Délmagyarország, 1913. február (2. évfolyam, 26-49. szám)

1913-02-09 / 33. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN Kiadóhivatal Kárász utca 9. • • • • • egész évre . K 24 — félévre.... K 12 — egész évre . K28 — félévre.... K 14 — • • • • • Nappali-telefon: 305. negyedévre K 6-— egy hónapra K 2*— negyedévre K T— egyhónapraK 2*40 Kiadóhivatali-telefon: 305. Éjjeli-telefon: 10-83. Egyes szám ára 10 fillér. Egyes szám ára 10 fillér. Kiadó telefonja: 81. Szened, 1913. II. évfolyam 33. szám. Vasárnap, február 9. A nagy per. A Désy Zoltán ellen megindult bűnvádi per közeleg a végtárgyalás felé. Az eljáró törvényszék épp most hozta meg végzését, amellyel megnyilik a tér a legszélesebb alapú bizonyitás előtt. Egész sora fogadtatott el a közismert élő tanuknak s egész sorozata a közhitelű okiratoknak, melyekből a bizonyitó matéria állhat annak elbírálására, vájjon a vádlott rágalmazta-e Lukács László miniszterelnököt. Mindenki belenyugodhat a lezajlandó perfolyamat törvényesen előirt formáiba, s nyugalommal láthatja azt is, hogy az ügy illetékes biró előtt, természetes mederben van. A bírói szenátus tekintélye és pártatlan tárgyilagossága, a vád és védelem szabad mozgása, a bizonyitékoknak mindkét felől megnyílt ajtók s az ellenőrző publicitás eleve megpecsételik a bizalmat ez igazságszolgáltató aktus irányában. A curuli szók aztán ítélni fog. De ezt rája is ikell hagyni, minden avatkozó kísérlet vagy megelőző szándék nélkül, ami a tribuni székek hivatásos vagy üzemi körébe vág. Mig a curuli szék hallgat az Ítélet alá bocsátandó ügyben, addig a tribuni széknek is hallgatnia kell. Igy lévén meggyőződve, nem szivesen reflektálunk az erről szóló illetéktelen és per abusum tribunalis megnyilatkozásokra. Az meg valóságos meglepetés nekünk, hogy az ily nyilatkozás alakjában Andrássy Gyula gróffal kell szemközt találkoznunk. Mert ő jelent meg ma a tribuni széken lapja élén, ignorálva teljesen a vele átellenes curuli szók iránt tartozó figyelmi szempontokat. Andrássy Gyula gróf érezni látszik nyilatkozataiban, hogy olyan területre tévedt, hol nincs dolga ez idő szerint. Erre vall az a körültekintő óvatosság, melylyel mondatait megfogalmazza és gondolatait szövi, hogy az általánosságok szürke i eszmekörében megmaradni s a konvencionális ildomosság tilosától távol maradni — látszassák. E lehetetlen kísérlet azonban nem sikerült. Arra az álláspontra helyezkedik, hátha igazak e pörben a vádlottnak ténybeli állitásai, melyeket a közvád rágalmaknak minősít. Fölszólalása e kérdés körül csaknem pörbeszéd jellegét ölti föl, mely óvakodik ugyan a közvád ellen föllépni, de a rágalom jegyével vádirat és vádhatározat utján megterhelt alperes felé az érdeklődés, sőt tüntető előszeretet figyelmességeit árasztja. A tribuni székre állt Andrássy gróf e módszerrel Désy Zoltánnak föltételesen bár, de előre igazat ad s állításaiból következtetéseiket von, melyek alkalmasak arra, hogy a közfölfogást befolyásolják s a curuli szók pártatlanságától különválasszák. Ezt pedig Andrássy Gyula grófnak nem lett volna szabad. Van benne illetéktelen beavatkozás a peres ügy körébe, a perben álló felek jogaiba és rosszul tompított beleütközés a res judicanda jogi természetébe s a bíróság curuli székének mindenek felett álló tekintélyébe. Nem enyhíti e sérelmet annak szubtilis volta, a fegyverhasználat simasága s az a körülmény, hogy csak filigrán sebeket okozhatott. A jogi sérelmeik mérlegelés alá esnek ugyan, de jelentékenységük méretei nem kisebbítik az értük való felelősséget s az a sérelem soha nem lehet kicsiny, a mit nyíltan pártos elfogultság előre ejt az igazságon és az igazságszolgáltatáson. Hová jut a világ, mi lesz jogrendjéből, ha legjobbjaink mutatnák káros példát