Délmagyarország, 1913. május (2. évfolyam, 101-125. szám)

1913-05-25 / 120. szám

1913. május 87. DÉLMAGYARORSZÁG I TE káni háború alatt egyformán irtóztak a világháborútól és féltek minden komplikációtól. Annyira rettegtek a háborútól, hogy Angi a épen e félelem hatása alatt közeledett félelmetes ellenségéhez, Németországhoz is. Igy lett Olaszországnak, a hármasszövetség többi államaihoz való viszonya lassanként bensőbb és melegebb. És ezt a viszonyt végre a fegyverbarátság fokáig érlelte meg — Szkutari. Amikor a montenegrói király katonái végre megvették Szkutarit, aktuálissá vált Albánia és Olaszország rögtön rá is eszmélt arra, hogy álmai megvalósulásának ideje elérkezett. De viszont ekkorra már ugy alakult ki a Ihelyzet, hogy Olaszország csak a monarchiával együtt méhet be Albániába és ez a kényszerű helyzet teremtette meg aztán a fegyverbarátságot is. Mi lett volna, ha a monarchia és Olaszország valóban bevonulnak Albániába? Előreláthatóan súlyos konfliktusra vezetett volna ez a közös akció. A monarchia és Olaszország ugy összevesztek volna Albánián, (az Adrián és annak bejáróján, az egész zsákmányon, mint a hogy Szaloniki miatt bolgárok és görögök keveredtek egymással konfliktusba. De elmúlt ez a veszedelem is. Nincs min osztozni, nincs min összeveszni. A monarchia és Olaszország viszonya újra a régi lesz tehát. A régi lesz. Álbarátság és a felszínen való ölelkezés, állandó kimagyarázkodás. Igy volt ez évtizedekig és mindig Olaszország miatt, nem miattunk, és igy lesz, amig csak valami nagy, külső világpolitikai esemény meg nem hozza a végzetes döntést és a két szövetséges fegyverét vagy egymáshoz kovácsolja végleg, vagy pedig halálos mérkőzésre egymás ellen szegzi. Nagy parcellázás Csongrádmegyében. — FOlosztják |a Károlyi-uradalmat. — (Saját tudósítónktól.) Nagyjelentőségű birtokpolitikai esemény tartja izgalomban a vármegye gazdaközönségét, amely évtizedek óta hiába lest, hogy a közel vidéken nagymennyiségű termő földek kerüljenek piacra. Arról van szó, hogy Károlyi László gróf óriási kiterjedésű derekegyházi birtokai, melyek már át is mentek egy nagyabb fővárosi pénzcsoport tulajdonába, legközelebb általános parcellázás alá kerülnek s amennyire általános a csongrádmegyei gazdaközönség földéhsége, majdnem bizonyos, hogy a pompás karban levő termőföldek legnagyobb része a .közeli falvak népének kezére fog kerülni. Csongrádmegyének legnagyobb átka volt eddig a benne széltében-hosszában terjeszkedő főúri birtok, melytől alig lehetett remény arra, hogy egy tagban nagyobb terű- , let kerüljön eladásra. Maga a Pallaviciniuradalam 64.000 holdat foglal el a megye területéből. ÍA második nagybirtok Károlyi László grófé volt, az, amelyik most parcellázásra kerül. Ez is több húszezer katasztrális holdnál és a derekegyházi határban terül el. A Károlyi-birtokot egyelőre a Földhitelbank, az Angol-osztrák-bank és a báró Kohner Adolf fiai cégből álló konzorcium vette meg, a rajta levő igen sok gazdasági épülettel, ez idei terméssel és fölszereléssel együtt körülbelül husz millió koronáért. A pénzcsoport mindent előkészített már a hatalmas arányú parcellázáshoz, csupán csak a törvényszék hozzájárulása szükséges még, lévén a derekegyházi birtok törvény erejével védett hitbizomány. Ugy értesültünk azonban, hogy