Délmagyarország, 1913. február (2. évfolyam, 26-49. szám)

1913-02-26 / 47. szám

' 282 mány egy egész uj párt megteremtésére vállalkozott s még ma is köztudomásu, hogy még az optimisták is kételkedtek aüban, hogy az uj párt, a munkapárt, teljes többségre jut. Már csak ezért is vajmi meseszerű azoknak a millióknak a históriája. A faktum az, hogy a többségi párt pénztárába jogosulatlan pénz, állami pénz be nem folyt. Odáig nem megyünk, hogy a pénztár létezését egyáltalán tagadnánk. Tartunk tőle, hogy megcáfolnának azok, akik — mint a miniszterelnök megállapította — amikor ehez a párthoz tartoztak, ezt a pénztárt maguk is alaposan igénybe vették, most pedig farizeusi arccal ég felé forditott fejjel dörögnek az intézmény ellen .. . A többségnek — mint politikai ellenfeleinek is — volt pártkasszája. Hozzájárulásukkal támogatták igen sokan, akik szívesen hoztak nagy áldozatot, csakhogy az országot a koaliciós rendszer kétes gyönyörűségeitől megszabadítsák. A Désy-iigy a kor mány elnökre nézve nyilatkozatával be van fejezve. Désy az uj pártalakulásról. Marosvásárhelyről jelentik: Tegnap este a város polgársága és imnn'káissága Désy Zoltán szállóbeli lakása elé vonult és ott a függetlenségi párt megbízásából a megjelentek nevében Kovács József intézett üdvözlő beszédet a város képviselőjéhez, aki válaszában az uj párt-alakulásról a 'következőket mondotta: — A mai politikai viszonyok között az a kötelessége az ellenzéki pártoknak, hogy olyan közös programot állítsanak össze, a melyben mindannyian egyesülhetnek és a mely a demokratikus haladás nagy gondolatában egyesit minden magyar embert. Kijelentem, hogy én az uj pártalakulás érdekében miniden lehetőt el fogok követni, felkeresem Justh Gyulát, Andrássy Gyula gróf öt, ép ugy, mint partom vezéreit és a szociáldemokrata párt vezetőségét, hogy az ország javára olyan közös programot dolgozzunk ki, amely a demokratikus iflejlődéö követelméDÉLMAGYARORSZÁG nyeinek ép ugy megfeleljen, mint a becsületes magyar faji politikának. Merít én demokratikus magyar politikát alkarok folytatni. Iparosok nyugdija. — Reformok a szegedi ipartestületben. — (Saját tudósítónktól.) A szegedi ipartestület közgyűlésén jelentőséges esemény történt. Az ipartestület tagjai egyhangúlag elhatározták, hogy megalapítják az iparosnyugdijegyesületet. Az ipartestület díszterme zsúfolásig megtelt az érdeklődő iparosokkal, akik nagy megelégedéssel fogadták Bózsó János titkár nyugdijtervezetét. A szociális jelentőségű aloktás egyelőre csak ideiglenes. A tervezet kiemelkedő pontjai a következők: A nyugdíj intézetnek minden önálló szegedi iparos tagja s a tagság kötelező. A nyugdíj összege változó. A minimum 600, a makszimum 4000 korona. A minimális nyugdijösszeg után az évi tagsági dij 36 korona. Az ennél magasabb ny u gd i j osztál yba n való részesedés a tagok önkéntes elhatározásától függ. Teljes nyud'ijilletmény 30 évi tagság után jár. A nyugdíj élvezetét tiz évi tagsághoz kötötték. Ha valaki előbb válna munkaképtelenné, visszakapja a befizetett összeg háromnegyedét. Tiz év után a tag a biztosított összeg 40 százalékát, — további tiz évre évenkimt még két százalékát, 20-tól 25 évig 3 százalékát és 26 évtől 30-ig 5 százalékát kapja munkaképtelenség esetén. Minden ipartestületi tag kötelezőleg tagja a nyugdíjintézetnek is s a nyugdíjjárulékot hónaponlkint részletekben tartozik fizetni. Ezidőszerint 2130 tagja van az ipartestületnek, tehát ennyi taggal alakul meg a nyugdíjintézet is. A nyugdijintézet május elsején már megkezdi a működését. A közgyűlés utasította az elöljáróságot, hogy haladéktalanul ké1913. február 23. szitse eh a myugdijegyesület alapszabályát, amelynek a letárgyalására rendkívüli közgyűlést hívjon össze. A közgyűlés tárgysorozatán még több érdekes pont szerepelt. Az ipartestület szociálista tagjai azt az indítványt terjesztették a közgyűlés elé, hogy a testület foglaljon állást az általános, titkos és egyenlő választói jog mellett. A közgyűlés azonban nagy többséggel napirendre tért az indítvány fölött. A bőripari szakosztályból kiváltak a cipészek és engedélyt kértek a közgyűléstől arra, hogy külön szakosztályban tömörülhessenek. A közgyűlés teljesítette a kérést, az uj szakosztály még ebben a hónapban megalakul és megválasztja a tisztikarát. Az elöljáróság évi jelentéséből a következő érdekesebb adatokat közöljük: Az ipari tanoncok száma a mult évben 2017 volt. Fölszabadult 687 inasfiu. Békéltető bizottság felé került 250 panasz. Ebből 184-ben marasztaló határozatot hoztak, 18 esetet