Délmagyarország, 1913. június (2. évfolyam, 126-150. szám)

1913-06-19 / 141. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. •ubhhbdnffibbnhhhhhbu ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN egész évre . K 24 -y félévre , . K 12 — negyedévre K 6 — egy hónapra K 2-— Egyes szán ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K 28 - félévre . . K 14.­negyedévre K T— egy hónapra K 2*40 Egyes szám Ara 10 fillér. Kiadákivatal Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. SltQőÚ, (93 II. évfolyam 141. uzm. Csütörtök, junius 19. A balkáni szövetség jövője. A balkáni szláv államocskák Török­ország elleni sikeres háborúja nemcsak be­váltotta, de eredményében jóval felül is multa a szláv népek legvérmesebb remé­nyeit. S ép ez a nagy, ez az előre nem lá­tott, nem remélt siker rejti magában a vi­szály és a szétbomlás csiráit. Ugy jár­nak, mint a váratlan örökséghez jutott ro­konság, melynek tagjai a szegénységben, az egyforma nyomorúságban békés szere­tetben élnek egymás mellett, mig a vá­ratlanul jött és a váratlanul nagy örökség a nagy osztozkodásnál egymásra nem uszítja őket. Azok az apró csetepaték és torzsalko­dások, melyek azelőtt egyszer-másszor megbontották a bolgárok és szerbek közt a szomszédi jó viszonyt és a békét, csak kisebb jelentőségű érzelemhullámzást idéz­tek elő e népek lelki világában és sohasem vezettek hosszantartó gyűlölködésre. Kö­zös ellenségük volt — a török, — akit gyűlöljenek, ép ezért nem gyűlölték egy­mást, habár néha fegyveresen is szálltak sikra egymás ellen. A legjobb barátok kö­zött is előfordulnak félreértések és pilla­natnyi elkedvetlenedésék, amelyek az őket egymáshoz fűző alapérzelmet: a barátsá­got lényegileg nem érintik. Ámde most a közös ellenség, a gyű­lölet közös tárgya, porondra terítve. Van bőséges zsákmány, nagy területek kerül­nek elosztásra. Ebben az osztozkodásban minden előjel szerint nem a bekötött sze­mű Justitia serpenyőjeé, hanem a mord tekintetű, éles kardu Marsé lesz a fősze­rep. A bozontos orosz medve ugyan szí­vesen felöltené Justitia álarcát, de a szer­bek és bolgárok kölcsönös féltékenysége aligha meg nem fosztja Oroszországot az óhajtott szereptől. iNem adatott meg ne­künk, hogy a diplomácia kulisszatitkait el­fedő fátyolt fellebbenthessük, de erre tulaj­donképpen nincs is szükség. A kulisszák mögött működő és egymással viaskodó tit­kos erők tényekben nyilatkoznak meg, e tények pedig beszélnek. Megtudjuk e tényekből, hogy amint a szerbek adriai kikötőjének a kérdése nem Szerbia és Ausztria-Magyarország, Szku­tari nem Montenegró és a megszületendő Albánia, hanem Oroszország és az osz­trák-magyar monarchia vitás kérdése volt, azonképen a szerb-bolgár viszály is első­sorban e két nagyhatalom és csak másod­sorban Szerbia és Bulgária ügye. A két nagyhatalom ellentétes érdeke jut kifeje­zésre az osztozkodás körül kitört viszály­ban, mely oly hullámokat ver, hogy azok lecsillapítására a minden oroszok cárja sem elég erős és hatalmas. A balkáni szö­vetséget meg lehetett csinálni, mert volt közös cél, amelyért érdemes volt közös tettre egyesülni. A közös cél: a török le­győzése, reményen felül: a török megsem­misítéséig eléretvén, további közös cél hiányában a szövetségnek a dolog termé­szeténél fogva föl kell bomlania. És ezt a bomlást sem hatalmi, sem baráti, sem el­lenséges szóval nem lehet megakadályoz­ni. Mert nem az a legnagyobb baj, hogy az erők együtt tartására már nincs kö­zös cél, hanem az, hogy a kitűzött közös cél elértével előtérbe nyomulnak az ér­dekellentétek. Minél több ez az érdekellen­tét, annál biztosabb a szövetség fölbomlá­sa. Mondhatjuk: kikerülhetetlen. Kikerül­hetetlen, mert a meghódított területek föl­osztásánál nagyhatalmi: orosz és magyar­osztrák érdekellentétek is bomlasztólag hatnak. A mi érdekünk Szerbiának minél 'ki­sebb területi gyarapodása, mert szomszé­dunk, még pedig nem is jó szomszédunk; ugyanezen okból Oroszországnak ép az el­lenkezője az érdeke. Igy magától adódik, hogy Ausztria-Magyarország külpolitiká­jának a rokonszenve a szerb törekvések visszaszorítására irányuló Bulgária, Oroszországé