e részben semmiféle gátló akadály nem menüit föl és igy a parcellázás, melyet Szegvár, Mindszent, Orosháza, Szentes és a közeli helységek gazdanépe óriási érdeklődéssel vár, már legközelebb valósággá fog válni. A szociális kérdések egész légiójának megoldása tapad ennek a birtokvásárlásnák a keresztülviteléhez és remélni Jöhet, hogy a földhöz jutott gazdaközönség rövidesen általános jólétre tehet szert, mert nemcsak a nagybirtok árnyékában fog ezentúl zsellérkedni, hanem a saját földjének ura és egész termésének birtokosa is lesz. ..•^•••••••••••••.•••••••••••••••iBaa.aaiKiBtiBB. •»•••«• Készülődés a Lukács—Désy-Ügy keddi tárgyalására. Ahogyan szétfoszlik Elek Pál kihallgatása köré szőtt botrányköd, a komoly közvélemény tisztán látja, hogy Désyék és a velük együtt működő ellenzék, de maga a fékevesztett sajtó is megijedtek Elek Páltól és a legelső kinálkodó ürügyet megragadták, hogy kihallgatásáról lemondjanak, mert sejtették, hogy ez a tanú, akit öregágyunak szemeltek ki, tönkretenné összes reményeiket. Ezek után persze fogvacogva néznek a keddi tárgyalás elé és egyetlen törekvésük, hogy a tárgyalás lehetőleg megint elhalasztassék. Ezért jelentettek be utolsó percben egész sereg taunt, köztük volt minisztereket, akiknek kihallgatásához királyi engedély kell. Továbbá akták beszerzését kérték, abban a biztos föltevésben, hogy keddig mindez meg nem szerezhető. Remélhetőleg mindezen mesterkedés hiábavaló lesz és kedden elérkezik a kegyetlen leszámolás az ellenzéki botrányhősökkel. i nézte. Ha a pap látta volna e pillanatban a képet a lámpa világosságánál, mintegy megelevenedve a gárdista Jellke tekintetének tüzében, — tán megismerte volna. Más tanult ember is bizonyosan megismerte volna. Egy nagyszerű, szőke asszony, hattyúnyakú, habvállu és élveteg ajkú volt a képre festve, a melyet a gárdista csodálkozó lelkesedéssel nézett eme havas karácsonyéjjel. Hogy ezt a képet nem Martin Blazek festette, az bizonyos volt, mert hiányzott róla a művész kedves szine, az ultramarinkék, amely szint más hiján a művész gyakran az emberi arcokra is ráfestett; de ha Martin B. csupán kedves színével vonta volna be az asszonyi arcot, a gárdista tekintetének lelkessége nem csökkent volna akkor sem. Az élveteg ajkak mosolyogtak, mosolygott a szőke haj, mosolygott a nagy, világoskék szempár, mosolygott az egész asszony és a gárdista ebben a mosolygásban elfeledte a jéghideg szobát. Szive hangosabban vert és csaknem megittasult emlékeitől. Egyszerre letérdepelt a kép elé, — de a kép keretei akkorra eltűntek. Eltűnt a rokokó íróasztal és a boltozatos, fehérre meszelt szoba. Lilaszinü köd lebegett a gárdista lezárt szeme előtt... Egyszerre kopogtattak az ablakon. A gárdista felnyitotta a szemét. A kép az asztalon volt, de valami különös világosság volt a szobában, ami az ablakon sugárzott be. Az ablakhoz lépett. Szines lámpásokat látott, a szines lámpásokat fényes öltözetű vitézek tartották kezükben. A vitézek egy fehér paripát álltak körül. A fehér paripán ült e királynő. Arany koronája sugárzott szőke fejéről és kék szemével benézett az ablakon. Igy szólt: — ^Hadnagyom, Luzsányi gárdista,-hadnagyom, / eljöttem hozzád látogatóba. A gárdista kisietett a házból és lesegítette a királynőt lováról. Hosszú hermelines köpenye a havat