Délmagyarország, 1913. június (2. évfolyam, 126-150. szám)

1913-06-12 / 135. szám

SE Szerkesztőség Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K 24 - félévre . . K 12-negyedévre K 6-— egy hónapra K 2'— Egyes száui ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre ". K28 — félévre . . K 14.negyedévre K T— egy hónapra K 2-40 Egyes szám ára 10 fillér. Szeged, 1983. II. évfolyam 135. szám. Kiadóhivatal Kárász-utca 9. Telefon-szám: 305. Csütörtök, junius 12. Az uj háború. A Balkán-félszigeten, sajnos, még mindig olyan dolgok történnek, amelyek elodázzák az európai béke véglegesítését és ezzel egyre fokozzák a háború által fölidézett gazdasági károkat. Törökország ugyan már belenyugodott a változhatatlanba, nem csinál több nehézséget és odaad mindent, amit úgyse tud megtartani. Most azonban a balkáni szövetségesek osztozkodása fenyeget olyan bonyodalmakkal, melyek ujabb nyugtalankodásra adnak okot. Ezeket a bonyodalmakat tudvalévőleg már megint Szerbia idézi föl. Európának ez a kis hivatásos békerontója ugyanis nagyobb részt követel a háború után, mint amennyi neki a szövetséges államoknak a háború előtt létesitett megállapodásai értelmében kijárna. Ezek a háborút megelőző megállapodások győzelem esetére egész Macedóniát Bulgáriának Ígérték. Most pedig, hogy a borjú megkerült, a jó szerbek megirigyelték a bolgár eklézsiát és a Bulgáriának ígért részből maguknak hasitanának ki egy darabot. Ilyen körülmények között nem lephette meg Európát és nem lephetett meg bennünket sem Bulgáriának az az udvarias, ünnepélyes, de egyúttal igen határozott kijelentése, mellyel a háború előtt létesitett megállapodások revíziójának és a meghódított terület ujabb fölosztásának gondolatát Szerbiával szemben föltétlenül viszszautasitotta. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy Szerbia kétségkívül ebben a kérdésben is, mint az utóbbi évek során már annyiszor, Balkán ügyeibe mindenáron belenyulkáló orosz kéz intései szerint cselekszik. Szerbiából ugyan oly képen állítják be a Bulgáriával szemben tanúsított szövetségi hűtlenség indokait, hogy a területi többlet követelésére a szerb nép közhangulata kényszeríti a királyi családot. Szerbiában eltanulták Montenegró taktikáját. Az ürügyek hangulatossága is tehát arra utal, hogy az azok mögött rejtőző igazi okok valószínűleg szintén hasonlatosak. Az orosz kéz jelölte ki Montenegró utját Szkutari felé, hogy meggátolja Albánia függetlenségét és azt, hogy a Balkánon, melyen Oroszország szeretne uralkodni, még egy független állam és pedig nern szláv jellegű és minden orosz befolyástól távol álló független állam keletkezzék. Nyilván ez az orosz kéz működik most is Szerbiában, mely csupán eszköz arra, hogy az orosz befolyás alól magát minden erejével és mindinkább nagyobb sikerrel kivonó Bulgária sarokba szoríttassák. Az orosz politika, amikor a szerbek utján megtámadhatta Bulgáriát hódításainak jogos és nyugodt 'élvezetében, ezzel a maga befolyását akarta a bolgároknál helyreállítani. Szentpétervárt nyilván arra számítottak, hogy Bulgária meg fogja kérni Oroszországot, szerelné íe Szerbiának vele szemben támasztott követeléseit. Oroszország megtette volna a bolgároknak ezt a szívességet és ezzel lekötötte volna őket magának. Vagy pedig az volt a spekuláció, hogy Bulgária nem óhajtván az alig befejezett háborúnak még egy véres utójátékát, engedni fog a szerb követelésnek és ezzel kárát fogja vallani annak, hogy az orosz befolyás alól kivonta magát. Hogy tehát ujabb hasonló bajoktól meneküljön, maga fog fölajánlkozni Szentpétervárt az orosz politika balkáni ügynökének. Szóval, vagy lekötele'zés vagy megfélemlítés volt Oroszország célja