűlölettel és ilyen hozsánnákkal szóktak köszönteni, mindig csak ez a fontos, — a szereplők szinte mellékesek, illetve: aki mint ünnepelt jött, az mint elátkozott ment. Mindig igy történik és azért nehéz igazán átvinni a közéletbe, hogy mint is állunk azzal a nagy szeretettel és a még nagyobb gyűlölettel .. . És ha már ott tartunk, hogy Lukács lemondását befejezett ténynek veszszük, akkor — ugyebár — illik higgadtan visszatekinteni nemcsak a Désy-pörre, hanem Lukácsnak miniszterelnöki ténykedésére is. Azt tartották róla, — talán nem is ok nélkül, — hogy annak az életképtelen, a romok felett épiteni nem tudó, alkotásra meddő belső civakodásoktól elgyöngitett politikai korszaknak — az ő korszakuknak — Lukács László segitett elnyesegetni az életgyökereit. Amli'kor jezek ,az urak még pirrhusi győzelmük mámorában élteik, vármegyeházak és minisztériumok ablakából a volt szabadelvüpárt híveire, tehát a saját testvéreikre lövöldöztek, mikor apró SzentBertalan-éjszakákat rendeztek a Tiszakorszak hugenottái ellen: Lukács László és néhány barátja politikai menedékházat nyitottak a szétszórt, hajszolt régi hivek számára; azokat összegyűjtötték, elcsüggedéstől megóvták, erőiket szervezték, hitét élesztgették. Ez a kör — túlnyomó részben a Lukács László müve — gyülőhelyévé lett a régi korszak embereinek és a koalíció elzüllése, kormányzati csődje esetén az uralom átvételére a legjobb, legkipróbáltabb, legértékesebb politikai erőket készen tartotta. Ez a nagy érdeme volt az amely miatt a koalíciós korszak volt szabadelvüpárti nagyságai oly halálosan gyűlölték. Öt tartották Kund vitéznek, aki megfúrta és elsülyesztette hajóikat. Ennyit Lukács Lászlóról, akinek lemondását ma elfogadta a király. Ma pedig érdemes és kell is szólni arról az ellenzéki diadalmámorról, amely Hazugságos élet. Irta: Bede Jób. I. A kollégium olvasóterme a második emeleten volt és innen látni lehetett a nagy temetőt, mely tavasz kezdetére pompázó ruhába öltözködött és utjai szélén kék borostyán virágok nyiltak, a sírokon nefelejtstakaró hullámzott. Az olvasóteremben Stark Izsák másodféléves bölcsész (amiképen a nyolcadik gimnázisták régi szokás szerint nevezték), az ifjúsági önképzőkör „Remény" cimü lapját 'forgatta és titokban megint elolvasta a dolgozatokat, amelyek a tavalyi évfolyamban és az idei számokban megjelentek és amely dolgozatoknak, elbeszéléséknek és költeményeknek a szerzője ugyanezen Stark Izsák vala, aki itt olvas és aki közbe-közbe fölkél, az ablakhoz megy s a temetőkert borostyán-lombját, nefelejts-takaróját nézegeti. Stark Izsák kitanulmányozta azt az időt, mikor senki se szokott az olvasóterembe járni, délután négy és öt óra közt, a tanítási idő végén és a privátóra előtt, akkor jött ide és tépelődően elmerült gondolataiba, amelyek égetően fájdalmasak voltak. A nyitott ablakon a szél behozta ide a temetőkert szomorú hangulatát, csöndek zsibongását az álmoknak, a meséknek és közöttük egy dal szállott, egy édes, szép leánynak a dala szállott meleg epedéssel, szerelmes dal: „ . . . éjjelnappal könnyeimmel öntöztem . . ." Petkov Juliska énekelt ott a Temető-utca első házának udvarában, a hosszú sárga ház udvarán, a virágoskert mellett, a ragyogó Petkov Juliska, a kollégiumi diákok elérhetetlen büszke ideálja, énekel ottan ebben az órában, mintha az olvasóteremben ábrándozó sápadt, vézna fiúnak szólana. Stark Izsák a kezére támasztotta az arcát és könnyei szivárogtak ujjai között. Visszament az asztalhoz, rendberakosgatta a „Remény" füzeteit, kiment az olvasóteremből, lement az első emeletre a Numero 12-be, az ő szobájába, fölvette sárgakockás kabátját, kikefélte a kalapját, kezébe fogta a rövid sétabotot és elindult. A földszinten a kapu mellett beszólott domine Tamás Ferenchez, aki ellenőr volt a kollégium-' ban: — Arra kérlek, légy szives öt órakor bemenni a negyedik osztályba és megmondani a tanítványaimnak, hogy ma nem tartok privát órát, oszoljanak el csöndben, te légy szives vigyázni, hogy ne lármázzanak, amig lemennek. Megteszed, Ferenc? — Szivesen Izsák, de ha akarod, megtarthatom helyetted az órát, hátiha az igazgató éppen ma talál bekukkantani. — Hagyd, kérlek, utólag igazolni fogom, nem érdemes. — Ahogy akarod, Izsák. — Köszönöm domine Tamás Ferenc, Isten megáldjon. Stark Izsák kiment, a kollégiumi tanárok háza mellett sietve igyekezett tova, elment a régi szinház mellett, ahol a gesztenyefák most borultak zöld koronába, a Szentháromság kerítése mellett egy akácvirág hullott a kalapjára, szemben vele Gyuladi Jenő jött, a színész, akit a város kacér asszonyai bolonditanak s most egy kényes leányt kisért és szerelmesen sugdolódzott vele, aztán üres volt az egész utca, amelyen fölfelé kellett mennie, hogy a Temető-utcát elérje. A fiu nagyokat sóhajtott magában és folytatta gondolkozását ott, ahol az olvasóteremben elhagyta. ö tudniillik, Stark Izsák, afelől gondolkozott, hogy most mindazokat a titkokat el fogja mondani Petkov Juliskának, amely titkok a lelkét égetik. Vannak pedig ily titkok nagy számmal és szörnyű lesz a leleplezés. El fogja mondani, hogy ama dolgok, melyeket saját magáról eddig elbeszélt, mind hazugságok voltaik. Amikor Pap József, aki az adóhivatalnál irnok és a Petkov Juliska nénjének a vőlegénye, először elvitte őt a Petkovék házába, ő azt mondta, hogy az apja birtokos és gazdag ember. Miért kellett mégis Pap Józseftől másolási munkákat vállalnia albérletbe ivenként tiz krajcárért, ha az apja gazdag ember, ez csak azért volt, mert cigarettára nem küldenek hazulról. Hát most be fogja vallani, hogy nem a cigaretta miatt kellett, hanem a vacsora miatt. Nem lett volna rá szükség máskülönben, de ez egy hosszú történet. Amikor a kollégiumban az iskolai év elején a bentlakó hatodig és hetedik gimnázisták közt a privát ta-