Délmagyarország, 1913. február (2. évfolyam, 26-49. szám)

1913-02-15 / 38. szám

166 DEÉMAGYARORSZXQ 1913. február 13. leglelkiismeretlenebb demagógia eszközeivel dolgozó elemek kezébe juttassuk a nemzet kormányzatát. Hogy nézne ki egy valóban általános szavatjoggal megválasztott magyar parlament? A nemzetiségi túlzók fenyegető tábora mellett ott állna a szélső demagóg irányzatok magyar serege. Ezek között határozottan a szociáldemokraták képviselnék a legkomolyabb, legjobb elemet, mert azok tudják, mit csinálnak s valóban a zászlójukra irt célt szolgálják. De minő zagyva csapat venné őket körül. A lomtárban rozsdásodó közjogi jelszavak, hatóságok és urak elleni izgatás, felekezeti gyűlölködés, antiszemitizmus, földosztás jelszavainak tarka keverékével megválasztott hivatásos népbalonditóké, akiknek eszközeihez nem nyúlhat' magát és polgártársait megbecsülő tisztességes politikus soha. Hogy ezek mellett marad-e némi szerény tér a nemzeti értelmiség számára? Vájjon ki tudná azt megmondani. De ha maradna is, képzelhető-e szánalmasabb helyzet ezekénél? Hiszen két malomkő között találnák magukat: ,a nemzetiségi izgatók és a magyar nemzetre végveszélyt hozó magyar kalandor-politikusok tömege között. ÉS elképzelhető-e végzetesebb katasztrófa a magyar nemzetre nézve, mint ha a magyar faj választottjai küldik a parlamentbe a szellemi és erkölcsi súlyban legkevesebbet nyomó elemeket s ezekkel szemben a nemzetiségi tábor szellemi és erkölcsi súlyban, kimagasló fölényben áll, amint ez okvetetlenül beállana az első időszakban, addig, amig a nemzetiségi rétegek közt is el nem végzi romboló munkáját a demagógia. A nemzeti szupremácia megköveteli azt is, hogy nagy erővel ne érvényesülhessenek politikai jogaik gyakorlására éretlen, nemzetiségi elemek, de mindenekfölött azt követeli, hogy a magyar nemzetnek politikailag legértékesebb tényezői irányítsák helyesen, becsületesen, bátran és hiven a nemzeti politikát. Ezen cél elérésének szempontjai szabják meg a nemzeti szupremácia szempontjából a választójogi reform határait. Borzalmak Mexikóban. — Öt napig tartó harcok. — (Saját tudósítónktól.) A leggyilkosabb rémuralom napjait éli Mexikó. Tegnap kétezer (főnyi szövetséges csapat bombázta Diaz hadállásait, melyeket háromezer ember védelmezett. A tüzelés hevesebb volt, mint eddig, a shrapnellek tömegesen estek le a város központjában. Az amerikai klub palotájának könyvtári szobája menyezetét szét szaggatták a lőszerek. Rengeteg bomba az amerikai nagykövetség környékén csapott le. A rémes tüzelés ellenére a fölkelők hadállásai nem gyöngültek és ma —• öt napig tartó harcok után — nem tudják, vájjon a kormány seregei vagy a fölkelők vannak-e túlsúlyban ... Az arzenál előtt álló nehéz ágyuk szüntelenül bombázzák a város centrumát és a nemzeti palotát. Később a város déli részéről is bombáztatta Diaz a város központját. Az előnyomuló szövetségi csapatokra a házakból is lövöldöztek. A város előtt a szövetségi csapatok egy osztályát megsemmisítették. Az élelmiszerekben egyre nagyobb a hiány. A fölkelők csapatai mintegy kétezerötszáz emberrel csökkentek, mig a szövetségi csapatok száma az éj folyamán hétezerre emelkedett. A városbeli idegenek a benszülöttekkel együtt zsúfolásig megtöltik a menedéket nyújtó házakat. A mexikói harcokról még ezek a jelentések