Délmagyarország, 1913. február (2. évfolyam, 26-49. szám)

1913-02-26 / 47. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN 1 Kiadóhivatal Kárász - utca 9. egész évre . K 24-— félévre.... K 12.— egész évre . K28-— félévre.... K 14'— • • • • • Nappali-telefon: 305. negyedévre K 6-— egy hónapra K 2-— negyedévre K T— egy hónapra K 2-40 Kiadóhivatali-telefon: 305. Éjjeli-telefon: 10-83. Egyes szám ára 10 fillér. Egyes szám ára 10 fillér. Kiadó telefonja: 81. Szeged, 1913. II. évfolyam 47. szám. Szerda; február 26. Be van fejezve ... A 'képviselőház termében tegnap egy méltatlanul megvádolt férfiú mondta el védelmét. Tényeket szegzett szenbe a gyanúsításokkal. Lukács László illetékes fóruma, a képviselőház elé vitte Désy Zoltán vádjait s ott keresett és talált is védelmet. A vád igy szól: „A miniszterelnök a Magyar Banktól négy milliót fölülhaladó összeget kapott különböző az állam és a bank között történt üzletek, szerződések és egyezségek megkötése alkalmával és a szerződés meghosszabbitása alkalmával. Ezt az összeget, habár állami tisztviselő nyugtázta is, Lukács László soha az állampénztárba be nem szolgáltatta, azzal soha, mint állami pénzzel ed inem számolt". Erre a vádra a miniszterelnök azzal az erkölcsi súllyal, amellyel az ország els'ő közjogi tisztviselőjének szava latba esik, az ország szine előtt a következőket jelentette ki: , „Sem én, sem a vezetésem alatt álló tisztviselők, amig a pénzügyminisztériumot vezettem, — mert erről az időről van szó — sem négy milliót, sem négy krajcárt ilyenféle szerződésékből át nem vettünk, kezünkbe nem jutott; .ennélfogva nem is voltunk abban a helyzetben, hogy arról, mint állami pénzről elszámoljunk." Ezzel az ünnepélyes kormányelnöki nyilatkozattal részünkre, de az ország részére is ez az ügy be van fejezve. E sza—.• •• i i vak igazságához a kételyek árnyéka . se férhet, ezt cáfoló vagy ezzel ellentétben álló objektív bizonyitékkal senki nem rendelkezik, az ellenkezőt tanHsitó nyugták vagy bizonyítékok az emiitett bank irattárában nincsenek, mert nem létező tényekről nyugtákat kiállítani nem lehet. Zichy Aladár, Apponyi Albert és Andrássy Gyula felette kinos zavarba jutnának, ha őket valaki arra kényszerítené, hogy számoljanak be a bizonyítékaikról. A rendszer közismeretes. Valaki a titok pecsétje alatt rosszakaratú nyilatkozatot tesz. A másik ugyancsak a titok pecsétje alatt továbbadja. Igy megy aztán tovább száz és száz emberen át, amig a rágalom szövevénye körül nem hálózza a kiszemelt áldozatot. Ez esetben azonban a hazugságok szövevényét s igazi mivoltukban mutatja be a rágalmazót, akik között régi ismerősünket, a jezsuita don Baziliót viszontlátjuk. A lényeg ez: („Folyt-le be la nemzeti -munkapárt pénztárába jogosulatlanul állami pénz? Folyt-e be ebbe a pénztárba olyan pénz, amely az állam tulajdona volt, melynek, ha oda nem folyt volna be, az állampénztárba kellett volna befolynia?" Erre nézve,a miniszterelnök a következőket jelentette ki: „Határozottan' tagadom, hogy ilyen pénz, akár csak egy krajcár is, a pártkasszába befolyt volna. Hivatkozom a pénzügyminisztériumnak és a kincstári jogügyi igazgatóságnak összes tisztviselőire, akik résztvettek a vérszerződés megállapításában és nyilvánosan fölhivom őket, jelentsék ki, hogy akár a régi szerződés megkötésekor, akár az uj szerződés megkötésekor volt-e egyáltalán egyetlen 'szó arról, hogy a szerződésben stipulált őszszegeken felül — a mi nyilvános — akár csak egy krajcár kiköttetett volna, melynek a pártkasszába kelljen befolynia!" De hát mi is indíthatta volna a bankot arra, hogy a szerződés fejében a munkapárt kasszáját gyarapítsa? Az uj szerződés elnyerésében az intézet biztos lehetett. Mert a kormánynak a régi kontraktus küszöbön álló lejárata miatt nem maradt ahoz ideje, hogy a só kezelését másképen rendezze. A logika szerint tehát a banknak nem volt szüksége a horribilis áldozatra. De a politikai helyzet se csábíthatta