a „ikiméleti terület"-re való ily benyomuláshoz s a perbeli kérdéseknek politikai kezeléséhez, vagy épen pártoélokra fölhasználásához. Annál szomorúbb ez, mert Andrássy Gyula gróf még az állítólagos bizonyítékok valódiságának, helytálló voltának bírói megállapítása előtt oégérezi ki állapotainkat, mint amelyek közepette eféle lehetséges. És eleve helytélen pénzkezelésről beszél ő, aki tagja volt egy olyan kormánynak, amelynek helytelen pénzkezeléMemento. — Perenne Wilson. — Szép e világ, mig élünk rajt' — S gyönyört ad ez nekünk; Igy lesz az majdan akkor is, Ha már mi elmegyünk ... Néha ború, gyász vár reánk, Mely eltűnik hamar, Mint nyári felhő s minket majd \Szűk sir halom takar... Az emberélet: hab csupán, Mely mély vizén tolúl, Büszkén közéig az most felénk, De majd — lecsillapúl; — Mig más hullám dagadva jő, — Körüle hab, zúgás, — S alig pillantjuk mély nyomát: Már jő helyette — más. És folyvást igy tolúl a hab, A szélvész gyermeke, De majd letűnt, miként a többi: Tenger mélyibe'; — Az ember sorsa ép' ilyen: Egyik jő, más megyén — Létünk olyan e föld felett, Mint hab a tengeren ZSOLDOS BENŐ. Az ismeretlen. Irta : Kosztolányi Dezső. Mentem az utcán zajtalanul, csendesen. A cipőim annyi zajt se vertek, -mintha harisnyákban járnék. Elhagyatva mindenkitől bandukoltam, egyedül a szivemmel, mint egy álomalak, gyötrő, éjféli álomban. Ha kinyújtottam a kezemet, egész könnyen elértem a négyemeletes házak kőcirádáit, vagy az ablakokat, amelyek mögött .mécseik égtek, emberek aludtak, Sokszor gondoltain, hogy mind ez csak álom. Most, hogy .megtörtént, csak a félelmet érzem, .mely minden porcikámat megfagyasztja, egy alvó félelmét, aki szemben a holddal, nehéz mellel fuldoklik, szeretne fölébredni. Az utón részeg munkások jöttei?. — Hahó, 'hahó, — orditoztak az éjben. — Halló, hahó — felelte egy másik csoport, távol, elihalóan, akár a vadászaton. Valami rettenetes dáridóról jöttek. A fülük rézvörös volt. Az arcuk izzó, átfült és világító, mint egy kerek és fényes toronyóra. Tizen vagy tizenöten lehettek. Orrukon, szájukon dőlt a sürii pára, gomolyogva és bodrosan, mint a' szivarfüst. Már az első pillanatra ellenszenveseknek tetszettek. Lekanyarodtam tehát az aszfaltról es a kocsiutra mentem, hogy kikerüljem őket. Alig néztem körül, már ők is a kövezeten 'kocogtak. Néhányan villámgyorsan a második oldalra futottak. Mások kicsit lekuporodtak és ugy lestek. Egy darabig tétováztam. Azután, mikor éreztem, hogy a kezükbe kerültem és a hurok mind összébb szorult, sietni kezdtem, futottam határozatlanul, remegve, körülbelül száz métert. Végre elértem a kocsiállomást. Belevetettem magamat egy kocsiba és galoppban rohantunk tovább. Ezen az éjszakán ugy űzött a kétségbeesés, mint egy éhes farkas. Nem is mertem megállani előbb, csak a külvárosban, egy kétes vendéglő előtt, ahol vörös abroszok voltak az étteremben, sánta és kancsal pincérek járkáltak szurtos ruhában, az ujságrámából pedig egy elrongyolt lap csüngött, a tegnapi újság, libegve, céltalanul, árulva unott szenzációit, mint vénasszony a bálibain. Itt végre megpihentem. Leültem egy asztalhoz és bori rendeltem. Töröltem a homlokomat. Nézegettem a kopott tapétát. A bor savanyu volt és ihatatlan. öt perc múlva nagy csörömpöléssel kinyitó az üvegajtó. A munkások jöttek. Érthetetlen és valószínűtlen az egész, de ők voltak, mind a tizenöten, vérengző jókedvvel, otrombán dalolva, borvirágos orrokkal. Letelepedtek a kármentő mellett, egy óriási kerek asztal köré. Nem igen törődtem velük. A poharukba sárga és vörös folyadékok ömöltek. Egy idő multán azonban mind gyakrabban néztek felém. Az egyik, egy nyurga és sápadt legény, felállott. Zavart a tekintetük. Az asztal másik végére ülve hátat forditoti tam nekik.