Délmagyarország, 1913. február (2. évfolyam, 26-49. szám)

1913-02-09 / 33. szám

9 DELMAQYARORSZAG 1913. február 11. séről az ország már meghozta ítéletét. És következtetést von le a vádemelés puszta lehetőségéből, holott tagja volt oly kormánynak, amely szintén átélt ilyen pert, amely ellen sokkal súlyosabb vádakat emeltek nyomtatásban és élőszóban s a mely miatt az ő kormányának tagjai is kénytelenek voltak a bíróság elé állani. A mellett a „politikai erkölcsről" szóló egész fejtegetés nem egyéb, mint nyílt átjátszása a Désy-féle pörnek az eredeti rágalomtól egészen eltérő terrénumra. Az utólag összeházalt pletykáik semmi összefüggésben sem állnak azzal a rágalommal, amellyel Désy Zoltán a miniszterelnököt eredetileg illette, amely miatt a bíróság elé kerül. Olyannyira, hogy a pör tulajdonképeni tárgyához nem tartozó állítólagos bizonyítékokra nézve nem is kellene rjiegengedni a valódiság bizonyítását. De Lukács László és az egész kormányzat integritását legjobban bizonyítja az a tény, hogy maga kívánta a bizonyítás elrendelését. E tekintetben a biróság anynyira ment, hogy előre gondoskodott mindazon intézkedésekről, amelyekre a vádlottnak vélt bizonyítása körül szüksége lehet. Hiába itt minden kísérlet akár a tárgyalás elhalasztása, akár az ügynek elhúzása, a botrány ébrentartására, a mire nyilvánvaló törekvés mutatkozik meg a Désyék táborában; hiába minden kísérlet az eredeti rágalom elől való kitérésre, a kérdésnek más térre való átjátszására; hiába minden, bármily gonddal kieszelt beállítás arra, hogy a pörnek birói elintézése után is valamiféle üledék maradjon a közvéleményben, amely politikailag gyümölcsöztethető legyen: az ügy hivatott birái előtt van, a bizonyítás szabadsága még a pörön kívüli s erőszaikossan előrán— Ezek valamit alkarnak itőlem, — mondtam magamban. Sokáig ülhettem igy, magam előt is titkolva az izgatottságomat. Bizonyosan mind félreismertem. Lehet, hogy valaha volt is dolgom velük és elfelejtettem őket. Talán megnéztek egyszer, anélkül, hogy tudtam volna. De most, hogy nem láttam őket, még egyre néztek, mindig erősebben és halkabban s a tekintetük, mintha gyűjtőlencsén szűrődött volna át, égette a kabátom posztóját. A szivem viharosan vert. Tűrhetetlenné vált a helyzet. Fölkeltem ós a régi helyemre ültem. Csakugyan figyeltek. Néhányan felálltak és előrehajoltak, mások barátságosan, hívogatóan gesztikuláltak. Odaintettem a pincért. — Kik ezek? — Nem tudom. Felhajtottam az undok bort, fizettem és indulni akartam. Már rajtam volt a télikabát is. Egyszerre csak az asztalomhoz sompolygott két alak. Az egyik, a barnakabátos, valamit hadart, ismeretlen nyelven. Nem értem, — mondtam türelmetlenül, a végletekig felizgatva. Erre németül kezdett beszélni. — A „Krakkói Szövetkezett Munkások" jöttek üdvözölni téged. Szervusz. Nyújtotta a ikezét. Hátrahőköltem és nem fogadtam el a parolát. — Kicsodáik az urak? — Még te kérdezed? — kacsintott a sápadt és nyurga. — Jól adja, — vihogott a másik. Végtelen gyöngeség fogott el. Gondolkoztam, bogy a faképnél \hagyjam-e őket, vagy végére járjak a dolognak. A szemükbe tekintettem. Láttam, mint tükröződik az arcom a becsületes, lengyel szemeken és láttam, hogy nem tréfálnak és láttam, hogy ők ebben a pillanatban — egyszerre imind — cigált kérdésekre is teljes; meg van minden perrendi biztosítóik arra, hogy