Délmagyarország, 1913. március (2. évfolyam, 50-74. szám)

1913-03-12 / 59. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN Kiadóhivatal Kárász - utca 9. • • • • 0 egész évre . K24 — félévre K 12.— egész évre . K28-— félévre.... K14'— Nappali-telefon: 305. negyedévre K 6'— egy hónapra K 2-— negyedévre K 7'— egy hónapra K 2*40 Kiadóhivatali-telelon: 305. Élielt-telefon: 10-83. Egyes szám ára 10 fillér. Egyes szám ára 10 fillér. Kiadó telefonja: 81. Szeaed, 1913. II. évfolyam 59. szám. Szerda, március 12. „\ harc újra kezdődik." Az ellenzék sajtójában azt olvassuk, hogy a harc újra kezdődik. Vázsonyi nyilatkozatainak egyikében nagy és hatalmas ellenzéki manifesztációi helyez kilátásba. Nem igen vettük észre, hogy ezek a titokzatos fenyegetések hatással lettek volna a többség tagjaira. A munkapárt azzal a nyugalommal, melyet az erő és az igazság ad meg, halad a maga utján s az ilyen szóbeszédekre nem igen vet ügyet. A többség a maga harcát már megvívta, politikája diadalmaskodott s a vert hadak további támadásai ezen már mitsem változtatnak. Nem becsüljük alá az ellenzéket, de őszintén szólva, semmiképen se tudjuk elképzelni, hogy ők a sikernek csak leghalványabb reménységével kísérelhetnének meg ujabb ostromot. Ami nem sikerült nekik eddig, az még kevésbé sikerülhet ezután. Mert nehéz azt leplezni, hogy a legutóbbi politikai események az ellenzéket erősen megviselték. Gyöngítette őket természetszerűleg az a tény, hogy a kormánynak sikerült a képviselőházban a választói jogot elintéztetni. Ez győzelmes csatát jelent a többségre, vereséget az ellenzéknek. Egy ilyen győzelmes ütközet lélektani hatása a munkapártra semmiképen sem* lehet az, hogy az éltenfél ujabb fenyegetéseitől megriadjon. De az ellenzék csatavesztésének körülményei, a vezérlő-bizottság üléséről kiszivárgott hirek sem alkalmasak arra, hogy félelmetesnek tüntessék föl a kisebbséget. Semmi sem leplezi a tényt, hogy az ellentáborban két áramlat folytat egymással csöndes, de annál elkeseredettebb küzdelmet: az Apponyi és Andrássy mérsékeltebb és a Justh Gyula túlzóan radikális irányzata. A régi ellentét továbbvibrálása ez, mely annak idején a koalíciót szétrepesztette, mely egymás ellen sorakoztatta őket, mint ellenzéket s fölrobbantaná őket másodszor is, ha taktikai okokból ismét összeáll,anának. Ám ha az ellenzék százszor egységesebb is volna elveiben és érzéseiben, ha Justh Gyula és Apponyi őszintén lelkesednének is egy azonos politikáért, félelmetes erőt ez a kisebbség aikkor sem jelentene. Hiszen igazán mindent megkiséreitek már, hogy a kormányzást fölborítsák'. És minden ponton csak vereség érte őket. Obstruálni többé nem lehet. A házszabályok erre többé módot nem adnak. Sipolni és kerepelni sem lehet. Mert az elnöknek karhatalom áll rendelkezésére, hogy eltávolíttassa azokat, akik duhajkodni kísérelnek meg a törvényhozás tanácskozótermében. Nem lehet abban kétsége az ellenzéknek, hogy ha a jövőben ismét előszednék a fiityülőiket, ugyanugy bánnának el velük, mint ahogy a múltban elbántak. Az agitációjüktól sincs okunk tartani. Az ország világosan kifejezte, hogy nem kér a politikájukból. A törvényhatóságok sorra bizalmat szavaztak a kormánynak. Az időközi választások túlnyomó nagy számából 'munkapárti jelöltek kerülnek ki győztesen. Hol van tehát az a pont, melyből a kormány és a többség ellen az ostromot a siker reménységével fölvehetnék? Még a szociálisták sem hajlandók a maguk munkáscsapatait értük a harcba vinni, mióta Holló Lajos megmagyarázta nekik, hogy ime, Kossuth Lajos, Cavour és a többi egyívású vezér nem szoktak az élen haladni a harcba indulókkal. A legfőbb ok azonban, a miért az ellenzék fenyegetéseitől még a leggyöngébb idegzetüek sem hajlandók megijedni, abban áll, hogy az urak a baloldalon a nagy harc egész lefolyása alatt olyan rossz taktikusoknak bizonyultak. Furcsa, de ugy igaz, hogy az ellenzék érdekében épen a kormány és többség végzett leghasznosabb munkát, ,amikor lehetetlenné tette, hogy jövőben méltón tölthesse be föladatait. A házszabályok revíziójára gondolunk. Végső eredményében a házszabály revizió ép az ellenzéknek fog elsősorban javára válni, az ellenzéket valósággal megmenti. Másfél évtizeden át elszokott az ellenzék az igazi parlamenti I

