Délmagyarország, 1913. március (2. évfolyam, 50-74. szám)

1913-03-18 / 64. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. Nappali-telefon .... 305. Éjjeli-telefon . . . 10-83. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K 24 — félévre . . K 12 — negyedévre K 6-— egy hónapra K 2-— Egyes szám ára 10 fillér. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre K 28"— félévre . . K 14 — negyedévre K 7-— egyhónapraK 240 Egyes szám ára 10 fillér. Kiadóhivatal Kárász-utca 9. Kiadóhivatali-telefon . . 305. Kiadó telefonja .... 81. Szeaed, 1913. II. évfolyam 64. szám. Kedd. március 18 A jövő politikáról. -— Lukács és Khuen nyilatkozata. — Megvan a véderőreform, a választójog és a házszabály. Minthogy pedig semmi más programmal nem jöttek, érvel az ellenzék, mint ezzel a három kívánsággal, fölmerül az a kérdés, vájjon hát ugy érzi-e a kormány és pártja, hogy végkép befejezte müvét? Mi szándékai, mi tervei vannak még a munkapártnak? Ezzel a kérdéssel fordult fővárosi tudósitónk Lukács László miniszterelnökhöz és KhuenHéderváry Károly grófhoz, a nemzeti munkapárt elnökéhez. — Prognosztikont mondjak? — csodálkozott Lukács, — mikor csak most fejeztük be a nagy küzdelmet , . . — Akkor talán egy kis visszapillantást, — volt a kérdés. — Ugy gondolom, ez is fölösleges, — válaszolt Lukács. — Hiszen ,a küzdelem a nagy nyilvánosság előtt folyt le, mindenki ismeri és tudja a részleteit. — Excellenciádnak egy folyosói nyilatkozatát kolportálják, amely szerint csak 1915-ben lesz a képviselőválasztás. Igy méltóztatott mondani? — Igen. Előbb technikailag is lehetetlen volna választani az uj választójogi törvény alapján. Egész sora van még hátra a teendőnkek és ezeket az előkészülethez tartozó munkálatokat körültekintéssel kell elvégezni. — Májusban sor kerül már a választójogi törvénnyel összefüggő javaslatok parlamenti tárgyalására? — Akkor még nem! Csak az ősz folyamán, — felelt a miniszterelnök. Odáig serényen folynak a törvényelőkészitő munkálatok. — A választókerületek uj beosztásáról szóló javaslat előkészitésére méltóztatott már utasitást adni? — Igen, mindenesetre. Ez is csak az ősszel kerülhet tárgyalásra. — Eszerint májusban mi dolga lesz a parlamentnek? — Főleg az igazságügyi tárca körébe vágó javaslatokkal fog foglalkozni. — És a delegáció? — A delegáció terminusa még nincsen megállapítva, — válaszolt Lukács. Ez a kérdés elsősorban a külügyi helyzet alakulásától függ. Tavasszal hivjuk-e egybe a delegációt vagy ősszel, erre ma még nem tudnék határozottan felelni. Ezzel véget ért a beszélgetés. Khuen-Héderváry Károly grófhoz azzal a kérdéssel fordultunk, meg van-e elégedve a mult ülésszak eredményével és hogyan látja a közeljövőt? — A legnagyobb mértékben meg vagyok elégedve, — felelt a volt miniszterelnök, aki ma hivatalosan is vezére a munkapártnak — hiszen csatát nyertünk. Döntő, elhatározó ütközetet. Ez bizonyára kétségen felül áll az egész ország előtt. Minden ugy ment, ahogy gondoltuk és kivántuk, hogy menjen. — Az ellenzék ujabb küzdelemre készül, — mondottuk. Egész sor népgyűlést tart a parlamenti szünet alatt. — Oh, kérem, az ország nem politizál. Most már megkezdődnek a tavaszi mezei munkák, nemsokára itt lesz a nyár, az aratás, — ki fog ekkor törődni népgyülésekkel, politikával? És igazán kivánatos is, hogy lecsillapodjanak a kedélyek, normális kerékvágásba térjenek a dolgok. Elég volt az izgalomból! Adjunk magunknak és az országnak egy kis kiméleti időt. Hadd lélegezhessünk egyszer szabadon. — És a jövő, kegyelmes uram? . . . — Most már nincs is szükség az én hires optimizmusomra, — szólt mosolyogva Khuen. — Döntő sikert aratott a nemzeti munkapárt és optimizmus nélkül is a legszebbeket lehet jósolni. — Vájjon mi lesz a munkapárt programja most, hogy