az ítélet a célzatos politikai botránykeverés ellenére is meghozza a mindeneket megnyugtató igazságot. A törvény és a biróság pártatlanságával szemben hasztalan a priori hangulatkeltésnek minden fegyvere, még ha Andrássy Gyula gróf forgatja is. Az az Andrássy, aki birónak játssza ki magát, holott Désy Zoltánnak politikai érdektársa. lissbbsbicisbsip.sibbbflbbflbbflbb&bbbbbbbbbbbbbbbbbbbbsbbbp Nem lesz mozimonopólium Szegeden. — Határozott a közgyűlés. — (Saját tudósítónktól.) Szeged város törvényhatósági bizottsága szombaton foglalkozott a mozi-monopólium ügyével. Balassa József és Milkó Henrik vállalkozók beadványát és a tanács javaslatát már részletesen ismertettük. A vállalkozók huszonöt évre kizárólagossági jogot kértek a mozgófénykép-szinházak részére, amivel szemben fölajánlottak összesen százhúszezer koronát és azt, hogy a három építendő mozi a szerződés lejárta után a város tulajdona lesz. A mozik értéke a berendezés és fölszerelés nélkül százötven-százötvenezer korona. A tanács csak tizenöt évre javasolta a monopóliumot, azzal a kikötéssel, hogy a monopóépülő mozik már a szerződés életbeléptetése napján a város tulajdonát képezik és a vállalkozók azokra csak használati jogot élveznek. A közgyűlés többsége napirendre tért a tanács javaslata fölött. Azt elismerték a fölszólalók, hogy anyagilag előnyös üzletet kötne a város, mert végeredményben ötszáznegyvenezer korona értékhez jutna, a szabad versenyt azonban a közönség rovására még ebben az esetben sem szabad korlátozni. Bokor Pál helyettes polgármester elnökölt a közgyűlésen. Gaál Endre dr referálta csakugyan fölismertek. Egy idegen élet árnya húzódott végig a lelkemen. A fejemhez kaptam. Tapintottam a homlokomat. Ereztem a reácsapzó hajat, az én hajamat. Beszéltem és hallottam a hangomat. Mégis mintha megsemmisültem volna. Olyan jó lett volna most aludni a föld alatt, egészen névtelenül, mélyen-mélyen a föld alatt. —Mit akarnak? — esdekeltem csaknem síró hangon, a gyengeség utolsó erőlködésével. — Miért keresnek? Az ég szerelmére, miért kinozniak engem? — Gyere az asztalunkhoz, — orditoztálk kórusban. Egy pillanat múlva már ott ültem, sápadtan, mereven. Nem volt kegyelem a számomra. A munkások ibelémszurták tekintetűket, felborzolták a hajam, össze;-vissza csókoltak. Tegeződtem velük. Lassanként mindenbe belenyugodtam. A másik homályos szobában nyekegni kezdett a verkli-zongora, mi pedig ittunk. Csak néha eszméltem föl. Kerestem valamit az összeszorított, görcsös agy csomóimmal, mintha egy kincset keresnék áiult álomban, őrülten és nem találtam. Az életem elsülyedt mellőlem. Semmire se emlékeztem már. Csak a munkásokat láttam, akik megint ordítozni és marakodni kezdtek és ostromoltak a kérdéseikkel. — Mennyire megsoványodtál azóta, — mondta a nyurga. — Dehogy. — böfögték a többiek — hiszen kövér, mint a krakkói püspök. — Nem értem, — dadogtam. Ö nem érti, — szónokolt egy kis lengyel. — Nem iakar megismerni bennünket a gyalázatos, a szamár, a szemtelen... — és a földhöz vágta a poharát. — Az anyádra se emlékszel már? — kérdezték többen. — Az anyámra? — mondtam fáradtan. Rájuk sandítottam és láttam, hogy isaz ügyet és terjedelmes beszédben indokolta meg a tanács javaslatát. Szegeden, évente háromszázezer ember jár moziba, annyi mint a színházba, A figyelem .mindenütt ráterelődött a