érkeztek: Washington, február 14. Holnap négy csatahajó fog mejelenni Verakruz előtt, kettő pedig Akapulka előtt, öt cirkálóhajó és több ágyúnaszád uton van Középamerika felé. Kubából tiz csatahajó kapott parancsot az elindulásra. Harmincötezer ember elindulásra készen van. A főváros belső része romokban hever. Nagyon félnek az éhinségtől, mert a város minden eleségszállitástól el van vágva. A fosztogatás megkezdődött. ! Nagy veszedelemmel fenyegeti a várost, a Diaz tábornok által kiszabadított háromezer fogoly, akik bizonyára az idegenek ellen fognak fordulni. Washington, február 14. Tehimitettel az amerikaiaknak és más külföldiraknék Mexikó városiában veszély ejtetett. helyzetére, az Unió mexikói nagykövete utasításit, kapott, hogy tízezer doílárt fordítson Mexikóban lévő támogatásra szorulók segélyezésére. Mexikó, február 14. A tegnapi lrarc több óra hoisszáiig tartott és valósággal a tüzérség párbaja vcilt, Idjőről-időre erős puskatüzelés volt. Hétezer főnyi szövetséges csapat bombázta Diaz hadállásait, mélyeket 3000 emiber védelmezett. A tüzelés hervasebb volt, mint az előző napokon. A srappnelek megint tömegesen estek le a város középpontjában. Rengeteg szánni bomba az aimierákaá nagykövetség környékén csapott le. A gyilkos tüzelés e1 lenére a fölkelők hadállásai nem gyöngültek. A fölkelők nyilván takarékoskodnak a mimioióvah Délután kissé előnyomultak állásaikból. Az arzenál előtt álló nehéz ágyuk szüntelenül bombázzák a város centrumát. Később a város déli részéről is bombáztatta Diaz a város középpontját. Az előnyomuló szövetségi csapatokra a házakból is lövöldöztek. A város előtt a szövetségi csapatok egy •osztályát megsemroásitetkék. Az ételsmószar fogyását a harcosok éppten ugy, mint a közönség mindjobban érzi. Diaz csapatai öszmogatták, megitatták, keshedt öreg urak felcsillanó szemmel nyomták a fejükbe a kackiás föveget. Ej, haj, újra kezdődik a fiatalság. • Stánczy Pista szokása szerint komoran, Szótlanul üldögiélt az asztal végén és két hatalmas tenyerébe támasztotta borotvás állát. Az egész tűzoltói mozgalom csak annyiban érdekelte, hogy a szokottnál nagyobb menyniységü bor került elfogyasztásra, a bolthajtás alatt nagyobb volt a füst, a „Vadász" vendéglőse már este nyolc órára berúgott. Anton, a vén csoszogó pincér titkon nagyokat húzott a boros palackokból és tavaszszal, a dalárdisták majálisa után tűzoltómajálist is lehet tartani odafent a gyepes udvaron. Pistának nem jutott eszébe, hogy fölcsapjon tűzoltónak, talán nem is tartotta elég méltónak e foglalkozást egy költőhöz, a zajban, lármában mégis csak kezeügyébe került egyszer az ünnepelt piros sapka. Megfogta és fejébe nyomta. — Nézzétek a legelegánsabb önkéntes tűzoltót! — kiáltott föl Nieszer, a kéményseprőmester. A társaság megéljenezte Pistát, jobbrólbalról bort öntöttek, az öreg Anton a legkarcsubb virzsinia szivarjából kedveskedett, majd tovább ittak, vitatkoztak, a vörös sapka pedig ott maradt Stánczy Pista fején hetykén, félrecsapva, mintha ő is tudta volna, hogy „a legelegánsabb önkéntes tűzoltó" fején van szerencséje helyet foglalni. Bár éjfél elmúlott, a korcsmárosnak a történelmi nap mámorában eszébe sem jutott vendégeit kizavarni a havas téli éjre, de Stánczy Pista önkéntelenül fölemelkedett, mert husz év óta mindennap ilyenkor szokott