Délmagyarország, 1913. április (2. évfolyam, 75-100. szám)

1913-04-24 / 95. szám

ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN ... égést évre . K24-— félévre . . K 12egéaiévre . K28-— félévre . . K14.— ,, NappaH-telefoa .... 305. negyedévre K fr— egy hónapra K 2 — negyedévre K 7 — egy hónapra K 2-40 Kiadóhivatalt-telefon . . 305. ttfatt-tettoa . . . 10—83. Egyes szám ára M fillér. Egyes uáa in í» fillér. Kiadó teleionja . ... 81. Szeged, 1913. II. évfolyam 95. szám. Csütörtök, április 24. Kulturpanama. Szomorú kötelességet teljesitünk, mikor hírül adjuk a közönségnek azt a párját ritkító kulturbotrányt, mely a Déímagyarországi Magyar Közművelődési Egyesület nevéhez fűződik. A szabálytalanságok és visszaélések hosszú sora vonul el előttünk, a konzervatív soviniszta gondolatkör virágos frázisai csengenek fülünkbe s az előtérben ott áll egy magasra indult, derekában kettétört karriér: ilyen visszataszító motívumokból van összeállítva az a kép, mely az egész ország közvéleményének mélységes -megbotránkozását hívja ki maga ellen. A DMKE szegedi légkörben bontotta ki szárnyait. Még élénken emlékszünk megalakulásának minden momentumára, melyeket az imperiali'sztikus nagymagyar büszkeség és iá hiszékenyek félrevezetésére olyannyira alkalmas, féllobogó fajszeretet lengett át. Általános rokonszenv fogadta a megalakulás eszméjét. Akkoriban még a jelszavak korszakát éltük; egy szépen csengő hazafias frázissal csaknem mindent -meg lehetett csinálni: alapitványgyüjtést, diszelnökségeket, -palotákat s több cféle reális eredményeket. Egy pár évig nagyon simán ment minden. Az egyesület megteremtője, lelke, igazi vezére Gaílovich Jenő volt, aki a mindent kockáztató self made man határtalan bizalmával egyre magasabb célokat tűzött ki s azoknak törhetetlen hajszolásában egyre magasabbra is hágott. Az egyesület látható feje azonban, — mert Gaílovich előkelő strohmannok árnyékában szeretett -működni, — akkoriban Rónay Jenő volt, ez az óvatos, nyugodt, kifogástalan gavallér, aki Torontálban vaskézzel csinált rendet annak idején. Gallovich-csal még ö sem birt. Inkább visszavonult hát kiszombori tuszkulánumába, menekülvén a süiyedő hajóról és sorsára bízván a veszni induló intézményt, mely akkor is, azóta is ki volt szolgáltatva egy mérhetetlen nagyravágyás ördögétől megszállott, eszközeiben nem válogatós, abszolút biztosságu férfiú korlátlan akaratának. • 1 Sokan már akkor tisztán látták az egyre fenyegetőbben közeledő véget. Lázár György dr. polgármester az első pillanattól kezdve idegenkedéssel tekintett az egyesüllet működése felé. És mikor egy izben alkalma nyilt felette kritikát gyakorolni, olyan formában tette azt, hogy egy város, egy országrész fölszisszent tőle. Pedig akkor (még nem volt ennek az ellenszenvnek egyéb alapja, mint a lelkekben öntudatlanul élő aggódás. Ez is -elcsitult egy időre. Az egyesület vezetését — Justh Gyula rövid interregnumu után, — Dániel Ernő báró vette át, olyan férfiú, kinök föltétlen emelkedett gondolkodásmódja, rendíthetetlen jelleme teljes biztosítéknak látszott a kisértő rém ellen. Tudomásunk van iróla, hogy Dániel Ernő báró mindjárt elnökségének első idejében kedvét veszítette ós igen erős kritikát gyakorolt az egyesület belső vezetésében észlelt szabálytalanságok felett, de -ezek a bajok akkor még orvosolhatóknak látszottak. A további, szinte katasztrofális fejlemények Gaílovich Jenő személyes tevékenységéhez fűződnek. Ez ,a mindenképen sajnálatra méltó ember szinte elkábult a saját sikereitől. Azt hitte, hogy előtte nincs többé akadály. Szűknek találta már Szegedet és tevékenységének terrénumát áttette a fővárosba. Mindent ki tudott vinni, amit akart. A sajtó és a nyilvánosság csodálkozva vette tudomásul az egyesület igazgatóságának lanyha és súlytalan politikáját, mellyel csaknem szó nélkül odaadta magát az érthetetlen főtitkári nagyzolás igazolására. Mindenki aggódot, de nem szólhatott senki. A többi már gyorsan következett ezután. Az egyesület központja haladt békén a maga utján, a végzetszerű férfiú pedig átvitte a zsebében már magával hordott katasztrófát a budapesti