Délmagyarország, 1913. május (2. évfolyam, 101-125. szám)

1913-05-25 / 120. szám

2. — DÉLMAGYARORSZÁG arcképéi, őt magát soha sé'm fogják leleplezni. De még egyszer — halála után, — a szobrát. Mért szobrot is k|$ föltétlenül, hiszen annyit, de' annyit lopott életében. Igy tesz az ügyes ember nálunk. Mért nálunk sokat lopni érdétó,'hálunk a nagy tolvaj igen jól tudja,,mi minden szabad neki s hogy rá ezer, meg ezer irjgy, csodáló, bámuló szem tapad. Csak az van, a mit ő tesz s amit ő tesz, az mind jó. És csak azt veszi észre, amit ő tesz. A szegény ember lehet a legbecsülertesebb, évekén át ordíthatja: emberek, vigyázzatok, az ügyes ember lop, csal benneteket! Ki törődik ezzel? A szegény becsületes ember ordíthat, észre sem veszik, mellőzik, kinézik, kizárják. A szegény ember akármilyen pályára mehet, nem képes magát és.zrevétetní. Lehet tudós, lehet politikus, lehet lapszerkesztő, szájából csepeghet a bölcsesség, az igazság: nincsen. Észre nem veszik, rá nem hallgatnak, hiszen ki ő, mi ő? Becsületes? Dehogy! Szegény, koldus senki. Elnyomja a csaló, sarlatán tudós, az elvtelen, panamázó politikus, a lelkiismeretlen, mindenkivel megpaktáló lapszerkesztő. Csaló, hazugok ezek? Dehogy! Tekintélyek, mert sok barátjuk, illetve sok pénzük van. Ügyesek, mert elég korán jöttek rá, hogy a magyar közéletben a boldoguláshoz legtöbbször nem tehetség, nem becsületesség, nem tudós kell, hanem' pénz. S amig mások tanultak, becsületesen dolgoztak, addig ők loptak, ámítottak! És célt értek. Elérték mindazt, aminek a becsületes emberek, — ha a nyelvüket kilógatják is, — az ezredrészét sem fogják soha elérni. S olyan méltóságokba jutnak, olyan tekintélyük lesz, olyan ünneplésben, kitüntetésben részesülnek, amik csak a •betsületes, egész életüket a köznek szentéig, nem pedig a közt lopó, csaló embereket illetnek meg. tan mm\ Í•••••••••••••••• Mi okozta az olasz politika változásait ? (Saját tudósítónktól.) Szkutari — a rettenetes — már la nemzetközi £sapat-détav chement parancsnokának kezében van és egészen bizonyos, hogy a monarchia Albániába sem fog fegyveresen lerándulni, sem egyedül, sem tMaszorszáíggal karöltve) semhogy. Az ilyen módon szerencsésen elmaradó fegyveres akció azonban mégis hagy egy érdekes emléket és ez: a monarchia és Olaszország tervezett kooperációja. Erről talán érdemes külön is beszélni. Másfél év előtt — 1912 őszén — még vakmerő és fantasztikus álomnak tűnt volna fel ez a gondolat. A tripoliszi háború kitörésének idején a monarchia egyáltalán nem fegyverbaráti kapcsolatra Igondoilt Olaszországra vonatkozólag, hanem ellenkezően, arra, hogy Afrikában hadakozó hü szövetségesét a tiroli hegyek felől hátba támadja. Ez a háború akkor, királyunk békeszeretete és lojalitása folytán elmaradt és most — nem is két esztendővel azután — báró Conrad vezérkari főnök, az olasz-osztrák-magyar háború' ötletének apja, együtt intézkedett volna Albániában generale Pollio-val, az olasz vezérkar főnökével. Mi idézte elő ezt a nagy és hirtelen változást? Sok mindenféle ok. Az olasz politika évek óta lavirozó. Egyszerre tagja a hármasszövetségnek és részese a hármas-ententenak is. Jókora adag és tüzet akart rakni a kályhába. Igen ám, de a haszontalan szolgáló siettében elfelejtett tüzelőt készíteni a szobába. A gárdista azt gondolta, hogy a konyhában bizonyosan talál száraz fát, <?zért vette a konyhakulcsot és kilépett a