birói útra tereltek, 36 panaszt visszavontak s 12 ügyben egyezséget kötöttek. A muilt év végén 3194 iparossegéd dolgozott Szegeden. Az ipartestületi tagok száma 1911. végén 2156 volt. A mult évben iparigazolványt, 194 iparos nyert; mig 220 tagot töröltek. Igy tehát az önálló iparosok száma 1912-ben huszonhattal csökkent. Az ipartestület bevétele az elmúlt évben 22,893 korona völt, — a kiadás pedig 2(1,773 korona. A testületi vagyon 127,585 koronát, — a teher 63,132 koronát tett ki. Az 1913-ik évre bevételként 24,156 koronát, — kiadásként 21,468 koronát irányoztak elő. A jelentésből megál'lapitható, hogy az ipartestület anyagilag is folytan' emelkedik. A lelkes hangulatu közgyűlés Pálfy Dániel és Bózsó János titkár éltetésével fejeződött be. nitónő volt valahol falun a muzsikusok között. írtam neki néha és ő pontosan válaszolt szép, kimerítő levelekben. Annának hivták. Akkor szükségesnek tartottam, hogy minden ember müveit és tanult ilegyen, hogy a filozófusokat és tudósokat lismerjte; ugy rémlett nekem, hogy az élet üres és értéktelen, ha az ember nem ól valamilyen filozófiai rendszer alapján. írtam erről Annának is, ő minden könyvet elolvasott, amit ajánlottam neki. Egyszer azt irtam neki, hogy ne tespedjen ismeretlen, piszkos orosz fészekben, hanem jöjjön Svájcba tanulni; akkor tudja meg csak, hogy mi az élet. Ezt csak ugy mellékesen írtam meg a levélben és elfelejtettem. Ezután nemsokára egész napon ál a menyasszonyomnál voltam. Szülei megérkeztek Moszkvából és megtartották az eljegyzést hivatalosan. Amikor este a lakásomba mentem, a város végén egy nyaralóba azt mondta a háziasszonyom: — Vendége van. Egy kisasszony, egy orosz nő érkezett. Három óra hosszat várja már a szobájában. Nem emlékeztem már, hogy miféle kisasszony lehet. Valószínűleg véletlenül tudta meg a címemet, gondoltam és azért fordul hozzám, hogy a lakáskeresésnél segítségére legyek. Amikor a szobába léptem, megismertem Annát. Utazóruhában ült az asztalnál, a menyasszonyom fényképe voflt a kezében. Eleinte csodálkoztam: — Hogy kerültél ide, Anna? — kérdeztem töle. — Azért jöttem, mert te irtad, hogy jöjjek. — Én irtam, hogy te jöjj!? Nem tudok róla semmit. Sajátságosan húzta össze az arcát. — Te elfelejtetted — szólt ő és fölkelt. — Ki ez? — kérdezte — és a fényképre mutatott. — A menyasszonyom — feleltem. Az ablakhoz lépett és megnézte a képet még egyszer. — Erről nem irtál nékem semmit — jegyezte meg. Szép nő; gratulálok neked — mondta és visszaadta a fényképet. — Most itt maradsz és az egyetemre jársz — mondottam. ö sóhajtott. — Kedves barátom, én most nagyon fáradt vagyok az utazástól, kisérj el a szállóig, ahol a holmimat hagytam; holnap majd egyébről beszélünk. Valóban gyöngének és fáradtnak látszott. Elkísértem a szállóig és azt mondtam "éki, hogy másnap délelőtt érte megyek. Egész este azon gondolkodtam, hogy jöhetett el. Szegény volt és a rokonai ís szegények voltak; azonkívül nehezen szerezhetők meg ilyen gyorsan a szükséges irományok. Amikor másnap a szállóba mentem, azt mondták ott, hogy még az éjjel elutazott. Hat napig utazott Oroszországból Svájcba és hat napig vissza. Három óra hosszat várakozott reám a szobámban és amikor engem látott és a menyasszonyom fényképét meglátta, visszafordult . . . Elhallgatott. Látott egy felhőt, amely a láthatáron lassan egyesült a tengerrel és eltűnt. — Mint a felhő, olyan a boldogság. Itt van és eltűnik egy pillanat múlva. Kitárta karjait és ismét leeresztette. Felém fordította az arcát, a szemei nedvesek voltak. — ö szeretett engem. És amikor elutazott, tudtam, hogy én is szeretem őt. Azután irtam, de nem válaszolt. Feleségül vettem a menyasszonyomat. Nem voltunk boldogok . . . Sokat érdeklődtem Anna iránt, de nem hallottam róla semmit. Csak annyit tudtam meg, hogy mikor Svájcból visszafordult, Szibériába ment. Miért? Kihez? — sohasem tudtam meg. A fülemilék hangosan énekeltek a kertben, az ég fölöttünk még magasabbra emelkedett és milliónyi csillag sugárzott rajta. A' Karszthegyek köröskörül némán állottak. A tenger kiterjeszkedett a legtávolabb partokig; nyugodtan, ezüstösen és álmodozóan. És a déli szellő tele volt friss bóditó illattal. — Oh, fejedelmi éjszakák! Oh, csodás éjszakák ! Szeretném, ha az az éjszaka is ilyen volna, amelyiken meg kell halnom — mondta az orosz erős hangon és fejét hátravetette és karjait az ég felé terjesztette. Azután fölkacagott: — Haza, haza! Mit mondanak majd az emberek?! Kiméletlenül kompromittálom önt! Az az éjszaka, amelyiken meghalt, sötét volt és zord.