vállalt misszióját már teljesítette? — kérdeztük. — Erre az a válaszom, hogy eddig csak politizáltunk, ezután pedig dolgozni fogunk. Most jön a munkapárt nevében is megtalálható munka korszaka. A lefolyt nagy harcok egészen lefoglalták, lenyűgözték az elméket. Csak politikai és taktiBródy Rembrandt-ja és a magyar szinmü-irodalom. Kezdem avval, amivel néhány héten belül végzik: a magyar sziniszezón minden szenzáció nélkül hanyatlik le. Először is évek óta egészen uj írót nem dobtak a színpadra. Az idén se. Nincs uj név. Csak a régiek. És azokról, mindről, keserves jelzők és smoncák tanúskodnak, — a lapkritikák a fekete kriptályok, — hogy nem hoztak semmi ujat, semmi nagyot, semmi maradandót. Pedig a legelsők is bemutatkoztak, kivéve néhány olyat, akiről könyvkiadás után állapították meg egyesek, hogy talán ők az igaziak. Ezek közt Balázs Béla a favorizált, akiről azonban megállapíthatjuk, hogy nem az igazi, mert a pantomimiára való törekvése nem eredmény, a primitívsége ál- és müprimitivség s a színpadi balladáig akar csak eljutni, ebben pedig megelőzte Maeterlinck. Igaz, hogy a mai (magyar irók végre megtalálták a külföldi piacot, de ép ez lesz a veszedelmünk, mert ha az idei és mult évi gyönge müveinket megösmerik, akkor talán évtizedekre elfogjuk veszíteni a külföldet. És már megnyilvánul bizonyos gyűlölet és lenézés: a legelső kritikusok és a világlapok már megállapították a mai magyar színpadi Írókról, hogy nem sokat érnek. S a külföldi általános hatás, sőt meggyőződés szava volt a legnagyobb román iróé is: Goga Oktaviáné, kinek pőrölyerős irását Jászi Oszkár lapja, a Huszadik Század (közölte és Jászi doktor — nagyon helyesen — le merte adni Goga cikkét, mert mint igazi, harcos forradalmár: érezte, mennyi dönthetetlen igaz szó is akad Goga gyűlöletében. És a magyar szinmüirodalom bizony nem ott volna már, ahol, ha legalább annyi őszinteség akadna a magyar kritikában és ha annyi hozzáértés legalább, mint amennyi Goga Oktaviánbau. Bizony .akkor nem jitt volnánk: — vagy sokkal előbbre vagy sokkal hátrább. Mert ma? . . . sehol se vagyunk! * * * Most pedig bocsánatot kérünk Bródy Sándortól, amiért akkor irtuk le ezeket a keserűnek tetsző sorokat, amikor az ő egyfölvonásosát: Rembrandtot megismertük. Bródy Rembradt-ja: ez az egyedüli munka, amely klasszisokkal kiemelkedik az idei termésekből. Ez az aranykalász a letarolt magyar deszka-rónán, a mi sok színpadunkon, ez az aranykéve, amit az isteni talentum ölelt föl. Bródy Rembradt-ja az, ami maradandó alkotás, ami majd odasorakozik kevés ilyen müveinkhez. A legelső irodalmi lapunk: Az Újság közli vasárnapi számában legelső írójának remekét. Olvassuk a pesti kritikákat, dicsérik, kivétel nélkül, de csak közönségesen, ahogy a többi királyi játékot. Holott ez a mü, a Rembrandt . . . még Bródynak is a legnagyobb remeke. Valami uj levegő lengi át az egész darabot. Ez az a renaissance-korszak, amiről a legnagyobb művészek álmodoztak akkor és azóta. És ez az a húsból és vérből való játék, amire azóta törekszik az emberiség, a mióta ismeri az ABC-ét, a szellem örök és szinte gyermekies játékszerét, igen csakis egy miatt, melyre mindazóta törekszik és amit röviden csak ugy nevezünk: Élet. És forradalmi szellem viszi az egészet, olyan, ami méltó az igazi Rembrandthoz. Milyen stílusos ennek a legnagyobb festőnek összeütközése a társadalommal. A papokkal. A világi törvényekkel. Micsoda filozófia és logika! Mennyi természetesség! Csudálatos, mikor az ötven éves Rembrandt, a husz éves Titus fia és a husz éves szeretője összejönnek a műteremben, félig kócosan, de üdén és ragyog rájuk a kora reggi napsugár. És kiabál a szolga, rémülten: — A törvényes urak. A törvényes urak! Rembrandt fölveszi bársonykabátot és kérdi: — Végrehajtók?