harctól, az elvek, argumentumok és eszmék küzdelmétől, mindennek helyébe a lelketlen technikázás visszaélésével kivánt Bizalom. Irta: Henri Duvernois, Kedves az ön otthona? — kérdé Gobinné. — Ah! Afféle agglegény odu! — vetette vissza Menetier. De Góbin, mialatt erős, gondosan ápolt kezével egy pohár pezsgőt töltött magának, közbevetette: — Ne higyj neki! Mindig kiMinő Ízléssel birt. Emlékszem a régi időkből egy rózsaszín selyemkárpitos legénylakásra, fehér márvány nimfákkal. — Oh, dehogy, — nevetett Menetier, — a legpolgáriasabb ebédlő és dolgozószoba ... — És a hálószoba? arról nem beszélsz? — Alfréd! — feddte szeliden Gobinné. Am azért kíváncsian fordult vendégéhez: — Írja le nekem lakását. Nos, először is az előszoba . . . aztán . . . Ekkor Menetier udvariasan igy felelt: — Tudja imit? Sokkal egyszerűbb volna, ha meglátogatnának. íme, már nyolc év óta minden vasárnap itt ebédelek. Szerencséltessenek jövő csütörtökön engem ebédre. — Oh, világért sem . . . íme, ezt az én ostoba kíváncsiságomnak köszönhetem. Egy legényember nincs ebédvendégekre berendezve. Zavart okoznánk. De Góbint nagyon lelkesítette az eszme. — Hagyd cslak! Lueien mindig tudja, mit cselekszik. Ne tarts semmitől, ö van anynyira diszkrét ember, hogy a kis barátnőit nem a lakásán fogadja. Nagyon mulatságos lesz a dolog. Remélem, pezsgőt is kapunk. S tudod Alice, nem fogsz ám minden sarokban női portékát látni, mert lesz annyi esze, hogy azokat eleve elrejti. — Fel fogják ébreszteni a száz év óta alvó királyikisasszony kastélyát, — mosolygott Menetier búcsúzáskor. Gobint elragadta ez a kis változatosság. Kitűnő egészségű, pompás kedvű fickó volt, aki Luciennek szemére vetette ifjúi karcsúságát, tekintete mélyében rejtőző mélabut s ikorafehér hajszálait. A feleségéhez hasonlitá, akinek mosolya ugyancsak egyre komoly maradt s akit olykor olyan fájdalom gyötört, a'melynek eredetét és okait ő sohasem kutatta. Mikor e nap Menetier hazatért, siváran szürkének, utálatosan porosnak és szellözetIennek találta lakását. A levegőben hideg szivarfüst úszott. — Ezt az utálatos füstszagot alaposan kiszellőztesd, — rendelé inasának. — Csütörtökön két vendégem lesz ebédre. Majd egy régi frakkomat öltöd föl. S a bajuszodat leberetváltasd. Az inas unott arcot vágott. Még csak ez kellett. Ura társaságot fogad. S ugyan mivel terítsen? A régi készletből egy ép darab sincs. — Ujat veszel. Menetier a bútorait is utálattal nézte. Mindent gyászosan csúnyának látott. Hogy is tudott élni ilyen dolgok között. Szinte látta, amint Alice, aki oly szép, oly előkelően, kecsesen finom és Ízléses, mint fintorítja el arcát e sivár Ízléstelenség láttára. Másnap szőnyegeket, függönyöket és bútorokat vett. Maga .rendezett el mindent. Az uj villanylámpák enyhe rózsaszínű fényt árasztottak. Áz öltözőasztalt ezüstfejű kristályüvegek lepték el. A levegőt illatszerrel permetezte. Ágya elé fehér medvebőrt vetett. A régi fényképeket egy nagy rámában csoportosította a kandalló párkányán. Oly lázasan készülődött, hogy inasa, félreértve szándékát, megkockáztatta a javaslatot: — Nem ártana uj ágyneműt is beszerezni. Menetier majdnem elpirult. Igaz . . . nem ugy ókesiti-e lakását, mintha egy szeretőjét várná? S valami különös megindultság benyomása alatt pár percig révedezve, álmatagon bámult a levegőbe . . . Alice alig mert körültekinteni ... Ez a diszkrét parfömillat a légben ... a puha szőnyegek . . . selymes medvebőr ... mindezt a Sörön idejáró asszonyok rovására irta, nem is sejtve, hogy mindezt csak előző napokban szerezték be. A szalon alacsony pamlagja megremegtette s nem merte a haját igazitani a tükör előtt, amely másoknak is e célra szolgált. Elfogódottan, zavartan és szomorúságtól elcsukló hangon 'beszélt. Góbin annál lármásabban viselkedett: — Alice, nézd a sok női fényképet. Ugy-e mondtam . . . Nézd csak, nem vagy