Délmagyarország, 1913. február (2. évfolyam, 26-49. szám)

1913-02-18 / 40. szám

2 DELMAQYARORSZÁO 1913. február 18. nyissa a kaput, mikor még az egyszer sikerült azt közvetlenül az orra előtt bereteszelni s igy a népszerűség fényében csillámló, de annál veszedelmesebb vendéget kintrekeszteni. Andrássy, aki oly ékes és buzgó megtisztelője az idők jeleinek, nem érzi, nem látja, nem tapintja-e, hogy naprólnapra jobban oszladozik a radikális agitáció köde s hogy a szinmagyar nép, ahol csak alkalma nyilik rá, becsületes lelkének egész hevével és erejével tüntet, — igenis tüntet, — kormány jogkiterjesztő, de a magyarság életérdekeit szem elől nem tévesztő javaslata mellett. Csak két tényt szegezünk itt le, a magunk szemében, igen jelentőseket: a szentesi népgyűlést s a bihari képviselőválasztást. Szentesen a szinmagyar alföldi parasztság tömegei szavaztak bizalmat a képviselőjüknek, szavaztak a kormánynak, teljesen magukévá téve a kormány választójogi tervezetét. Pedig a szentesi polgárságról tudja minden emberfia, hogy bizalmi szavazatot belőle se kierőszakolni, se kihizelegni nem lehet. Csak akkor szavaz bizalmat, ha bizalmat érez. A bihari választást pedig nem a román szavazók döntötték el — ahogy a koalíciós újságok irják — hanem néhány szinmagyar függetlenségi községnek az átpártolása. Lelkészeik vezetése alatt járultak e magyar választók az urnához. Mert a magyar ember mindig óvatos, szinte konzervatív volt, mihelyt a magyarságról van szó. Ez igy volt eddig is és igy lesz mindig. Leginkább azért támadja Andrássy a miniszterelnököt, mert a kormányoknak a választókra gyakorolt befolyását akarja biztosítani, sőt fokozni. Azokkal az államférfiakkal szemben, akik a nemzet nehezen fegyelmezhető jellemére, a magyar nemzet helyzetére, a dinasztiához és a nemzetiségekhez való viszonyára való tekintettel, a magyar állam kezébe mind több hatalmat szeretnékirályi ruhákba öltöztette magát. Ám jól van, legyen ez a bit naiv, vagy akár ostoba, — de ez a hit az ő hite volt és nekünk tisztelnünk kell benne az ő hitét, amely végre is boldogította és megkönnyítette neki a földi ut fáradalmait. Az nem változtat a dolgon, hogy mi mást érzünk, .mást vagy semmit sem hiszünk. Egy emberi intelligencia és érzés nyilatkozott meg Hent Mekií akaratában és ez az intelligencia és érzés az, amit tisztelnünk kell. Egy ember akarata, akinek az akarata nekünk semmiben sem lehet kárunkra és igy semmi okunk sem lehet arra, hogy kegyetlen kezekkel a muzeumba hurcoljuk azt, aki abszolút magányban, diszkrét elvonultságban akart pihenni. Valami csodálatos előérzetük lehetett ezeknek az egyiptomi intelligenseknek, hogy jönnek kiméletlen emgerek, kik megbolygatják a nyugalmukat, — és ezért szinte elképzelhetetlen óvatossággal, körültekintéssel ugy elrejtették a sirjaikat, hogy kereséssel csak ritkén és a legtöbb esetben csak véletlenül bukkannak egy-egy előkelőbb sirra. Azt tudjuk, hogy a három pyramisban királysírok vannak, de a bejáratokat megtalálni lehetetlen volt eddig. A pyramisok (lebontása pedig akkora barbarizmus volna, a mitől még az angolok is megrettennek. Szegény Hent Mekiil! Én nem tudok benne múzeumi ritkaságot megérezni, nem érzem benne az arkeológiai érdekességet sem. En benne nem látok mást, mint egy nagyon mélyen megsértett, nagyon mélyen megalázott asszonyt! nek összegyűjteni, — élesen, mereven, örökösen, sőt rendszeresen szemben áll az Andrássy fölfogása, ki valósággal iszonyodik a (korona és az állam hatalmának bármilyen kiterjesztésétől. ö, aki tudományos könyveiben nem egyszer sopánkodik a dinasztia kezében lévő hatalom nagyságán s aki élete céljául — minden ijelből ugy látszik —• a dinasztia e — szerinte — tulelhatalmasodásának szűkebb mederbe való szorítását tűzte ki: a nemzeti állam kezébe is retteg nagyobb hatalmat adni, mint a milyen a társadalomé. Ez azonban, — bocsánat a kifejezésért, — már a politikai rögeszme határán jár s fölment bennünket attól, hogy vele hosszasabban foglalkozzék. ..