pedig Szerbia mellé áll. Itt a békés, mindkét felet: Szerbiát és Bulgá­riát egyaránt kielégítő kiegyenlítésről szó sem lehet. Nem állítjuk ezzel, hogy ezen érdekellentétnek okvetlenül Iháborura kell vezetnie, hanem azt, hogy a balkáni szö­vetségnek nincs jövője, napjai már meg vannak számlálva. Az osztozkodásnál oly megoldást találni, mely ugy Bulgáriát, mint Szerbiát kielégítse, lehetetlen. Ha nem is tör 'ki a háború és sikerül is diplo­máciai mesterkedésekkel és praktikákkal valamelyes megegyezést létrehozni, de a szövetség fentartására ez a megegyezés, Magamhoz. — Fiam, ne félj, ha néha szűkös utcák előled elveszik a szép eget, s üres, kopott szobák nagy mélabuját, mint zubbonyát a munkás, fölveszed. — Fiam, ne félj, ha bus esők kimosnak szivedből mindent, ami fény, derű, ha verkli szól, borús napján a gondnak, s lelkedben eltört minden hegedül — Fiam, ne félj! Mély óráid malasztja legyen veled! Emléke annyi napnak, mikor belőled csók és vers fakadtak. — Fiam, ne félj! A nagy égboltozatra föirva minden, mi szép idelenn és benned, mint rab, él a Végtelen! JUH ASZ GYULA. Első szerelem. Irta: Herczeg István. Itt elhallgatott Déniz. Szemei megtör­tek, az intellektualizmus vad csillogása elhal­ványult bennö'k. Majd egyszerre, mmden ma­gyarázat, minden átmenet nélkül fölkiáltott: i — Jaj, de boldogtalan vagyok. Rávetette magát a megrémült öreg em­ber keblére és zokogni kezdett. Egész teste j remegett a visszafojtott fájdalomtól és ajká­ra még soha el nem sirt bánatok tolultak, j Fehérszakáll szemében is fölvillant a könny a régóta kitörni akaró lelkivihar keserves jaj­szava. Együtt sirtak a régi emlékek bus vi­tézei és együtt epekedtek egy uj emlékért. Fehérszakáll, a józan öreg, végre kiszakítot­ta magát Déniz karjaiból és panaszolni kezd­te életét, az elégszer soha el nem panaszol­tat: — Sokat tud maga kis Déniz, de hogy mi az első szerelem, azt én tudom csak; én aki egész életemben egyszer .szerettem, öreg vagyok már, a sir .felé hajló, de még most is él szivemben az első szerelem. Húsz éves voltam, amikor megismertem a leányt akinek képe szentebb volt előttem, mint a szüzanyáé. Huszonhárom éves voltam, a mikor eltemették. Egyszer csókoltam meg, a ravatalán . . . egyszer öleltem át, ia kopor­sóban ... És azóta magányosan járom az j utam, elhagyottan küzdök a feledésért s mi- ' előtt meghalok, talán feledek is, de itt van maga Déniz és annyira hasonló hozzá; ép olyan, mint ő volt. Déniz nem .szólt semmit, csak hallgatta az öreget, fejét ráhajtotta vállára, szemei a távolban révedeztek. Fehérszakáll nedig folytatta: — A véletlenség csodálatos utja hozta elém magát és én egy magas hegyről nézek le ez útra, mely aranyportól csillog a verő­fényben. Az éjfekete szem, olyant mint a bánatok sötét mezeje, most a maga fehér homloka alól int felém hivogatón. A klasszi­kus szépség, a szelid jóság és enyhitő rész­vét a maga könnyeiből árad felém. S én, az öreg, tehetetlen ember éledni kezdek ismét. Aszott ereimben, fölpezsdül a régi vér forró lüktető tüze és szivem átjárja elhalt érzések kábító ereje. Én a sokat meggyötört, sokat szenvedett, letűnt szerelmek letűnő lovagja megujhodok újra. Reszketve és remegve, fél­ve és remélve közeledek magálhoz Déniz. Ugy érzem most, hogy ez a frázis nélküli, az igazi első szerelem. Maga olyan, mint ő volt. a meghalt; mint ő volt, a korán elköltözött aki örök epedéssel, bánattal és szomorúság­gal ajándékozott meg engem. És én remegő gyásszal viseltem emlékét. Hü voltam a fáj­dalomhoz és sötét partokon jártam az élet fekete temetőjét. Sirás volt az éjszakám és kétséges visszavárás volt a nappalom. Aztán jött az első ránc és sok-sok ősz haj, a kii tartás, az odaadás őszinte jutalma. Ami meg­maradt a múltból, itt fekszik most maga előtt: egy összetört sziv, egy elkábult lélek egy késői öntudatra jutott elhagyottság. Ezt mind a maga lábai elé rakom Déniz. Ez, amit adhatok egy régi emlék u.i birtokosának, ez mind, amit követelhet tőlem a halottnál szen­tebb, a halottnál szeretettebb: maga az élő. És ezt nem szabad visszautasítania Déniz.

Next

/
Thumbnails
Contents