szobából. Amint a tornácra lépett, a szél egy marék havat dobott a szemébe. Sőt beleragadt szürke copfjába és azt keményen megtépázta. Oly váratlan volt a szélroham, hogy a gárdista megtántorodott. De nemcsak megtántorodott, hanem a kézilámpást is kiejtette a kezéből. A lámpás darabokra tört a tornác kockakövein és az ajtó háta mögött nagy durranással becsapódott. A gárdista kemény legény volt, nem ijedt meg akármilyen időjárástól, de most mégis tétovázók voltak a lépései, amint a hosszú, sötét tornácon végig botorkált. A szél bömbölt az udvarház körűi, és a magányos, fagyos fák jajgatva csapkodták össze galyaikat. A hó szinte darabokban szakadt a fekete magasságból és a gárdista megbánta, hogy otthagyta lámpavilágos szobáját. Ám vissza nem fordulhatott. Vissza nem fordulhatott volna akkor sem, ha éhes farkasok várták volna a ház végén, ahol a konyha volt. A vén katonák bogarasak és feljebbvalójuknak még akkor is tisztelegnek, ha az már a túlvilági mezőségekre költözött. A gárdista tehát végig ment a tornácon, lement a lépcsőkön, a konyha ajtajáig. Nagynehezen megtalálta a zárat, beleillesztette á kulcsot és próbálta kinyitni az ajtót. Az ajtó nem nyilt ki- A kulcs forgott jobbra-balra a zárban, de az ajtó nem nyilt. „Mit csinált az a bolond teremtés ezzel az ajtóval?" — dörmögte a gárdista hasztalan kisérletezései közben. Nem volt inás mód, mint az udvaron álló boglyából venni tüzelőt. A gárdista arra is vállalkozott. Az udvaron térdig érő hó volt és a gémes kút elszabadult osfora félelmetesen lengett a szélben, mint egy hadakozó', csapkodó kar. A boglya a kút mellett volt és a gárdistának a kűtostor. A boglya födve volt hóval. A gárdista alulról próbálta a fahasábokat kihúzogatni. De alig húzott ki pár hasábot, a boglya nagy robajjal összedőlt. Jó szerencse, hogy a gárdista félreugrott és igy nem temette maga alá a szertehulló fa. Hanem a boglyafának most már vége. Reggelre akkora hó esik a fára, hogy azt többé boglyára nem rakja senki emberfia. Meg aztán micsoda pogány napszámos dolgoznék szent karácsony napján? A gárdista tehát jogos elkeseredéssel cipelte be ölében a farakást. Mikor a tornácra ért, harangszót hall lott. A szél foszlányokra tépte a harangszót és ezek a foszlányok jutottak csupán a gárdista fülébe, ö azonban mégis megtudta belőlük, hogy karácsony estéjére harangoznak. Mint vallásos ember nem boszankodhatott tovább. Egy pillanatra Betlehembe szállottak a gondolatai, hogy azután a tűzrakással kezdjen vesződni. A fa vizes volt, nem akart égni. Csak sustorgott, pattogott, alul égett, felül sírt, mint az özvegyasszony. Amint ott térdepelne az öreg a kályha előtt és szitaná a tüzet, egyszerre ugy rémlett neki, mintha halk kopogtatást hallana az ajtón. De a kopogtatás után nem nyitott meg az ajtó. A gárdista tovább szította a tüzet. Most meg mintha az ablakon kopogtatna valami gyenge kéz, gyermek keze. vagy madár szárnya. A gárdista az ablak felé fordult, onnan csak a vakfekete éjszaka bámult be rája. Tovább mesterkedett a kályha előtt, a fa nem akart lángra lobbanni. Egyszer aztán lépéseket is hallott. De nem az udvar felől, hanem a ház belsejéből, az esztendők óta bezárt ajtók felől. A gárdista abbahagyta a tűzrakást és fé'itérdre emelkedve figyelt. A lépések közeledtek. Közeledtek egészen az ajtóig, aztán 1913. május 25. macchiavellizmus uralkodik a római Consultán, a külügyi ministeriumban. Az