Délmagyarország, 1913. május (2. évfolyam, 101-125. szám)

1913-05-03 / 102. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. Nappali-telefou Éjjeli-telefon . . .305. 16-83. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K 24'— félévre . . K 12 ­negyedévre K 6-— egy hónapra K 2!•— Egyes szám ára 18 Bllér. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K 28 - félévre . . K 14.— negyedévre K 7-— egy hónapra K 2"40 Egyes szám ára 18 fillér. Szeged, 1913. II. évfolyam 102, szám. Kiadóhivatal Kárász-utca 9 Kiadóhivatali-teletou . .305. Kiadó telefonja .... 81. Szombat, május 3 Megpróbáltatások napján. Öröm nélkül virradt reánk most a ta­vasz máskor virágos, uj reményt, uj hitet ébresztő örömünnepe. A batáron Monte­negró és Szerbia felé utrakészen várnak a magyar fiuk és bevonult tartalékos csa­ládapák. Egy adott jelre meg kell kezde­nünk a harcot, ha azt nem akarjuk, hogy a Balkán-szövetségesek és az őket titokban támogató oroszok Törökország sorsára juttassanak bennünket, ha azt nem akar­juk, hogy a köztünk élő szláv nemzetisé­gek vérszemet kapva Balkán fajtestvéreik sikerein, előbb-utóbb föl ne lázadjanak el­lenünk. Arról van szó, hogy meg ne fojtsa a szláv gyürü a monarchiával együtt az ezer év óta fönnálló Magyarországot és nem arról, hogy Szkutari Albániához tar­tozzék-e vagy sem. Szomorú május reggelén ezrek és ez­rek aggódva íesték a montenegrói határ­ról érkező hireket. Azok pedig, akik nem hadkötelesek, idehaza aggódva várják a holnapot. A kereskedő, aki hasztalan várja az üzletajtóban a vevőket, az iparos, aki a megrendelőket, a proletárok, akik a munkát hiába várják, mind-mind borús arccal köszönti ezt a szomorú májust, a melyen a munkások Marseilleisevel együtt hangzott föl a polgárok millióinak sóhaj­tása egy jobb, szebb jövő után. Uj szláv politika fonódik a Kelet he­gyes országai köré s csak a vak nem látja, hogy ez a kar erős, hatalmas, büszkén ki­nyújtott s vár másik polipkarra, melyet orosz, cseh, horvát nyújtanak feléje. Hogy összekulcsolva, a szláv polipkarok közé kerüljünk, mi, naiv és pártos, lelkes és fél­vak magyarok, hatalmas szellemi kincse­inkkel, kultúránkkal, kánaáni gazdagsá­gunkkal. Valami rettenetes kürt kellene most ide, hogy minket, dermedten alvókat fölébresszen, egy rettenetes fáklya, ami bevilágítson abba a rembrandti homályos­ságba, mely nemzeti gondolatainkat bebo­rítja — kiáltó szó, mely hisztérikus rémü­lettel sikongasson végig közöttünk, hogy megértsük: vége van annak a kornak, a mely a magyar ellenségét a németben lát­ta, uj korok uj ellenségeket teremtettek s a régi ellenségeknek ma egymás szive dob­banását hallgatva kell várfalakat emelniök uj ellenségek ellen. S egy másik rettenetes ébredésnek ott Bécs egén kell fölpiroslania, hogy az a Magyarország, mely. dinasztia és osztrák szemében századokon át vörös kendő volt, még Veronika csodaszövetü kendője lesz, mely letörli a kettős monar­chia véres sebeit. Hogy ez a SZÍVÓS magyar faj, mely töröktől, tatártól, labanctól ma­ratva, még mindig itt van s hatalmasabb, üdébb, mint valaha, már ma egyedüli mél­tóságosan nyugodt, halálos biztossággal megbízható elem a kettős monarchiának. Mert Ausztria-Magyarország jövő fönma­radásának ez a titka: dinasztikus hatalom­mai erősítése mindennek, ami magyar, magyar betűnek, magyar szónak, magyar érzésnek, magyar szellemnek és magyar vagyonnak. Elérkezett az a pillanat, mikor fönt is, lent is meg kell látni, hogy a ma­gyarság nélkül a kettős monarchia már két év óta százszor szétrobbanhatott volna, hogy az öreg falakat egyedül a magyar vasak tartják össze. Elérkezett a