fölemelkedni a „Vadász"-nál. Az asztal közepén egy csomó kiüritetlen palack foglalt helyet. Pista megingott, visszaült helyére, bár belülről valamely belső nyugtalanság kezdte gyötörni. Olyanféle volt az a nyugtalanság, amelynek nincs neve, az ember mégis azt hiszi róla, hogy azt jelenti: öreg édesanyja haldoklik, szeretője megcsalja, barátja elhagyja, vagy reggelre meghal ok nélkül. Miután azonban Stánczy Pistának senkije sem volt e kerek világon, a halálról pedig verset szokott irni, növekvő belső nyugtalanságának sehogy sem tudta magyarázatát találni. Még nagyobbat hallgatottt, még többet ivott és a másikor nyugodalmasan szívogatott virzsinia szivarból pazarló módjára vén füstmacskákat vetett a ködös menyezet felé, mintha ezentúl mindennapra esne egy tűzoltó-ünnepély a Zöld vadászban. Senki sem csodálkozhatik tehát, hogy Stánczy Pista soha az életében nem tudhatja meg, hogyan került egyszerre a Kutyaszorító-utca környékére, szemben a hóemberrel, a melyek közül az egyiknek rongyos asszonykendő volt a fejére kötve, mig a másik kettő törött cseréppipát tartott a szájában. A kedves utcát másfél méteres hó boritotta, a vén házak, megannyi nyugodalmas sírboltok a régi katolikus temetőn, hová az előkelő embereket szokták eltemetni. Mélységes csönd mindenfelé. A hold utja nem lehetne ugy megolajozva, hogy e nagy csöndben ne hangzana léptének zaja, a csillagok, mint kiváncsi angyalszemek, gyermekes jókedvvel pillongtak alá a szegény Stánczy Pistára. — Szép sapkád van Pista, — mondta a nagy csöndben az asszonykendős hóbálvány. Pista nyomban megállott, a fejéhez kapott. Valóban a tűzoltó sapka maradt a fején. Hogy fog holnap a hivatalba menni! Aztán körüljárta a hóbálványt, a botjával belészurt. — Ne bánts Pista — hangzott ismét kellemetes asszonyhangon — hisz én téged szeretlek. a Stánczy Pista megrázkódott. — Engem nem szeret senki — mormogta félhalkan. — Pedig én vagyok az egyetlen költő Szekercém A pomádés patikárus, a fiatal tanitó és a többiek elszeretnek előlem minden leányt, asszonyt. Ordináré népek laknak errefelé. A kutyának kell a költő! — Én vagyok a te szerelmed! — felelt ismét a hóasszony. — Nem emlékszel már reám az álmaidból? És a verseidet nem nekem irtad? „Arca hó és hó a keble: Hótisztaságu az ő szerelme!" Kihez irtad e verset, ha nem hozzám? Én vagyok a hóasszony. Gyere karjaimba. ii — Igazán szeretsz? — kérdezte Stánczy Pista és már lassan kibontakozott előtte a hóasszony szőkésbarna feje, nyugodalmas, tiszta, jóságos asszony-arc, kerek válla, gömbölyű nyaka. — Már nagyon régen szeretlek. Mindig hallgatom az éneked éjszaka, mert tudom, hogy én hozzám énekelsz. Tavasszal és nyáron a kertekben lakom, ősszel az esőcsatornában zsörtölődöm, hogy minek az a sok viz. Télen azonban eléd állok és megmutatom magam. Tetszel nekem a tűzoltó sapkában. — Tetszem? — mormogta Stánczy Pista. Soha sem érzett melegség, bűbájos öröm ömlött befelé a szivébe valamely láthatatlan nyilánon, mint az aranyszinü bor zuhog a pincékben. A hóasszony két fehér, telt és üde karját kinyújtotta feléje Pistának, mintha csak a kötelesség jutott volna eszébe, egy fél strófára valót eldalolt a verséből, a Rozmaring-utca felé fordulva, bámulatosan mély hangja döngve szálldosott a prémes háztetők között, aztán csöndesen lepihent a 'hóaszszony lábához.