olasz királyság szövetségi viszonyban áll a monarchiával, de Ausztriának olaszoklakta vidékein, Déltirolban, a Trentoban és Triesztben szívesen látja, sőt ha lehet támogatja is ázJ irredentista politikát és annak szerveit a Lega Nazionalet és a Lega Dante Alighierit. Benső szövetségben él a monarchiával, de azért álmainak álma az Adriát teljesen kézrekeriteni, Triesztet, Dalmáciát és Albániát meghódítani,' végleg bekebelezni. Az olasz politika örökös paktum a népszenvedély és az állarHférfiuii bölcseség között, azonkívül pedig lavirozás egyrészt a monarchia- és a német birodalom, másrészt Franciaország és Anglia között. Európa e két nagy érdekcsoportja között himbálózik az olasz külpolitika. De jött a balkáni háború és választani kellett. Olaszország a háború elején eléggé kétszínűén viselkedett. A montenegrói király veje nem akart nyíltan a szlávok ellen föllépni, viszont a Consultán megérezték, hogy itt az alkalom Albániának régóta várt meghódítására. Igen, de az albán akció okvetlenül konfliktust jelentett volna a monarchiával is. Olaszország megint nem tudott határozottan cselekedni. Végre is egy kalendáriumi dátum véletlene döntő fordulatot adott az olasz külpolitikának. A mult év december havában lejárt a hármasszövetség. Olaszországnak választania kellett: vagy ünnepélyesen megujitja azt, vagy 'nyíltan szembehelyezkedik a monarchiával és a némét birodalommal. Olaszország bent maradt a hármasszövetségben. Benmaradhatott annál könnyebben, mert ezzel sem Angliát, sem Franciaországot nem bántotta meg. Anglia és Franciaország a balujra távoztak, el a távolba. Más talán azt gondolta volna, hogy egerek szaladgálnak az elhagyott házban, de a gárdista-jnár ismerte az egér neszét. Éjszakánkint álmából felriadva sokszor bolonddá tette már e huncut kis egér, midőn a gárdista fringiáját megragadva a bezárt ajtókat felnyitotta és a tolvajokat üldözni akarta. A kósza világosságot ilyenkor látták az országút éjjeli utasai. Ám most másféle volt a zaj. Világosan hallotta, hogy valaki lépeget a szomszéd szobákban; gyermek, vagy nő. — A lépések elhangzottak. A gárdista otthagyta a hideg kályhát és leült a szoba közepére, azon merev hátú székek egyikébe, amelyek bútorzatát alkották. Leült és rákönyökölt az Íróasztalra. A fejét tenyerébe hajtotta és mozdulatlanul várt. A lépések többé 'nem közeledtek, de a gárdista többé nem is várta őket. Más valami kopogott az ajtón, az ablakon, más járt a bezárt ajtók mögött, ami most már utat talált a szobába: az emlékezés. A gárdista lassan kihúzta az íróasztal fiókját és elővette a selyemdarabokba takart medáliont. A tükörhöz lépett, (elfeledtem tán, hogy különös, rózsaszínű, asszonyi budoárnak díszére váló velencei tükör volt a gárdista szobájában!) és mellére tűzte a medáüont. Egy percig megszemlélte önmagát. Rövid, szürke bajusza hegyes volt és széltől felborzolt szürke copfját lesimította a két tenyerével. Ráncos, megfeketedett arcáról eltűnt végképen az ifjúság, csupán a szigorúság, elkeseredés, harag és a gyűlöletes vénség lakott ott. De most mintha kisimultak volna a barna ráncok és bizonyos megindultság jelentkezett a mélyen ülő szürke szempárban. A gárdista megfordult és azon 'női arckép felé tartott, amely fringiája felett a falon függött. Levette az arcképet a falról és kabátja ujjával letörölte poros üvegjét. Majd az íróasztalra helyezte a képet és. sokáig elmélázva