Délmagyarország, 1913. április (2. évfolyam, 75-100. szám)

1913-04-03 / 77. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. mmmmrn Nappali-telefon . . . . 305. Éjjeli-telefon . . . 10-83. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K24-— félévre . . K 12negyedévre K 6'— egy hónapra K 2Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K28-— félévre . . K14.— negyedévre K T— egy hónapra K 2 40 Egyes szám ára 10 fillér. Szeged, 1913, II. évfolyam 77. szám. Kiadóhivatal Kárász-utca 9, Kiadóhivatati-telefou . .305. Kiadó telefonja .... 81. Csütörtök, április 3. A drágaság okai és orvoslása. Irta: Ágoston Péter dr. Tisztában vagyunk azzal, hogy drágaság van. Mindenkit sújt. Mindenki siránkozik miatta. Mindenki ölhetett kézzel várja, hogy csoda történik és egy szép napon megszűnik a drágaság. Ugy vagyunk e bajjal szemben, mint az ismeretien bacillusu járvány idején, amikor az orvos és a laikus az orvoslás eszméjétől súlyos fejjel jár, a járvány pedig tovább pusziit. Ha az orvoslás módjai felett csak gondolkozni akarunk is, tisztában kell lennünk a tényekkel. A közönség leginkább az élelmiszerek drágasága miatt panaszkodik, jóllehet az iparcikkek árai aránylag nagyobb mértékben emelkedtek. Áz élelmicikkek közül azoknak az ára emelkedett nagyobb arányban, amelyeket itthon és Európában termelnek és kisebb arányban .a gyarmatáru. Nézzük meg, hogyan fest a drágaság számokban. Tiz évre visszapillantva, azt látjuk, hogy a leveshus 31, ,a borjúhús 79, a sertéshús 67, a hentesáru 60, a száraz főzelékek 25—60 és a kenyér 30 százalékkal, vagyis az összes élelmiszerek 60 százalékkal drágultak. Tudjuk, hogy sem a bérek, sem a fizetések ilyen arányban nem emelkedtek. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a táplálékok legkeresettebbje és legóhajtottabbja a hus. Tudjuk azt, hogy Magyarország állatállománya megfogyott s hogy ugy a földmivelésügyi kormány, mint a gazdák most minden igyekezettel azon vannak, hogy állatállományaikat szaporítsák. Miután azonban a külföldről nem hozhatnak be elegendő állatot s igy az állatokért rendkivül magas árak érhetők el, ez a törekvés nem sikerül. A mi élelmiszert behozhatnak, az is magas vám alá esik. Métermázsánkint a búzára 6.30, a rozsra 5.80, lisztre 15, árpára és kukoricára 2.80, vágóökörre 9.40, friss húsra 30, füstölt húsra 45, kolbászfélékre 50, sózott és füstölt halra 30 korona vám esik. Ezért drágább nálunk a buza, mint Londonban. Ezért mozdult meg két év előtt az ország a szerb s a román határnak az élelmiszerek részére való megnyitása érdekében. A külföldi és a magyar városok között az élelmiszerek ára tekintetében egy szembeötlő különbség van. Amig ugyanis a külföldön a legnagyobb és legkisebb városok fő élelmicikkeinek árai alig mutatnak eltérést, addig a magyar városok élelmiszerpiacain még a hus és a kenyér árában is 10—25 százalékig terjedő, sőt nagyobb különbséget láthatni. A porosz városokban a disznóhús kilója átlag 1 korona 76 fillér, a sonkáé felvágva 4 korona 20 fillér, egészben 3 korona. Nálunk az élelmiszerpiac, szervezetlen. Nem a termelő teszi zsebre a nagy nyereséget, hanem az drágitja az élelmicikket, hogy több kézen megy keresztül, míg a fogyasztókhoz jut, mert a termelő nem jöhet a városba nagyobb mennyiségű áruval, mivel nincs hol elraktározza. A városnak tehát polgársága érdekében olyan intézményekről kell gondoskodni, melyek az élelmiszerek árainak nagyobb kilendiilését megakadályozzák, mert ezek nemcsak az állandó fizetésű s a munkáslakosság háztartásának egyensúlyát billentik föl, hanem a kereskedők és pirarosokét is, akik a város legfőbb fentartói. Ha eredményesen akarunk a drágasággal megküzdeni, akkor állandó és ideiglenes intézményekkel kell kísérletet tenni. Állandók: 1. Községi kenyérgyár, a melynek üdvös hatása — a budapesti tapasztalatok után — vitán felül áll s melyre nézve a bizottság már nyilatkozott. 2. Községi husszék. 