világos­ságnak az a nagy órája, amikor bécsi lel­kiismeretnek meg kell mozdulnia s be kell vallania, hogy a mostohagyereket, a ha­mupipőkét édessé kell avatni, hogy nem megy tovább: magyart tóttal, románnal, horváttal sakkban tartani, hogy Bécsnek ebben az országban többé nem szabad nemzetiségi politikát folytatnia, csak ma­gyar nemzeti és nemzeti magyar politi­kát. Van-e nemzet a világon, melyben minden poklok után is annyi szelíd- király­tisztelet gyűlt össze, mint a magyarban. Van-e nemzet a világon, mely idegenek­től soha nem tanitva, annyi államalkotó tulajdonságot sugároztatott ki lelkéből, mint a magyar. Mely, reánk anyagilag je­lentéktelen, erkölcsileg érdektelen, mond­hatnám tisztára dinasztikus, „nagyhatal­Az Ur. Irta : Bérezik Árpád, Ki az ur? Akinek nem kell dolgozni. Ki az ur? Akinek nem parancsol senki. Ki az ur? Akinek pénze van. Mi az ember célja ebben az életben? Hogy mielőbb ur váljék belőle. Igy gondolkoznak nálunk. Angliában, Franciaországban, vagy Né­metországban, vagy a müveit világ valamely más államában nem ilyen a közfölfogás e tekintetben. Inkább megfelel annak, amit egy hollandus ismerősömtől hallottam, akitől azt kérdeztem, hogy kicsoda náluk udvarké­pes. i '§ — Aki dolgozik. — De uram — szóltam szinte zavarral — ha valaki nem szorult rá, ha valakinek van miből megélnie, ha nem kénytelen ve-1 le . . . — Mindegy! Akármilyen gazdag legyen, foglalkoznia kell valamivel, ha csak kedvte­léshői is — különben nem jut be az udvar­hoz. A hollandusok ez életfölfogása nem mai keletű. Mikor a Rákóczi udvarában lévő hollan­dus követ a szövetkezett hatalmak ajánlatai­ból ismét valamit le akart alkudni. Bercsényi Miklós gróf odavetette: „nem alkuszunk hol­landus uram, mert mi szabadságot, nem saj­tot keresünk". Mire a hollandus hidegen csak ennyit felelt: „Ha szabadságot keresnek, ne fizessék hadaikat értéktelen rézpénzzel, hanem vág­ják le a sok arany-, ezüstgombot, láncot mentéikről, veressék pénzre s fizessék azzal a katonát, majd jobb kedvvel harcol. Hollan­dia nem ezüst, hanem ólomgombos kábá­tokban vivta ki szabadságát". A hollandus gondolkodás azóta nem vál­tozott, de ugy látszik, a magyar sem. A régi jó időkből, midőn a magyar középosztály a szabadságokkal megvédett nemességből ál­lott — a mai korba átöröklődött ez a világ­fölfogás. Holott az idők járása teljesen meg-1 változott s amely osztály ma is ősapáink el­veivel akar boldogulni — menthetetlenül el­pusztul. A mai ikor nem a kiváltságok kora — semmiféle intézmény nem védi meg az egyént az élet küzdelmében és ha az illető nincs kel­lőkép fölszerelve — kisiklik és mások, az ügyesebbek, alkalmazkodóbbak, kik a kor szavát megértik — lépnek a helyébe. A boldogulás alapja az egészséges," ko­moly életföl-fogás. Egyszerű, kevés művelt­ségű emberek sokra viszik úgynevezett „ter­mészetes" eszükkel, többre, mint a tanult, de élhetetlen egyének. A józan életfölfogást már a szülei ház­ban, a családban kell az ifjú fogékony lelké­be oltani. Ha a gyerek azt hallja otthon: ugyan mit tanulnál és törnéd magad, van miből urasan megélhetsz, nem ifogja erejét rneg­fesziteni, hogy az élet küzdelmeire edzze magát. Pedig a jómódú körök nálunk igy ne­velik a gyermekeket, holott Párában a gaz­dag, előkelő, polgárság leányai is oklevelet szereznek, mert a mai világban a vagyoni vi­NEUMáBJM HI.^^ Férfi-, fiu és leányka os. és kir. udvari és kamarai szállít j. ^^" * ruhatelep SZEGED, Kárász-utca 5. Külön mérték szerinti osztály elsőrangú szabászattal. leérjem Árjegyjeékeft l L . I I JtSL.-C1 ilIFCJLíá.^^'.iiSlE-tcüSSÉÍ®í^SSÉbJL.I JLKLÍ L.. Sí,

Next

/
Thumbnails
Contents