osztályra. Részletes tudósításunkban a visszaéléseknek hosszú sora olvasható. Ügynökök járták be az országot és provízió ellenében gyűjtöttek tagokat. A főtitkár alelnökké lépA fehér hunok. Irta: Ifjabb Jeszenszky Sándor. — Rubintos virágom! Kis hercegem! "Kis ikhánom! Ne sirj! Allah n-eim szereti a könnyeket az ő kiválasztottal szemében. Még megharagszik érte. Ne csüggedj! Allah hatalmas és nem hagyja el az ő népét. Az orosz kafirok elpusztulnak innét s te még hatalmas leszel. Visszaülsz atyád, a nagy Khudáraj khán arany székébe és megremeg Kho-kand és Fergana minden szMacsucsa a te hatalmadtól- Ne sirj! , — Beszélsz és nem gondolod meg, hogy mit mondasz. Hiszen az aranyszék sincsen már itt, azt is elvitték. Jól' emlékezhetsz t-e is reá, hiszen itt voltál épp ma -egy -éve, mikor az oroszok -betörtek Kotohánba, mikor atyám, a nagy Khundaraj khán, karddal a kezében Szibzar kapunál elesett s a hitvány kafirok. betörtek ide az Ezüstpalotába, te .kaptál karjaidba, a nagyterembe szaladtál velem s beültettél az aranyszékbe. Te, Mubi.teddin és Szattar leborultatok előttem, az -uj khán előtt. Akkor még.csak tizenkét'éves voltam s alig látszottam ki a szék hatalmas támlái közül; még ma is nagy lenne nekem ez az aranytrón. Igy vártuk az oroszokat. — Uram! kis kihánom! hercegem! Hallgass t Ne idézd a multat. — Csak hallgass, Azim. Jó a multakat fölidézni, hogv el. ne aludjon a lelkekben a gyűlölet. Emlékezel, ott térdeltél előttem. Éjszaka vot, csak egy szövétnek égett a trón baloldalán, de világos volt, mert az ablakokon bevilágított az égő Khokan. Óriási fények ugráltak a menyezeten. Lentről az oroszok diadalordítása és puska ropogása hangzott föl. Távolról ágyubümbölés hallatszott. Ágyúval lőtték a kipcsákokat. Zuhogtak már a vaskapuk az ütések alatt; a palotaőrség utolsó emberéi hullottak el Emlékszel, ugy-e, Aziim, arra a fiatal hadnagyra, aki megsebesülve betámolygott s a lábaimnál lehelte ki lelkét. Piros vére elborította a hófehér szőnyeget. Ekkor megnyílt a hárem ajtaja s kitódultak jajveszékelve a rabszolga-nők. Holtan hozták atyám -feleségeit. Mind megmér. gezték magukat. Emléfkszel-e, Azirn?! — Igen, uram! Csak ne mondd! Ne mondd! — vergődött, zokogva a földre vetve magát Azim. — Ekkor már széttörtek a .kapuk és az oroszok az udvarra özönlöttek. Teremről-teremre folyt a harc. Menekülő harcosok fáklyák között, magas hordágyon atyám, a nagy Khudaraj khán holttestét hozták. Én, hozzá akartam rohanni, de ti lefogtatok. Én ülve maradtam az aran.yszék-ben és vártaim azt a csodát, amelyben ti biztatok. -Ekkor lépett az első hitetlen a terembe. Leszúrták. A kiabálás és dulakodás zaját hallottam, de nem.láttam m.i történik. Az apámra néztem, aki már mozdulatlanul feküdt és alig bírtam kön-ynyeim visszatartani. Ugy-é, Azim, jól tettem, hogy nem sírtam, mint az asszonyok? — Vitéz voltál, kis uram! — Ugy-e Azim, méltó .voltam a nagy Kaszim-csáládhoz? Nem hoztam szégyent őseimre? — Méltó, uram, Allahra mondom, méltó voltál. — Az oroszok berohantak. A rabszolganők sikoltozva bujkáltak mögém. Előttem ti hárman térdeltetek. a többiek mind halottak voltak. A palotaőrök egymásután estek el s piros vérüktől iszarnos volt a .padló. Az oroszok megállottak, egy sem mert közelíteni hozzánk. Én -mozdulatlanul ültem s a szemükbe néztem. Egy díszes rubáju orosz lépett elő. Valamit mondott, de nem értettem meg. Ekkor hozzám lép, -megfogja a nyakamat s ki akar lódítani az aranyszékből. Ugy-e igy volt, Azirn? — Igy, igy uram, — nyögte az öreg. — Fegyverem nem volt. Allahra mondom, leszúrtam volna! Beleharaptam a kezébe. Az orosz fölordított. Ti fölugrottatok, de mielőtt hozzánk értetek volna, lefogtak az oroszok. Szattar kezében kés villogott. Azóta sem láttam őt. Nem engedtem az orosz kezét, öklével homlokon vágott. , Elszédültem. Mire föleszméltem, már a te karjaidban voltam s az -orosz ült a székben. Mondd, Azim, te kaptál k,i a székből? — Nem, uram! — Mosdd! Esküdj meg Allahra, esküidj az én életemre, az orosz katonák emeltek ki onnét? Én oly görcsösen kapaszkodtam, azt hittem, hogy élve el nem visznek onnét. Esküdj, Azim!