Délmagyarország, 1913. február (2. évfolyam, 26-49. szám)

1913-02-25 / 46. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN Kiadóhivatal Kárász utca 9. egész évre . K24-- félévre.... K12.egész évre . K28-— félévre.... K 14*— Nappali-telefon: 305. negyeöévre K 6'— egyhónapraK 2-— negyedévre K T— egyhónapraK 2*40 Kiadóhivatal!-telefon: 305. ÉHell-teleion: 10-83. Egyes szám ára 10 fillér. Egyes szám ára 10 fillér. Kiadó telefonja: 81. Szeged, 1913. II. évfolyam 46. szám. Kedd, február 25. A jövő zenéje. Igazán a jövő zenéje az, aminek a jelszavát Andrássy Gyula gróf röpíti föl. Uj pártalakulás — uj jelszó! De csak a kifejezésben uj, a tartalomban, melyet magában foglal, a célban, melyet szolgál, a motívumban, amelyből fakad, régi. Megismétlése annak a kísérletnek, mellyel épen Andrássy Gyula gróf már annyiszor kudarcot vallott; amelyet megpróbált a koalíció alatt fúzió címen és 48-as alkotmánypárt néven; amelyet megpróbált a saját égisze alatt; s mikor igy nem sikerült, a két Károlyi gróf által hirdettetett a szövetkezéét ellenzéknek: akkor az egyszerű ,.egy táborba" volt a jelszó, s az emberek elképpedve néztek a kikiáltókra: hisz egy táborban vagyunk. Aztán pártok egyesüléséről, állandó együttműködéséről, 'közös program alapján való eljárásról stb. stb. volt szó. Mindhiába! Ekkor következett Pápa —eredménytelenül. Aztán a Royalbeli gyűlés a Széchenyi Aladár-féle fölhívással — kudarc. Justh Gyula kivonult a melegtől s a grófok nagyon lehűltök — a kivonulástól. Nem lehet erőszakolni — mondotta Kossuth. Amire Apponyi ils visszafelé táncolt. Csak Rakovszky Béla makacskodott tovább éte leckéztette Kossuthot, meg a többit. Az utolsó kísérlet a szövetkezett ellenzék Désy lakomáján történt. Sorban hirdették az egyesülést az összes szónokok, csak Holló Lajos hallgatott, a Justh helytartója. A lakoma fényesen sikerült, a fúzió ellenbetl nem. Ez a kérdés hisztorikuma. Látható, hogy az uj pártalakulást hirdette Andrássy gróf, Károlyi Mihály gróf, Károlyi József gróf, Apponyi Albert gróf,, Zichy Aladár gróf s a grófokkal együtt elsősorban a néppárt egy része s a Kossuth-párt néhány tagja, különösen Mezőssy és Désy. És bárhogy fordult a helyzet, bármi történt; ha jó érte az ellenzéket, ha rossz, minden csak az uj pártalakulásra lyukadt ki. Mintha mindennek, ami történik, csak egy jelentősége volna: az, hogy létrehozza az uj pártalakulást Andrássy fővezérlete alatt. Hát valóban ügy látszik, hogy a dolgoknak kiélezése, a húrnak végsőig való feszitése már a mult tavasz óta kizárólag azt a célt szolgálta, hogy elvadítsa a pártközi viszonyt, kényszerhelyzetbe hozza á munkapártot, rászorítsa arra, hogy éljen többségi erejével s e réven az ellenzéknek egymást perhorreszkáló pártcsoportjait egymásra utalja, egymás karjaiba kényszerítse. Mesterségesen nyitva kellett tartani a sebeket, amik harc közben estek, hogy be ne gyógyuljanak; a megbékélésnek gátat kellett vetni mindenképen. Sőt! Mennél ádázabb a harc, annál jobb; a munkapárt kiadja erejét, de vereségrőlvereségre kergeti az ellenzéket. És mennél jobban őrli-törik egymást, mennél lesujtottabb az ellenzék helyzete, annál jobb ez — az uj pártalakulásra. Most mintha azt hinnék, hogy a sok kudarcos és felemás próbálkozás után nyíltabb, határozottabb.lépést tehetnek. Ez a lépés az Andrássy cikke. Sok van ebben a cikkben, nagyon sök. És mégis, milyen kevés. A perszonál-unió dogmájának, jelszavának föladását kivánja a függetlenségiektől. Csakis ezt. Mert a függetlenségi programból — szerinte — egyedül ez akadálya az egyesülésnek, az uj pártalakulásnak, a kormányképességnök, a sikernek, a győzelemnek. Ennek az elejtése diadalt jelent lefelé és1 bizalomkeltő felfelé. Hét hasáb részletezést és argumentálást ugyan ki vitatkozni végig. Kivált, amikor nem is 'kell vitatkozni. Az Andrássy fejtegetése magában foglalja a cáfolatát. A perszonál-unió elejtése! Bizonyára nagy vivmány! Közjogi vívmány! Erkölcsi vivmány! De hát ki beszél ma már perszonálÁunióról! Ai Justh-párt? Öt évben egyszer, a választási plat-formjában. És