Délmagyarország, 1913. április (2. évfolyam, 75-100. szám)

1913-04-27 / 98. szám

2 DÉLMAQYARORSZÁQ 1913. április 27 letesen áthatja. Az egyházi tanok kidolgozóinak sejtelmük sem lehetett a mai világot jellemző kollektív megérzésekről, melyeket az irodalom eszközeivel élő tisztult szellemek ma annyi finomsággal fejeznék ki. Az újkori tudomány minden jelenségnek a mélyére lát, széthoncolja a lelki élet összetett állapotait és uj törvényeket állapit meg. A jogosult önzés hiánya ma ép olyan bűn, mint hajdan az erőszak. A nemi élet intenzív kapcsolódásainak felismerése nem a tudás fájának tiltott gyümölcsét, hanem a béke és megnyugvás olaj ágát nyújtja az egyénnek. Az elmúlás gondolata sem rettentő, hanem ép oly kivánatos jó, mint az eszmék és elvek diadala. És a fogalmak egész 'sorozatának ilyen eltolódását lehetne még itt felsorolni, melyek mind azt mutatják, hogy az idők folyamán a mindennapi élet hangulatát adó gondolkozásbeli alapfogalmak teljesen átalakultak, uj tilalmak és uj kötelességek állottak elő, melyek ismereténeik hiánya olyanná teszi a társaságban élő embert, mint ha béna tagokkal született volna. Miért ne taníthatnánk a modern etika elveit már az iskolákban, a bünbánás, gyónás, a szentségek, a malaszt és a szeplőtelen fogantatás helyett? Feltámadást a megalázkodás helyett? Életenergiát a passzív megadás helyett? Hiszen példa van már rá: Franciaország minden iskolájában a lelkiismereti szabadság élvei szerint 'tanítanak és e nagyszerű és bátor újításnak talán szerepe van abban is, hogy a gall szellem' az újkori műveltség feltétlen vezető egyéniségeit produkálja. Broda professzor, ki Tibetben, Siamban, Chinában, Japánban, Canadában és Uj-Zeelandban folytatott összehasonlító vallás-psziohológiai tanulmányokat, bizonyára tisztán látja a francia közoktatás uj irányának leszűrhető eredményeit és előadása, melyben ezzel a kérdéssel fog foglalkozni, az erkölcstamitás megreformálásának módjára nézve kétségtelenül becses adalékokat fog szolgáltatni. Franciaország iskoláinak átalakítása annál tanulságosabb lehet a mi tanügyi viszonyaink jövendő fejlődése szempontjából, mert hiszen a harmadik császárság idejében ott teljesen ugyanazok a viszonyok állottak fönn, mint amilyenek ma Magyarország közoktatásügyét dominálják. A törvényhozás utolsó konzervatív nevelésügyi ténye a Falloux-féle iskolatörvény volt, mely a felekezeti oktatás teljes diadalát jelentette. Pár évtized telt el azóta s a francia népnevelés ma már a legmodernebb színvonalon áll. Az átalakulás nagy tanulságai épen nem lehetnek közömbösek Magyarországra nézve, mely az egyházpolitikai törvények megalkotása óta szinte megállott a gyökeres reformok terén és iskoláit kiszolgáltatta a titokban dolgozó kongregációk retrográd törekvéseinek. Most, amikor a politikai harcmező eseményei feltartóztathatatlanul sodorják az országot egy nagy demokratikus megújhodás felé, kétszeres érdeklődéssel várhatjuk egy kiváló és lelkes tudós tapasztalatainak tanulságait, melyek az egész világ széles perspéktiváján formálódtak ki. Előadásának szellemi kincse ugyan csak a doktrinár társadalomtudomány hiveit fogja közelebbről vonzani, de talán nincs már messze az idő, mikor ezek a nagy eredmények látható formákban fognak az élet jelenségei közé szűrődni. A szegedi paprikakereskedelem védelme és fejlesztése. (Saját