Délmagyarország, 1913. március (2. évfolyam, 50-74. szám)

1913-03-06 / 54. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN Kiadóhivatal Kárászutca 9. • • • • 0 egész évre . K24 — félévre.... K12.— egész évre . K28-— félévre.... K14*— • tti< Nappali-telefon: 305. negyedévre K 6-— egy hónapra K 2'— negyedévre K T— egy hónapra K 2*40 Kiadóhivatal!-telefon: 305. Éjjeli-telefon: 10-83. Egyes szám ára 10 fillér. Egyes szám ára 10 fillér. Kiadó telefonja: 81. Szeged, 1913. II. évfolyam 54. szám. Csütörtök, március 6. A megnyugvás napjai. A parlamentben és az utcán egyaránt elmaradt a forradalmi tüntetés. A Lukácskormány és a munkapárt ereje gátat ve,tett a szenvedelmek kicsapongásának és átvezette az országot ezen a súlyos válságon is. De a maga céltudatos intézkedésein felül segítette a kormányt ebben az ellenzék magatartása is. Előbb a végítélet napjának hirdették a tegnapit s a „munkapárti rendszer" elsöprésével áltatták az egész Világot. Mindezt a parlamentben és az utcán egyszerre megindítandó harc idézte volna elő. Aztán előbb lemondtak az együttes harcról, majd megtagadták az általános sztrájkkal minden előbb vállalt közösséget. Meginogtak maguk s megingatták ezzel a szociáldemokrata munkásságot is.. A természetellenes szövetségek belső meghasonlásban mállották széjjel. Megmondja a szociáldemokrata pártvezetőség békét hirdető proklamációja enyhén, de nyíltan: az ellenzék nem csinált „parlamenti forradalmat", ők tehát nem csinálnak utcait. Szépen szóló sípszó, trombitálás, üvöltés nélkül is kifejezést tudott adni az ellenzék a maga érzésének, a maga elvi álláspontjának. S meg fog győződni hamarosan róla, hogy a politikai demonstrációnak ez a parlamentárisabb, civilizáltabb fajtája, ellenzéki szempontból is többet használ néki, a helyett természetesen, hogy a kormány és a többség ügyeinek többet ártana. Mert kormány és többség mindig a maga sikere gyanánt tekintheti, ha a parlamenti rend nem fordul föl fenekestül s ha a házszabályok szakaszai elegendőknek bizonyulnak távol tartani a képviselőház tanácskozási termétől a parlamenti anarchiát. Akármi volt az oka az ellenzéki pártok méltóságteljes és ünnepélyes magatartásának, akármilyen taktikai célt próbált elérni vele, kellemes meglepetésszámba ment, amit magaviseletével nemcsak a többségnek, hanem elsősorban az országnak s az érdeklődő külföldi közvéleménynek szerzett. Azt, hogy ezúttal megkímélte a nemzetet attól, hogy a magyar törvényhozás terme vad dulakodások, hallatlan botrányok tanyájává alacsonyittassék, minden komolyan és tisztességesen gondolkozó elme érdemül tudja be nekik. S ha a komoly és felelősségüket érző férfiakhoz egyedül méltó ez elhatározásuk, napokig tartó tanácskozás, kölcsönös kapacitálás után, szóval egy kicsit nehezen jött létre, az csak növeli értékét. Annál szebb győzelmet aratott az ellenzék intéző-bizottságában a belátás, az okos megfontolás, a hazafias aggódás, a bátorság, vakmerőség, a semmi kockázattól vissza nem riadó botrányhajhászat fölött. Apponyi gróf beszéde, melyet az ellenzéki pártok nevében és megbizásábóí mondott, mind tartalmával, mind hangjánál fogva méltó volt a nagy jelenethez, a történelmi pillanathoz, amely a választójogi javaslat tárgyalása folytán előállott. Az ellenzék elvi deklarációja számára jól volt megválasztva a szónoknak személye, tekintélye és talentuma. t Apponyi beszédének kvalitásai iránt érzett legmelegebb elismerésünk dacára is, mindjárt le kell itt szegeznünk, hogy okoskodásához, érveléséhez, konklúziójához sok szó fér s hogy a beszéd maga, bármily finom és értékes volt is formájára nézve, kijelentéseivel nem szolgálta anynyira a békés kibontakozás ügyét, ahogy azt ily kritikus időben, ily válságos percekben, tőle méltán várhattuk volna. Beszédének ez a nagy fogyatkozása alkalmul szolgált Lukács Lászlónak arra, hogy az ellenzéknek a jobb belátás utján tett nagy lépését olyannak tüntesse föl, melyet a dolgok és viszonyok belső ereje folytán, még több ily lépésnek kell