Bulgáriával szemben. Ennek a célnak érdekében használta föl az orosz politika Szerbiát eszközül. A végső terv pedig változatlanul az, hogy a Balkán független államai minduntalan érezzék az orosz kezet fejük fölött és a terror hatása alatt szolgálják a pánszlávizmus politikai törekvéseit. Bulgária legutóbbi lépése bátran keresztezi Oroszországnak ezt a nyilvánvaló terveit. És amikor válaszát elküldte Szerbiának, ugyanakkor gondoskodott a bolgár kormány arról is, hogy Szerbiának esetleges erőszakos lépése Bulgáriát ne találja készületlenül. A szerb követelés az ultimáSirvers. Utolsó állomás, közömbös, árva község, hol fonnyad az öröm és elhervad a vágy, hol lassan omladoz az avatag örökség, s vak Béla lelke sir mohos torony falán; ha egyszer jő egy távoli, finom nő, kinek szivében a könny harmata remeg és lelke bánatos, mint náciusz, mely siton nő, (ó távoli öröm, 6 messzi szép szemek!) majd fogja mondani öreg tetőkre nézve, melyek alatt lomhán pereg a holt idő: — fásult zugban élt fájó vágyak zenésze, szivében szent tavasz dalait őriző, itt élt, sötét szemét e sötét gyászra vetve, derűt, Itáliát keresve hasztalan, mig elpártolt barát, ifjúság, jószerencse és messze élt a nő, ki dalaiba van. Itt élt, itt álmodott, itt várta kora végét s nem látta a világ, mily szörnyű élet ez. mert gyásza férfibu s az örök égi szépség, a művészet sebet s örvényt mind befedez. JUHÁSZ GYULA. A hal. Irta : Biró Lajos. A színfalak között beszélgettek. A leány még lihegett a tánctól, amit háromszor ismételtettek meg vele és törékeny teste verejtékes volt. — Sárikám, drágám, — mondotta a férfi, — jöjjön el velem egy hétre Olaszországba. — Nem lehet, — mondta a halvány, szőke leány, — nem lehet. — De igen, — könyörgött a 'férfi, — jöjjön szivem, édes, kicsi Sárikám. Hiszen maga is gyönge, beteg, köhög, ez az átkozott tánc tönkreteszi. Jöjjön, édes. A fjordok leánya csak szerdáig marad miisoron, akkor kap egy heti szabadságot. Lemegyünk valahová a tenger mellé, ahol a nap süt és tavasz van, itt hagyjuk ezt a sáros, piszkos várost. No, jöjjön, édes. Ez lesz a mi nászutunk. — Jöjjön drágám, édes, kicsi Sárikám. Forró szava körülsimogatta a leányt, a színház meleg, piszkos levegőjébe ibolyák illatát hozta be. Szerdán táncolt még a leány, csütörtökön vonaton ültek. — Sárikám, drágám, kicsi, szőke leányom, sohase eresztem vissza, — hízelgett neki a férfi és takarót rakott a lábára, virágot az ölébe. A leány bágyadtan mosolygott és engedte, hadd dédelgesse a férfi. Ügy voit, — hogy valami kis olasz faluba mennek, de a leány Abbáziába akart menni, hát odamentek. Délre Abbáziában voltak. Csakugyan tavasz volt. Melegen sütött a nap, a leány színes, nyári blúzt vett föl és virágokat vásárolt. Fölelevenedett, erős volt, jókedvű. Karonfogva, összebújva jártak-keltek, ok nélkül nevettek, tele tüdővel itták a tavaszt, szítták be a fényt, a napsugarat. — Budapesten most már sár van, köd, hideg, piszok, — mondotta a férfi. — Jó itt, — válaszolta a leány és hozzá simult. Boldogok voltak, mámorossá tette őket a fiatalságuk, amiről otthon megfeledkeztek és a szerelmük, amelyet otthon az élet apró nyomorúságai elfojtottak. Délután egy parkban kószáltak és csókolóztak. A leány újra virágot akart, a férfi azt mondta, hogy tép neki. — De nem szabad! — De én tépek. — Nem engedem! Ezen elveszekedtek egy kicsit. Két ember jött feléjük. A vállukon rud volt, a rúdon háló, a hálóban egy bal. Egy óriási hal, — másfélméteres, pikkelyes nagy állat, a teste olyan vastag, mint a gerenda. A két ember közömbös arccal vitte; a nagy hal meg-megrándult és ingott vele 'a háló. — Szegény hal, — mondta a leány. — Szegény, — ismételte a férfi.