3. Községi élelmiszer-közvetités és .megfelelő raktárhelyiségekről való gondoskodás, mely végleg a vásárcsarnokkal kapcsolatban lesz megoldható. 4. Községi tüzelőraktár. 5. A tejközpont termeljen csecsemőtejet. 6. A város létesítsen népkonyhát, nemkülönben gyermekkonyhát. 7. A város létesítsen szociálpolitikai ügyosztályt, melynek föladatává tenné A gondolat-árus. Irta: Olivér Sandys. Az „üzlete" egy sorban volt a többi hat nyomorulttal — a kölcsönkért gyerekkei kolduló asszonnyal, a gesztenyesütővel, a krajcáros babákat árulóval ... Az utca szegletén állt valamennyi — egyedül ő ült egy rozoga székén. A térdén egy fekete skatulyát tartott, amelyen fehér betűkkel ez a fölirás állott: Egy penny egy gondolat! Vegyenek! Vak vagyok! Nem hiszem, hogy ezer járókelő közül egy is akadt volna, aki észrevette volna ezeket a szerény fehér betűket és megállt volna, bogy „gondolatot" vásároljon egy koldustól. Ilyen szánalmas, jelentéktelen kis alak alig várhatta, hogy valakinek figyelme reá vagy „gondolataira" terelődjék. Különben is, ki az ördög vásárol a mai világban — gondolatokat?! Az Arundel-street sarkán épp omnibuszra vártam, amikor először megláttam őt, helyesebben, amikor figyelmemet a kölcsönvett gyerekkel kolduló asszony reá irányította. > — Milyen csudára vár, öreg Brainbox, igy soha nem csinál üzletet — szólt hozzá. -- Mi az — gondolat? Mindja meg, mi haszna légyen annak?! Jobb volna, ha cipőzsinórt, képeslapot — vagy játékot árulna! Nézze meg, hogy megy Oly Móses üzlete! — Oly Moses, az öreg játékkereskedő két székkel odébb ült a vak embertől. — Kedves öreg Brainbox, valami mást kezdjen . . . Áruljon inkább narancsot. Á gondolat-kufár megrázta fejét. — Én gondolatot árulok. A hangja nem volt sem finom, sem durva, inkább meghatározatlan, mint ő maga. — Maga igazán bolond! — sóhajtotta az asszony. — Itt van egy penny. Adjon egyet az ostoba gondolataiból. A vak férfi belenyúlt a fekete ládikába és egy összehajtott papírlapot vett elő. Az asszony piszkos ujjával kigöngyölgette és vörös karikás szemével végigfutott rajta. Azután káromkodni kezdett, visszadobta a fekete ládába és visszakérte a pennyt. Az öreg vak szelíden engedelmeskedett. Miközben erre a beszélgetésre figyeltem, elszalasztottam az omnibuszt. Unalmamban az öreghez mentem. — Jól megy az üzlet? — kérdeztem. — Az én foglalkozásom mindig mostohán volt megfizetve — hangzott a válasz. — Kinek a gondolatait árulja? Sovány vállát közömbösen vonogatta: — Az értékes gondolat köztulajdon. Ezért adom az enyémet oly olcsón . . . — Adjon egyet — szóltam és átadtam hat pennyt. — Nem, ne adjon vissza . . , Azonban ő válasz helyett a hat penyért hét „gondolatot" adott. A papírlapokat belegyürtem a zsebembe és csakhamar elfelejtettem az egészet. Néhány nappal később rá akartam gyújtani a pipámra. Eszembe jutottak a papirLapok, kihúztam egyet és kíváncsian szétnyitottam. A „gondolat" reszkető betűkkel volt leírva. Így hangzott: „Mindnyájan sirva születtünk, de rendszerint mosolyogva halunk meg. Az Élet tehát íátnoki tiltakozással kezdődik —'és már a születésünk árnyékában ott leselkedik — a Halál, a Kezdet Végének Hirnökeü" Még egyszer végigolvastam a különös sorokat és elgondolkoztam, hogy milyen forrásból merítette az öreg koldus gondolatait? Elfelejtettem meggyújtani pipámat és előhúztam a másik papirlapot: „Ha egyedül ülsz a magányban, meszsze a világtól, amely kinoz téged — a selymes fűben vagy rezgő harasztban, az illatos fenyvesben vagy az árnyékos tölgyek alatt és odaadóan hallgatod a Természet zaját (a mit az emberek csöndnek hivnak) — lelked az uj benyomások sokaságát issza föl magába. Némelyik gyönyörű, némelyik különös — de valamennyi, ha jól megfigyeled, egy nagy filozófiának mozaikdarabja. Ezek nem a saját benyomásaid és gondolataid, hanem a nagy mindenségnek gondolab-hullámai, — az idők időjének föl nem jegyzett bölcsesége . . ." Egy nagy filozófiának mozaikdarabjai! Ez tetszett nekem! Hátha én is egy ilyen fi-