Délmagyarország, 1913. február (2. évfolyam, 26-49. szám)

1913-02-11 / 34. szám

bméjffedi Szerkesztőség Kárász-utca 9. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN Kiadóhivatal Kárászutca 9. • • 9 • • egész évre . K 24-— félévre.... K12.egész évre . K28-— félévre.... K14'— • • a « • Nappali-telefon: 305. negyeöévre K 6'— egy hónapra K 2 — negyedévre K T— egy hónapra K 2-40 Kiadóhivatali-telefon: 305. Éjjeli-telefon: 10-83. Egyes szám ára 10 fillér. Egyes szám ára 10 fillér. Kiadó telefonja: 81. Szeged, 1913. II. évfolyam 34. szám. Kedd, február II. Szegény tartalékos . . . Akárhogy is humorizál a vigoperett csintalan kupléja a szegény tartalékos siránikozásai fölött, — ő az, akinek nem kíván a vére veszedelmeket, aki rövid bakakardját a markába tartva, tőle maga ö legjobban reszket, — az embernek most mégis megilletődve kell feléje fordulnia. Az ügyetlen és ijedt félszegsegü rezervisták, akik a tréfás guny és a köz-móka szapora céltáblái, most mégis szereznek maguknak egy kis megbecsülést és figyelmet. Mi több: meghatottsággal és szégyenkező önbeismeréssel kezdi nézdegélni esetlen, bőre szabott nagybakkancsu figuráikat a kényes, a finom, az operettszerüen müveit nagyközönség. Mert most, hogy a háborús feszültség folytonos izgalmai, a péuzválságok hullámai és rengései közben bekövetkezett az a kivételes lelkiállapot, ami egy állandó lázban a közeli tönk, a küszöbön leselkedő halál, a fenyegető megsemmisülés érzéseit megszokottá és a közibük préseit embert fáradt önmegadóvá képes tenni, ebben a kedélyeket irtózatosan transzformáló időben, — ami a 912-ös és 1-3-as esztendő a polgáriasult világnézetnek, — a vértől, tömegveszendőségtől, elínyomorodottságtól fölriadt lelkiismeret valahogy másképp kezd maga körül szemlélődni, a béke jó és áldott operett időiben. A cibil, aki tiszta és puskapor-szagtalan esztendőkben kedves előszeretettel szidja a védkötelességet és gömbölyűre mosolyodott arccal fújja a szegény tartalékos csúfolkodó kupié-strófáit, most más szemmel és más gondolatokkal nézdegél maga körül, hogy reggeli, déli, ebédutáni és lefekvés előtti lelki hangulatának szinte állandósult kisérő zenéje lett az ágyuszó, a halálhír. Lehetetlen, hogy emberséges ember napjában egynéhányszor rá ne eszméljen, hogy amig ő egy finom szivart elfüstöl, egy jó üzletet megköt, egy vidám nótát eldúdol, vagy egy csinos asszonykával csintalankodik, azalatt nem is olyan túlontúl messze tízezrek szeme akad fenn és az öldöklő lövegek rettentően zsúfolt szórással csapódnak alá török, bolgár, szerb, görög és akármilyen fajta, de vele egy vérből, egy időből, egy kulturából rajzott embertömegekre. Most, hogy minden sarkából a legközelebbi világjátéknak háborús forgószelek nyargalnak elő, itthon a békében, egyformaságban is komolyabban kezdenek körülnézegetni. És mindenki előtt, utcán, országúton, egész utcasorok udvaraiban, üres boltokban, kaszárnyákban, ott áll ikissé szomorúan, elnyuzva és megtépázva, de hangos zokszó és kiáltó panaszkodás nélkül a szegény tartalékos kifigurázott alakja. Mint sok-sok színehagyott, ütödetté, kopottassá átjátszott ólomkatona, olyan csapzottan, jelentéktelenül, kicsiségüknek teljes keserű tudatában