az intézetet a nagy ajándékra. A választások a nyár elején zajlottak le. A sószerzödés csak ősszel volt megújítandó. A banknak tehát még a választások előtt kellett volna e szerint a pártkasszát megduzzasztania. Felette kockázatos vállalkozás! Nehéz elhinni, hogy ilyenbe egy nyerészkedésre alakult társaság belemenjen. Hát ha a kormány a választásokban alul marad? Ha ennek folytán képtelen lenine a törvényhozásban a szerződés megujitását keresztül vinni? Nem lehetett ezt az eshetőséget eleve kizártnak venni, mert a korAnna. Irta: Zsojka Kveder. Abbáziában egy orosszal ismerkedtem megu Negyven év körül lehetett és sorvadásban szenvedett. Érdekes arca és szép, nagy, melankólikus szeme volt. Tudta, hogy nemsokára meg kell halnia, Nem fát a haláltól és néha mondta nekem, hogy csak „gyöngéden és kellemesen szomorú", ha arra gondol, hogy -néhány hónap mu'lva már nem lesz. i Azok közül való volt, alkik mindenkinek rokonszenvesek és mi asszonyok különösen szívesen tettünk neki apró kedveskedéseket — „poétikus kedvességeiket", amint ő mondani szokta. ,Egy haldokló ember megható;, mindetlki szeretne neki valami szépet és jót tenni,' hogy megédesítse az utolsó napjait. Szerette az éjszakát. Azokat a fejedelmi tengerparti tavaszi éjszakákat, -amelyek lágyak, álmodozásra késztetnek, világosak, telítve vannak az első rózsák illatával és íüiemiledallal. Csöndesen pihen a tenger és könnyen lélegzik; százezernyi csillag fénye rezeg' benne, mintha az égboltról hullottak volna le a feneketlen vizbe. Az ég tudja merről, melyik távoli partról, a csöndes vizén áthangzo-tt a fülemilónek és a rozmaringbokorban fölébresztett egy másik énekest. A tengernek egyik partjától a másik pártjáig hangzott az ének. Az orosszal- a tengerpart hosszaban mentünk, fölkusztunk egy sziklára és óraszámra ültünk Ott a hold ezüstös tényében. Hallgatagon álltak mögöttiünk a Karszthegyek. A környék minden szépsége kibontakozott. — Milyen éjszakák, milyen csodálatos éjszakák, — mondtam és karjaim önkéntelenül az ég felé emeltem'. Az orosz köhögött. — Szeretném, ha az az éjszaka is ilyen lenne, amelyiken meghalok. — sz-ólt és az égnek meresztette a szemeit. fin a tengerre néztem és fájdalmat éreztem a szivemben. A gondolataim messze, a tengerentúl jártak. — Hova néz ön? Kire gondol? — kérdezte az orosz. — Szeretném, h-a itt lenne az, akit szeretek, — feléltem halkan. ö mosolygott. A gondolataim nem tudják, merre menjenek ahhoz, akit szeretek. Talán már meg is hált. Mésszé, a túlsó oldalon egy sötét öbölben vörös fény lobbant föl. A halászok hálójukat -bocsátották a tengerbe. Megmozdult a' déli szél -és Olajfa-, ciprus- és rozrnaringiüatot hajtott. — Az éjszaka illatos — mondta az orosz. Az égen fehér felhő vonult. — Miért jön igy egyedül gyógyulni? Hozzátartozói közül valakit magával kellett volna hivnia; nem jó igy egyedül lenni. — Csak egy leányom van, az férjhez ment. Miért hivtam volna őt magammal? Jobb néki a férje oldalán. — Felesége nincs már? — Fiatalon halt meg, házasságunk második évében. A fülemiiék énekeltek, én a holdba néztem. Lenn, mélyen a sziklák alatt halkan csobogott a tenger. — Szerette őt n-agyon? — kérdeztem. — Miért? Feléje fordultam. Rikitóan világította meg a hold az arcát, amély szép és nemes volt. — ön nagyon szerette, mert hűen szeretett, — mondtam én. — Szeretett utána másik nőt? — Nem. — Az ilyen szerelem szép — mondtam halkan és a szemeim követték azt a fehér felhőt, amely a messzeségben összeölelkezett a tengerrel. — Nem szerettem -a feleségemet — mondotta az orosz keményen. Fölállt és mellém lépett. Sokkal magasabb volt, mint én. Szemeit a tengerre meresztette. —- Amikor fiatal voltam/volt egy barátom. Annak volt egy nővére, nagy szürkeszemű. akinek én könyvet kölcsönöztem. Azután- Svájcba mentem és ott megismerkedtem jövendőbeli feleségemmel. 0 is orosz nő volt, szép és gazdag. Fílózófiát tanült. Eljegyeztem Őt. A barátom nővére akkor tai