követni, ha a magyar közélet békéjét és harmóniáját csakugyan meg akarjuk teremteni. A most megtett lépésnek logikailag véve, folytatásának kell lenni. Mert máskülönben az üvöltő és sipoló parlamenti sztrájk helyébe, annak csak egy más, fizikailag talán kevésbé kellemetlen, a nemzetet a világ előtt talán kevésbé kompromittáló forrnáKét leány. Irta: Színi Gyula. (Három ur és három angol bőrszék. Kis arabs asztalka rózsafával, gyöngyházzal, teknősbékahéjjal kirakva. Az asztalon konyakos szerviz, szivarok, cigaretták.) Ottó: Én. Elek: Te? Péter: Ö. Ottó: Én, igenis én. Azt állítom, hogy a szépség abszolút érték. Aki szép, annak nem kell sem jónak, sem okosnak lennie. Jóság és okosság nem ellenőrizhető értékek, hanem inkább megállapodások. A szépség ellenben nyilvánvaló, szemmel látható, kézzelfogható. Van és diadalmaskodik. Péter: A szépség is relatív. Mert ami nekem tetszik, az másnak, meglehet, éppenséggel nem felel meg. Elek: Nagyon messze tértek el a vitának tárgyától. Emlékezzetek csak vissza, hogy tiz perccel ezelőtt abból indultatok ki, hogy a természet milyen takarókos, szinte fukar. Akinek szépséget ad, annak ritkán juttat észt és viszont. Sokkal szebb, sakkal tökéletesebb volna a világ, ha minden ember lehetőleg jó, okos és szép volna. Péter: És én erre azt feleltem, hogy minden ember lehetőleg jó, okos és szép. Sajnos, különbségek is vannak, illetve összehasonlitások és ezért van rossz, ostoba és csúnya ember is. Én például ismertem egy bárgyú embert, aki azonban valóságos szellemóriás volt egy másik még butább emberhez képest, akit szintén ismertem. Ottó: És erről jutott nekem eszembe, hogy mégis a szépség a legősibb elem az emberben. Arról, hogy valaki jó-e, okos-e, lehet vitatkozni. De aki szép, az egyszerűen előlép és minden vita megszűnik. Igazán szép pedig csak az, akiben sem a jóság, sem az okosság megvesztegető eleme nincs meg. Péter: Nevetséges állítás. Nétn szivesebben látunk-e egy szép leányt, aki egyszersmind jó, sőt okos is? Vagy talán néked csak a hideg, márványszépségek tetszenek? Ottó: Félreértesz. Én igenis azt állítom, hogy azok az igazi szépségek, akiket az emberek tévesen és rosszhiszemüíeg „hideg !márványszép"-eknek neveznek. Ezeknek nincs más, mint a szépségük. Magáért a szépségért vannak a világon. A jóság és okosság ellenben az emberben nem valami egészen bizonyos dolog, hanem csak igyekezet, törekvés. Sőt azt hiszem, hogy épp a csúnya 'emberek törekszenek okosságra, vagy ha ez nem lehetséges, legalább jóságra. Ezzel a két tulajdonsággal igyekeznek kendőzni, ellensúlyozni a csúnyaságukat. És fordítva talán ép ezért találunk a szép emberek közt oly kevés jóságot és okosságot. Nincs nagy szükségük rájuk. Vagy miért van az, hogy az emberiség nagy szellemei többnyire csúnya arcú férfiak voltak? És viszont a szép nő sorában milyen ritkán találunk jó erkölcsüt és szellemileg kiválót? Elek: Elég már a vitából. Talán érdekesebb is lesz, ha elmondok egy esetet, amely épp odavág, amiről annyi elméletet hallottunk az imént. Ottó: Halljuk! Elek: Három évvel ezelőtt mindennapos vülam egy családnál. Péter: Neveket kérünk! Ottó: Nevek nélkül semmi sem érdekes. Elek: A feleségem családjánál voltam mindennapos vendég, bár sem hivatalos vőlegény, de még férj-jelölt sem voltam. Eljártam a házukba, amely nyílt ház volt, vendégek előtt tárva-nyitva. A sok rendes látogató közt tálán engem vettek a legkevésbé komolyan. Ottó: Azt elhiszem. Elek: Én azonban szívesen jártam a családhoz, mert volt ott két fiatal nő, akiknek a társaságában jól éreztem magam. Az egyik a szép Matild volt, aki később a feleségem lett. A másik a huga, Éva, aki nem volt szép, de kellemes, kedves és főként okos leány. Ottó: És te természetesen a szépet vetted él feleségül és nem a kedveset, az okosat .. . Elek: Csak lassan. Mert Ismeretségünk elején magam is gyakran tűnődtem azon, hogy a két nővér voltakép egymás ártalmára van. Az ember azt szerette volna, hogy Matild olyan okos lenne, mint Éva, Viszont,