söpörte a királynőnek, a mint a házba ment. A vitézek egyszerre elszéledtek, pedig a gárdista szeretett volna velük szót váltani. Megismerte köztük a méla Bessenyeit is. A királynő a szobába lépett és azt mondta: — Juj, be hideg van itt. — Vizes a fa, nem akar gyuladni, — felelt a gárdista. — Nálam is ilyen hideg volt? — mondá szemrehányólag a királynő. — Nálam jő dolgod volt. Ha senki más nem tudta eltalálni a gondolatodat, eltaláltam én. De tudom már mért van itt olyan hideg. Hisz te egészen megöregedtél! Szürke a bajuszod, görbe a hátad, a lábad reszkető. Piha. Ezentúl a Burg külső folyosóján fogsz ^őrködni. Az én lakosztályom folyosójára vitézebb hadnagy kerül. Hisz ha ellenség törne rám, te megvédelmezni sem tudnál, Luzsányi! — Fölséges királynőm, bocsáss meg, hogy megvénültem, — te ellenben ifjú maradtál, mint egy rózsa. Még ma is te lehetnél a legszebb mosónő a leréhenfeldi vámtól a schönbrunni kertekig. — Ó, de neveletlen lettél, 'Luzsányi. Azelőtt azt mondtad társaiddal együtt, hogy én vagyok a birodalom legszebb asszonya. — Lám, hogy a divat változik. Én jól emlékszem. A legszebb bécsi mosónő voltál és arra büszkébb voltál minden koronádnál. — Megvénültek a mosónők, Luzsányi. — Én vénültem meg, királynő. Szép ruhámat megette a moly, a kardomat a rozsda, pajkos kedvemet, a vénség. Jársz-e még gárdistáiddal a mödlingi pünkösdi ünnepélyre, ahol parasztleánynak öltözve álöltözetü gárdistáiddal valcereztél? Fujják-e még a kürtöt a vadászlegények a schönbrunni vadaskertekben, ahol. a szaryasokat és őzeket pásztorieánykának öltözve űzted pásztornak öltözködött hűséges gárdistáidtól követve? És a burgbeli bálokban ropják-e még a palotás-táncot a daliás testőrzők a hercegasszonyokkal? Szoktál-e még gitározni, királynőm, a kastély nyitott ablakában, mig a széphangu Luzsányi énekkel kisérte zenédet odalenn a virágos kerti lugasban? A carrousélnek sem hallom ihirét, hol a legjobb lovasnak melledrőt víirágot (adtál. Várod-e még a diadalmas tábornokokat a Burg északi erkélyén győztes csaták után, hogy a hadvezért méltóan megjutalmazzad? A királynő kezét a gárdista szájára tette. — Csitt! Még csa'k azt sem szabad tudnia senkinek, hogy éjszaka nálad jártam. — Szólt és kisuhant a szobából. A gárdista utána kapott, de az üres levegőt markolta. Megdörzsölte a szemét. Jéghideg levegő ömlött be a nyitott ajtón. A havas fergeteg zúgott odakünn. A szél valami ének foszlányait hozta idáig. A betléhemesek énekeltek valahol a falu végén. A gárdista a 'képet kereste. A kép összetörve hevert a szoba közepén. És egy nagy folt volt az egész kép. Vizes csizmasarkával a felismerhetetlenségig összetaposta, midőn álmából felébredve, felugrott és az álomlátomány után futott. Fölemelte a képet a földről és kezével simogatta. A művészi vizfestmény eltorzult a rajta olvadó piszkos kődaraboktól és a gyönyörű, mosolygó arc helyén egy összekarmolt ronda folt éktelenkedett. „A királynő elhagyott, nincs többé rám szüksége", —• mormogta megindultan a gárdista. Becsukta az ajtót és eloltotta a lámpást. Vak sötétség lett a jéghideg szobában. • Másnap történt, hogy a gárdistát felakasztva találták a szobájában. Most már a pap is, a jegyző is, megnyugodtak abban, hogy bolond volt öreg barátjuk. A háznak pedig kisérteties hire igy keletkezett.