tudósítónktól.) A paprikatermelés fokozása, a szegedi paprika-export és az egészségügyi hamisítási kihágások ügyében rég érzi a szegedi paprikakereskedő érdekeltség, hogy isok a tenni való. Fontos lépés ez ügyben az az indítvány, amely Szivessy Lehel dr., szegedi ügyvéd szerkesztésében, most fekszik a szegedi kereskedelmi és iparkamara előtt. Az indítvány a következő: Tekintetes Kereskedelmi ós Iparkamara! A követlkeziő, paprikatermelésre és .az exportra vonatkozólag rendkívül fontos kérdésben kérjük a tekintetes kereskedelmi Ós iparkamara legsürgősebb intézkedését. A paprileaham isitások terén a küiömböző hatóságok a törvényeknek és rendeleteknek nem tudása, helytelen magyarázása folytán legnagyobb üldözésieknek teszik kii a kereskedőket. Ezáltal nemcsak a kereskedőknek okoznak súlyos kellemetlenségeket, hanem elpusztulással fenyegetik a szegedi paprikakereskedelmet is. A küiömböző, e tárgyiban kialdott miniszteri rendeletek ás igy különösen a most érvényben ás gyakorlatban lévő 26859/VI. 3. szárnlu rendelet a hatóságnak széleskörű jogokat biztosit és a felülbíráló tanács által adott osztályozás, amely szerint négy küiömböző rendű paprikát ismer, oda vezetett, hogy ma már alig tudunk olyan paprikát forgalomba bozni, amelynél idegen városokban szakértelemmel nem rendelkező hatóságok hibát nem fedeznének fel. lE tárgyban érezzük, hogy valamit tenni kell, mert ha sürgősen nem intézkedünk, ugy a szépen indult szegedi export talaját veszíti és nem lesz sem kereskedő, aki exporttail foglalkoznék, sem •vevő, aki szegedii paprikát merne venni, ami által — itt részletezni feleslegesnék tartott — károk származnának a szegedi kereskedelemre és piacra. Ez okból sürgősen ankétnak összehívását tartjuk indokoltnak, amiért is a köveítkézőket indítványozzuk. Ankét hívandó össze, a a világban. Hirtelen kiegyenesedett. — No de semmi érzékenykedés. Volt, elmúlt. Molst jobb, mint bármikor valaha volt. Nagy, üres és poros szobák voltak a malom emeletén. Régi, görbelábú bútorok a sarkokban, megfeketedett képek a falaikon; és nagy por mindenütt, ami vastagon belepte a régi szobákat. A szivárványszínű ablakok alatt a folyó szaladt el, messzebb az erdő zúgott kopasz, magas fáival, ahonnan most az alkonyati köd lopózkodott ki. A fák közül kisurranó ködalakok a mezőségre érve, lassan húzódtak a ház felé. Mindmegannyi leskelődő, nesztélen lépésű gonosz ember, akik jönnek-jönnek meszszirő! a nagy világból és keresik itt Hoffunannf az elhagyott, magányos erdei lakban. Hoffmann mellettem állt az ablakban. Elboruló arccal nézte a ködök járását, amint a lilaszinü alkony leereszkedett a magas, fekete fákra. A táj ínég szomorúbb és elhagyottabb lön. A hold is feltűnt az égen és a károgó varjuk csapatokban repültek át a mező felett. Két magányos csóka soká kerengett a ház körül, amelynek elhagyott, rombadőlt _ része alkalmatos éjjeli szállásnak kinálkozék. De több fekete madaraik jöttek az erdő felől és leikiabáltak a magasból a két csókára. Nyilván azt kiáltották, hogy ne telepedjenek itt meg, mert ebben a házban Hoffmann lakik ... az a bizonyos Hoffmann. A csókák tehát tovább repülték. — Mindjárt feltámad a szél és kijön az erdőből, hogy itten sóhajtozzék egész éjjel ablakaim alatt, mondta Haffmann az ő merengő, halk hangján. Zavaros tekintete kigyulladt és lobogott. Valóban már