••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••aaa A tömegsztrájkról. „Nem a legrosszabb gyümölcs az, a melyet a férgek rágnak". E közmondással biztatom magam, amidőn a „Szegedi Napló" szombati számában „egy másiik magántisztviselő" aláirással megjelent levéllel kell már megint a nyilvánosság ellőtt foglalkoznom. Tulajdonkép hálás vagyok a levél Írójának, mert alkalmat ad arra, hogy a „Délmagyarország" 12-iki számában megjelent interjúra Szerkesztő ur szives engedelmével két megjegyzést tegyek; először is azt, hogy amit mondtam, a saját nevem és felelősségem mellett mondottam és természetesen a magántisztviselők egyesülete állásfoglalásának elébe nem vághattam, másodszor, hogy csupán telefoni félreértésből eredhetett azon állítólagos nyilatkozatom, hogy a választójog kérdésében „kissé a munkásokkal szemben is" foglaltam állást. Ezt azért nem mondottam és nem is mondhattam, mert e tekintetben a tény az, hogy 1905. év óta, amikor először a városi közgyűlésen a legliberálisabb választójogért fölszólaltam, egész a január 17-én a „Délmagyarország" -ban megjelent cikkem és a gyáriparosok országos gyűlésén történt felszólalásomig következetesen — több népgyűlésen is — különösen az ipari munkások korlátlan választójoga mellett nyilatkoztam, tehát egy percig sem „'kissé a munkásokkal szemben". Hogy az én fiatal „másik magántisztviselő" kollégámat különben mi bánthatta abban a néhány soros nyilatkozatban, igazán nem tudom, csak nem talán az, hogy a munkaadókat a munkások barátainak mondtam? Mert ha ez bántaná, igazán nem tudnék rajta segiteni. Meggyőződésem ugyanis az, jhogy ez — minden érzéki meritumot mellőzve — minden józanul gondolkodó munkaadónál igy kell, hogy legyen és különösen a -most aktuális választójogi kérdésben a Gyáriparosok Országos Szövetsége is majdnem egyhangúlag a munkások követelései mellett foglalt állást. De megmaradok nyilatkozatom azon része mellett is, hogy aki a munkások igaz barátja és valóban érdekükben kiván cselekedni, az amennyire és ameddig csak lehet a tömegsztrájk ellen foglaljon állást és a munkásokat ettől a veszedelmes eszmétől térítse el. Annyira meg vagyok győződve, hogy a munkások követelései jogosak, hogy azok teljesítése semminek és senkinek nem ártana, sőt hogy ennek az az óriási előnye lenne, hogy az annyira elmérgesedett szociális kérdésben évekre kihatóan egy nyugvópontra érnénk, amelyre hazánknak annyira szüksége volna, — hogy a legvégső eszközöket is helyeselném és elfogadnám, ha azok a cél elérésének csak némi reményével is kecsegtetnének . . . Aki azonban a helyzetet elfogulatlanul nézi, világosan kell, hogy lássa, hogy az a 4—6—8, mondjuk (amit kizártniak tartok) 14 napi sztrájk végtelen nyomort hoz majd a munkásokra, nagy sebeket üt a magyar gyáriparon, végtelen kellemetlen helyzetbe juttatja a polgárságot, tehát megnyomorít mindenkit, aki a liberális választójogot akarja, de majdnem bizonyosan nem fogja megtántoritani azt a néhány magas állású embert, akik a haza sorsát irányítják és akik az annyira megszorított választójogot tartják helyesnék. Amig tehát még azt is veszedelmesnek tartom, hogy előzetesen sztrájk esetére valamit — gyerekek eltartását, vagy akármit — Ígérjünk a munkásoknak, nehogy szándékukban megerősítsük, addig nyugodt lehet az én magántisztviselő tagtársam, hogy a katasztrófa beálltával, már állásomnál fogva is, kiveszem majd a részemet a nyomor enyhítéséből. Wimmer Fülöp. Glattfelder püspök a nővédelemről. — Keresztes hadjárat a leánykereskedelem ellen. — (Saját tudósítónktól.) A szegedi nővédőegyesjület házavató ünnepségének kiemelkedő eseménye volt Glattfélder Gyula dr. Csanádi püspöknek a nővédelemről tartott előadása. Vasárnap délután a Tisza-szálló nagytermében rendezett hangverseny keretében beszélt a püspök és előadásának a legjelentősebb mozzanata ia leánykereskedelem ellen való küzdelem. A leánykereskedelem letörésénél kezdődik a nővédelem munkája. Meg kell menteni az elbukottakat, a társadalom kitaszítottjait, hogy ne juthassanak a legkegyetlenebb uzsorát üző kereskedők, a lélekkufárok hálójába. A női becsület értékének a csökkenése, a nőkkel szemben tapasztalható tiszteletlen viselkedés sötét tünete ennek a társadalomnak. A nőkről ma már csak frivol vonatkozásban szokás beszélni, a hitves és a leendő hitves becsületével szemben. Ez a családi élet meglazulására, a teljes erkölcsi romlásra vezet. Vissza kell hát juttatni a nőt arra a piadesztálra, amelyre hajdan a kereszténység emelte a boldogságos szent Szűz képében. (rlattfelder püspök beszéde kezdetén, mint az egyházmegye főpénztára, megköszönte azt a fejedelmi áldozatkészséget, a mellyel a Napközi Otthon létesülhetett és köszönetet mondott a hölgyeknek, akik fáradhatatlan ambícióval és a szivük legdrágább kincsével: az irgalmasság ós könyörületesség érzésével emeltek otthont a szerencse kitagadottjainak. Beszéde során aztán rátért a nővédelem legjelentősebb munkájára: a leánykereskedelem leigázáséra, a női becsület megvédésére. — Világszerte ismert háriink és szégyenünk — mondta — hogy eíbbn az országban a női becsület a legolcsóbb. Éveukint száz ós száz elbukott nő hagyja el Magyarországot, akik hirnokei éis vádlói az országnak. Elhagyták őket pusztulni, neim akadit gyöngéd kéz, amely elvezette volna őket a veszedelemből. Tűrte a társadalom, hogy végképen lezülljenek, bogy eladják a lelküket. És hon-