mozgófényfcép-szinházakra, amelyek részben jelentékeny kulturális föladatot teljesítenek. Szegeden van három mozi, de azok nem önálló színházaik, hanem magánépületben bérelt bolthelyiségek. A vállalkozók ajánlatát tehát a legnagyobb figyelemre kellett érdemesíteni, mert igy hozzájuthat a város három uj, díszes, pusztán csak a mozgófénykép-szinház céljaira épült színházhoz, amelyeket a berendezésen és a fölszerelésen kivül összesen négyszázötvenezer koronáért hajlandók fölépíteni a vállalkozók. Ezzel tehát ki lehetne elégíteni a kulturális igényeket, ami nem hogy megterhelést jelentene a városra, hanem igen tekintélyes anyagi hasznot: a tizenöt év után összesen ötszáznegyvenezer koronát. És még csak nem is lehet monopóliumról beszélni, mert a város öt évenkin.t emelheti a mozik számát. A már szerzett jogokat nem érintené a szerződés. Az előterjesztés után Bokor Adolf jelentkezett szólásra. Anélkül, hogy érdemben foglalkozott volna a javaslattal, indítványozta, hogy a közgyűlés térjen napirendre a kérvény fölött. A belügyminisztérium most készült el a mozikra vonatkozó szabályzattal, amelyet ankét elé terjesztenek. Nem opportunus tehát, ha a közgyűlés most érdemben foglalkozna a kérdéssel. Dobay Gyula dr. indítványozta a javaslatnak érdemben való elutasítását. A város nem adhatja :ki a kezéből a rendelkezési jogot, habár elismeri, hogy az ajánlat pénzügyileg fényes, de ,a közönséget nem szabad kiszolgáltatni egyes vállalkozásoknak. A monopólium különben is a .mai állapotot akarja lekötni, pedig a mozitechni'ka naprólnapra fejlődik. Obláth Lipót a tanács javaslatát pántolta. Olyan kulturális intézménnyel állunk szemben — mondta, — amely még a színháznál is hatalmasabb. A mozi a tömeget tanítja. És a szinház évente nyolcvanezer koronájába kerül a városnak, ezzel szemben az ajánlat elfogadásáért kapna a város ötszázmerik az anyámat, egy idegen asszonyt, akit én nem ismerek. — A Ihugod a télen férjhez .ment, — kiáltott egyiik munkás. Hol maradt a nászajándék, te zsugori? — De hát nekem nincs is Ihugom. — Nincs, nincs, — ; nevetett az egész asztal. Ezután már alig engedtek szóhoz. Közrefogtak és megrohantak, elkábítottak a szavaikkal: — A krakkói hidra se emlékszel, ahol annyit ácsorogtál? A részeg éjszakákra, mikor a hóban szuszogtál és pezsgőt öntöttéi a lányok mellébe? A csengős szánokra? A nagy lovaglásokra? A fekete paripádra, amelyen egy 'holdas éjen végiglovagoltál a városon? — Nem, nem, nem, — nyögtem remegve. — Az apádra se emlékszel, a kövér ulánusra? — Nem. — A szeretődre se, az almazöld-szemü Maricára, a fehér, csodás Maricára? — Nem, — zokogtam egyre csendesebben, minden ellenállás nélkül. — Várj csak, — sivított egy kis göndör lengyel — mindjárt kisegítelek. Egy délután, augusztusban a pap méhesében aludtál, a földön és körülötted méhek, darazsak dünnyögtek. Mindjárt nyomon leszünk, uracskám. Akkor te beszéltél velem. A domboldalon tökvirágok voltak. Galagonyák nyíltak a melegben. Erre se emlékszel? Hallgattam a beszédet, amelyben egy ismeretlen élet minden szemete kavargott és megtántorodtam. Most imár láttam a tájat, ahol jártam, talán álomban, de igazán és határozottan emlékeztem rá, különösen a kövér narancssárga tökvirágra. Ez egyszer csakugyan megtörtént. Már nem voltak idegenek a részeg álomalakok se. Elhatároztam, hogy megadom magam. Odavetem nekik az élete-