Délmagyarország, 1913. április (2. évfolyam, 75-100. szám)

1913-04-12 / 85. szám

Szeqed, 1913 II. évfolyam 85, szám. Szombat, április 12. Szerkesztőség Kárász-utca 9. • •MM Nappali-telefon . . . .305. Éjjeli-telefon . . . 10-83. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K 24-— félévre . . K 12negyedévre K 6'— egy hónapra K 2Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K 28-— félévre . . K 14.— negyedévre K T— egyhónapraK 240 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász-utca 9. Kiadóhivatali-telefon . . 305. Kiadó telefonja .... 81. Békekötés. A politikai prognosztikont egyik fővárosi lap igy állítja be: „Vannak a munkapárt soraiban, akik ugy gondolkoznak, hogy ma, amikor a többség nemcsak mindazt keresztülvitte, amit maga elé tűzött, hanem jóval többet ért el, mert a véderő-, választási- és a házszabály reformot teljesen a maga intenciói szerint megalkotta, a parlamenti békének többé nem lehet akadálya. Mások viszont ugy vélekednek, hogy a jelenlegi viszonyok között a béke az ellenzékkel csak a nemzeti munkapártnak egy capitis diminutiója árán jöhetne létre. Ilyen béke azonban nemcsak a munkapártot rendítené meg alapjaiban, hanem a harc eredményeit is veszélyeztetné. Épen ezért érdeke a pártnak is, az országnak is, hogy a status quo az általános választásokig fenmaradjon. Akkor azután válasszon az ország a többség és az ellenzék között." Mindenekelőtt egy előzetes megjegyzést óhajtunk fűzni eh ez a fölállításhoz. Az a politikai kérdés, melyet laptársunk ma megérint, ez idő szerint minden aktualitást nélkülöz. De semmiesetre sem a többség egyrészének, vagy vezéreinek hazafias intenciói következtében. Talán ez sem volna a teljes igazság, ha azt mondanánk, hogy az ellenzék jóvoltából. Mondjuk, hogy a szituáció nem kedves e pillanatban a kiengesztelődés akciójának. A kérdés nem az, legalább a kormányra és a nemzeti munkapártra nézve nem az, hogy béke legyen-e avagy háború, hanem az, hogy lehet-e béke, avagy fennáll-e a kényszer a harci állapot fenntartására? Mert hiszen a status quo az utóbbit jelenti. A miképen senki sem állithatja, hogy a nemzeti munkapárt — a véderő javaslatok obstrukciója ellen védekezvén — a harcot könnyelműen és duhajkodási vágyból idézte föl, azonképen senki sem fogja állithatni azt sem, hogy akár csak egy tagja is volna a munkapártnak, aki a béke lehetőségét zavarná vagy az ellen állást foglalna. A munkapárt elejétől fogva két föltételhez fűzte a békét; két olyan föltételhez. amelyet a dolgok természete tesz számára elengedhetetlenné ma Frok f föltételek a következők: 1. A nemzeti munkapártnak föltétlenül biztosítania kell nagy küzdelmének tárgyi eredményeit. Ehhez képest tehát a véderőtörvények, a választási reform és a házszabályok végrehajtott revíziója befejezett alkotásoknak tekintendők, melyek semmiféle ujabb revíziónak tárgyai nem lehetnek. 2. A többség a maga vezéreit semmiféle béke kedvéért föl nem áldozza. Az ilyen áldozat már nem is volna béke vagy kompromisszum, hanem egyenesen a többség abdikálását jelentené. Határozottan megállapítható, hogy ezek mellett a föltételek mellett a béke a nemzeti munkapárt körében ellenkezőkre nem találna. De éppen oly határozottan megállapítható az is, hogy ezeknek a föltételeknek teljesülése nélkül békére, azaz helyesebben szólva: kapitulációra a többség soraiban senki sem kapható. Az egész szituáció helyes megítélésére pedig a döntő szempont az, hogy a nemzeti munkapárt és a kormány számára a béke nem életkérdés. Mert a többség győzelme nemcsak abban nyilvánul meg, hogy a nagy függő problémákat megoldotta: a diadalmas harc eredménye abban is mutatkozik, hogy a kormány és a munkapárt teljes törvényhozási akcióképességének birtokában van. Az ellenzéknek tehát nincs módiában, hoay obstrukció által vagy bárminő más uton a kormányzást megakassza. Ezért nem is diktálhatja a béke föltételeit. Az ellen, az esetleges vád ellen pedig, hogy a többség talán diadalmámorában a békének lehetetlen árát szabja meg, a fent fikszirozott föltételek szolgáltatják a legvilágosabb cáfolatot. Minden tárgyilagosan itélö embernek helyesnek kell azt elfogadnia, hogy a győztes