megszokhattam volna magányos életem során a reggel és estve jövését. A reggel nem hoz örömöt, de az éjjel elkedvetlenít. A szél zúgását hallani nem szeretem; és néha gondolok ilyenkor még arra is, hogy mily jó volna az, ha a zongoránál ismét ülne valaki, aki halkan énekelne és az ablakon a csillagos éjjel tekintene be; mig a távoli halmok és erdők felett a szél sóhajtozna lágyan, mint visszhangja a zongora halk hangjainak ... ostobaság különben az egész. Elmúlt; jobb, hogy elmúlt. Az ajtó nyílott. Puszpáng gazda lépett be. Ez a vén, siket molnárlegény Hoffmanuak azóta szolgája, amióta a malmot ő megvette. Puszpáng gazda még abban a jó időben került ide, amikor még a kerekek vigan kattogtak odalenn. És a helyet elhagyni nem tudta. Az évek peregtek lassan. Az ember megvénült, megsiketült a kerekek zugásában, majd egyszer a folyócska is megapadt, avagy mi történt, elég az hozzá, a kerekek vidám kattogása elmullott. Puszpáng gazda itten megvénült és hűséges szerelmesétől, a malomtól válni kellett volna, de jött Hoffmann, mondom ... A vén legény tűnődve állott meg a szoba közepén. Buktatta fejét, de nem ejtett egy hangot sem. Nyilván Hoffmann parancsára várt. Hoffmann intett neki és a fülébe kiáltotta, hogy egy teritékkel többet tegyen az asztalra. A vén legény szokott tűnődéséből csak nagynéhezen tudott észbe kapni. Mormogott valamit értelmetlenül; aztán egyszerre vihogni kezdett: — Hihi. Vendégség. Hihi; hj'hi... Nagyon jó, nagyon jó, sok bor, danolás, vendégség. Hihi. Megfordult és görnyedt vállaival elkacsázott. Hoffmann utána nézett. — Gyenge az elmiéje szegény Puszpángnak, — mondta. Majd elkomorodott: Azt hiszem, én is ilyen leszek... A nagy magányosságban, csendességben meghibbant az elméje. Talán már én is hasonlitok Puszpánghoz? Rám meresztette beesett, ravasz tekintetét a szegény Hoffi. Valóban, mintha a vén, süket Puszpáng lett volna az árnyéik, amit Hoffmann el fog érni; aminthogy mindenki eléri az árnyékát, amikor lefekszik és meghal. Az alkonyaiból pedig este lön. A szél csakugyan kijött az erdőből és egyszerre hangok hallatszottak ikivülről. A malom körül •a kopasz jegenyék megmozdultak és beszélgettek siri hangokon. Egy ajtó csapódott és a folyosón mintha lépések közeledtek volna, amelyek alatt a padló nyikorgott. A lépések közeledtek, távolodtak és elmaradtak. Mintha valaki az ajtóig jött volna lopózkodva, de aztán meggondolta magát a rejtélyes látogató és végigfutott visszafelé a fölyosón, kiszaladt a házból és elbujt újra az erdőben. Hoffmann csendes, nesztelen lépésekkel járkált a szobában. A kezét hátrafonta és kimeresztett szemmel nézett a földre, mintha hallgatóznék ama távoli hangokra, az elvesző lépésekre figyelne, mintha az ajtóhoz akart volna ugrani, hogy felnyissa azt és kikiáltana a titokzatos vendégre, hogy lépjen be. Az éji szél sirt a ház körül. Az égen fekete felhők futottak és egyszerre megeredt az eső; és a hangok nesze megsokasodott. A fedélen, az ablakon, mindenütt kopogott valaki: csup, csup, csup... az eső. Közben a szél nagyokat sóhajtott. A lépések a folyosón ismét közeledtek. Most az ajtó is megnyílott. A vén Puszpáng dugta be a fejét és tétovázva nézett végig rajtunk. Egyszerre elnevette magát: — Hihi. A vacsora készen van. Tárva hagyta az ajtót és nehézkesen döcögött előre a folyosón, kezében gyertyát emelve.