abban is valóban dogmatikusan, vagyis ugy, hogy azt sen'ki megvalósíthatónak nem tartja. Maga a Justh-párt sem. A' perszinál-unió rég elszállt a politikai lehetőségek világának határáról, amelyen mindenha csak testetlen ködfátyolkép gyanánt jelent meg. Beregi Oszkár és a klasszikus színjáték. Magyarországon ma Beregi Oszkár a klasszikus színjáték legerősebb művésze. Néhány évvel ezelőtt Németországnak is a legelsője volt: Bonn Ferdinánddal együtt, amikor Beregi Reinhardt favorizált színésze volt. Az időben találta meg Reinhardt azokat az utakat, melyeken mint rendező eljut a halhatatlanságba, egyúttal — és ez még fontosabb — a inai korszak legelső rendezőjévé vált. ÉS Beregi volt legfőbb segítőtársa, 'Berlinben ő játszotta Rómeót, óriási sikerrel. Berlin művészi körei lázban égtek: Reinhardt — és Beregi is — csatát nyert. S ezután a sikerek légiója következett. A legérdekesebb, hogy Reinhardt a klasszikus színjátékkal alapította meg hírnevét, nyilatkozott is erről, mondván, hogy Shakespeare müveinek köszönhet mindent és a jövőben is, mint rendező, — valamint minden rendező, — Shakespeare szinjátékaival oldhatja meg a legnagyobb problémákat. De Reinhardt nyilatkozott arról is, hogy Beregi Oszkár csupán csak egy volt eddig, méltó utódja talán sohase lesz és mindig sajnálni fogja, hogy elveszítette. <Mi pedig — a magyar színészet — viszszaikaptuk Beregit, aki anost a beérkezés, most ragyog művészete zenitjén'. S ahogy az első mondatot leírtuk, tudnij,Ilik hogy: Magyarországon Beregi a klasszikus színjáték legerősebb művésze, — ezzel nem kisebbítünk senkit s az igazat megvallva: csak Jászai Marira gondolunk, mert Jászai Mari volt ezideig a legnagyobb, aki tovább jutott a klasszikus színjátékban', mint bárki, aki magyar nyelven beszélt ebben a nem klaszszi'kus országban. Jászai és Beregi: — e két név mindig ragyogni fog színészetünk története számára. Az utolsó tiz évben nagy viharokon vergődött át a színjátszás. A külföldi hullámok •lassankint átcsaptak hozzánk is. A naturalista és verista drámák, az élet reálizmusa felé való törekvés hadat üzent mindennek, a mi a klasszikus fogalma alá vonható. Teljes evolúciót követeltek az irótól és színésztől, sőt a közönségtől. Csak a színpadi Írókról szólva: jött Ibsen, Hauptmann, Gorkij, Strindberg, Heyermanns, Wedekind, — igen, egy uj világot hoztak. Csatlakoztak hozzájuk Brahms, Gordon Craig (aki a'kkor Berlinben élt), Reinhardt és részben Antoine rendezők vezetésével, igen sokan és egy nap arra ébredtek az emberek, hogy uj hang szól a színpadról, egészen uj hang — uj világról. Némelyek egyenesen túlzásba mentek, főként, mert két részre szakadtak és harcoltak egymással. Szóval bekövetkezett az idő, a mikor a reálizmus — verizmus legyűrte a klasszikus irányt, helyesebben: azt a klaszszikus szinjátszást, ami a reálisták föllépéséig dívott. Mára pedig kijózanodtunk. Ma bizony már újra keresőkké váltunk, már nem esküszünk a reállizmusra, sőt emlegetjük, mi hiányzik abból és merre vigyen az utja. Ma már tudjuk, hogy az élet önmagában véve még nem költészet és nem dráma — legalább a színpadom nem az. Ma már tudjuk, hogy kétféle élet van : — az életben zajlik az egyik és a színpadon a másik. És a kettő nem egy! Külön tartalmú a kettő, más — más. Végtére azt is beláttuk, hogy a klasszicizmus egyik eleme marad mindig a színjátéknak. Hogy miért? — egyszerű; mert lirát, eszmei világot, fantázia-vallást követelünk a színpadtól, — mert a fönség ad erőt az emberiségnek, amíg csa'k kicsi és nagy, tehát: emberi marad. És a klasszicizmus azért is örök eleme a színjátéknak, mert nélküle a legnagyobb alkotások elvesznének a színpad számára. A klasszicizmus lehel életet Shakespeare, Goethe, Schiller, Racine, Rostand. Madách munkáiba, — a klasszicizmus nélkül a klasszikus dolgok holt anyagok maradnának csupán. És itt eljutottunk oda, hogy elfogadjuk azt a tételt, mely szerint többféle színjáték van és osztályozhatjuk őket. Marad a kérdés, vájjon melyik a helyes: melyik a máé és melyik a jövőé? Ezt megoldani? — na ezt már