fél a küzdelmének eredményeiről le nem mondhat. MinIdézzük Manfrédot... Irta: Szalay János, a Byron-dráma szegedi előadásán konferálta : Ferenczy Frigyes. Uraim és hölgyeim, testvéreim a Művészetben: tegyünk ugy, ahogy Manfréd tett a szellemekkel. De mink az ö szellemét idézzük föl. Manfrédét és lord Byronét. Tudom, megbocsátanak, ha bejelentem, hogy nem kortörténetet adunk e rövid kis beszédben. Sőt ha erre — tudniillik a korra és irodalmi történetre — vetnénk a hangsúlyt, ugy inkább avval foglalkoznánk, amit az irodalom és művészet Manfréd óta: az után, máig tett meg. És akkor, tudják-e, mit játszanánk ki döntő érvül? A mai irodalmat, amely immár nem akar semmit és nem ad semmit mindabból, ami után az emberiség igazi ünnepein, tehát a szellemi óráiban áhítozik, hogy eljusson a másik világba: a szellemibe, hol fölemelkedünk és mindenekfölött szeretünk is, hol hiszünk, de egyházak nélkül és üdvözülünk, de pillanatokra. S ha vége a komédiának, akkor újra a régiek vagyunk: eljutunk ismét önmagunkig, újra szenvedünk, vágyakozunk, dolgozunk, sirunk, áldunk és átkozódunk, szóval élünk, élünk! — élünk. Mert — ugy-e jó ezt mindig tudni? — , az élet van előttünk és minden mögött. Mennél nagyobb valami, minél hatalmasabb, hát annál inkább. Erre bizonyság Manfréd és az ő irója: lord Byron. Elmondhatjuk, (hogy nincs a világirodalomban szervesebb egy, mint e legnagyobb angol arisztokrata élete és az ő müve: Mnfrédja. A kettő teljesen egy — fölmagasztositva és elmélyítve. Jézus életét például apostolainak nagyszerű serege irta össze. Lord Byronét egyedül ő, egyetlen munkába. Manfrédba. És ugy érezzük, hogy most e darab előtt egy olyan jelenetet költene Önök elé adni, amelyben Manfréd — Byronnal találkozik és ők beszélnek, cselekednek, ők ketten — egymáshoz és mindnyájunkhoz. Dehát . . . figyeljék csak meg jól Manfréd szavait. Hogy zeng az isteni líra! A szavak zengő tengere ha elöntheti a mi bánatos szivünket . . . megigazulunk és ugy járunk, mint a hajós, aki — végre! — meglátja a szárazföldet, igen, mert hiszen lassankint mindnyájan elmerülünk az élet tengerébe. Ez vált lord Byronnál is az élet szimbólumává: a tenger, melyen annyiszor bolyongott és a szavak tengere, melynek egy-egy hulláma — majd figyeljék csak — a mi kis világunkat dobálja tova. És ön, uram, a földszinten, kegyed nagysád a páholyban és ti, ifjú sorsosaim a felső emeleten, rájöttök arra, hogy Manfréd egy-egy szava a tiétek is — a mienk, amik bennünk vannak talán születésünk óta, de amiket nem tudunk kimondani, halálunkig se. Manfréd személye a világirodalomban szinte határjelző. Manfréd az emberfölötti ember, akinek egyik őse (szellemileg tessék érteni) az isten és ember fia: Krisztus. És Manfréd az emberfölötti ember, akinek igazi: beteljesedett ivadéka Nietzschének Obermensche. Talán igy karakterizáljuk leghiebben Manfrédot és igy mutathatunk arra, hogy az emberiség törekvése évezredek óta egy irányba tör. És igy érthetjük meg azt is, hogy a legnagyobb müvek soha nem cáfolják, hanem mindig igazolják egymást. És[ imigyen válnak örök kinccsé és igy igazolják is az emberiséget. A legnagyobb alkotások összetartozását ki tehet mutatni. Csak az irodalomban például hozzuk a következőket: Az Újtestamentum poézise fölnevelt és évezredekre eltartott egy egész emberiséget. A középkor vallásos misztikuma kiváltotta Dante Divina Commediáját, amely teljesen a Bibliában leli magyarázatát, — a Jelenések könyvének fantáziája termékenyitette meg, szinte bibliai barbár óda Dantéé, keresztényi érzelem, néha pogány drámaiassággal. És Dante isteni színjátéka egész irodalomban folytatódott. Csak tessék elemezni a vak Milton Elveszett paradicsomát, vagy Klopstock Messiását, Avagy Goethe Faustját. Majd rájövünk arra, mennyi a szellemi rokonság, persze szabad és zseniális megnyilatkozásban. Természetes, hogy csakis igy: szabadon és zseniálisan következnek a megnyilatkozások, annál az ősi törvénynél fogva, hogy nagy dolgokhoz csak nagy emberek férkőznek. — De nemcsak Goethe Faustja, hanem a legnagyobb magyar irodalmi termés: Madách Ember tragédiája is szintén az a szellem, melyet fönnébb vázoltunk. Különösen Fausthoz