szolgálnak, gyakorolnak, koplalnak, tűrnek és szenvednek ezek a szegény sokféle hajtókás, egyféle nvomoruságu fegyveres bábuk. A sors egyelőre még nem sakkozik velük, de téleleje óta egyre-másra rendezgeti tízezreikből a próbajátszmákat és játékmattokat. Milyen szánalmas, derék jóravaló ábrázatok sorakoznak köztük, ahogy egyegy tartalékos szakasz fej-glédáin végig fut a pillantás. Komoly, meglett emberek, érett és kidolgozott férfiarcok, elnyűtt, munkás családapa-fejek százai. A műhely, az otthon, az asszony, a gyerekek, a vagyon, a jólét, a szűkös, de aranyosra pingált polgári boldogság minden gyönyörűségétől kifosztogatva élik vasban, komiszban a nehéz „szegény tartalékos" keserves sorsát és amig egy, kettő ütemre rukkolnak, rajvonaloznak, menetelnek, futkosnak, lövöldöznek, magukban számolgatják, hogy miből él jövő héten a család, mii lesz, ha az állást ádöközben betöltik . . . A szegény tartalékos kis katonabábuk néma tömegei mindennap fölvonulnak a közönség sakktáblájára, az utcára. Vájjon, amig végigkopognak az esős, lucskos aszfalton a viaskos bakkancsok, gondol-e rájuk mindenki szeretettel, rezonál-e még valakinek vidám trillákkal a fülébe, hogy: „Cédulát kapsz és berukkolsz, étlen, szomjan marsölsz, drukkolsz . . ."? Temetés. Irta : Holger Drachmann. Szüleik halála után — apjuk a tengerbe fuladt, anyjukat pedig valami „belső baj" vitte el — a három árván maradt testvér tanácskozni kezdett, hogy mitévők legyenek. A két fivér szeretetteljes gyöngédséggel vizsgálgatta nővérét, aki szőke, jól megtermett, domborukeblü, erős csipőjii lány volt, igazi halászfaj. De feltűnő haiványsága anyja belső baját juttatta az ember eszébe s gyöiigédlelkü fivérei ki is jelentették előtte: — Ane, ugy éljek én, hogy te fiatalon fogsz meghalni. Ez a vigasztalás vitte a fővárosba a leányt szolgálatot keresni. Elmúlt egy év s az ezt követő nyáron Ane visszatért gazdájával, ki Vangaaban szokott nyaralni. Alakja kissé nyúlánkabb lett, szeme megtöröttebb, de azért fölragyogott, mikor Gyula fivérének egy arcképet mutatott. — Jé, igy néz ki? — kérdezte ez s érthetetlenül morgott magában. — Sinész? — Pincér. — Neve? — Bisserup. Gyula hangosan kacagott. „Bisse" dánul annyit tesz: csavarogni, ténferegni. No, ezt aztán eltalálta nővére. Bisserup. — És mennyiben vagy vele? Az övé vagy? — Megbolondultál? Akkor nem venne el feleségül. — És most mitévő lész? — Elmegyek vissza a fővárosba. S ha erőm nem engedi a szolgálatot, kis üzletet nyitunk, valahol, ahol én leszek az asszony s cselédeim fognak kiszolgálni. Igy tervezte Bisserup. Gyula nem hallhatta e nevet nevetés nélkül. — Hát segéljen az Isten. Félév múlva Ane halott volt. Anyjától való öröksége gyorsan végzett vele. Bisserup maga jött ki Vangaaba, ihogy a szomorú hirt tudtul adja a rokonságnak. Haja hosszú volt, mint valami művésznek s hangja mély, mintha pincéből tört volna föl. Gyulának a gyász bejelentésekor is nevethetnékje támadt. Bisserup. És ilyen. És nyakába borul mindkettőjüknek. Jakabot ez egészen zavarba hozta. De Gyula inem tartóztathatta magát, lement a bárkába és nevetett. Aztán körüljárták a rokonságot. Az idegen férfit mindenütt hidegen fogadták. Külseje sem volt bizalomgerjesztő. Hosszú haja és a nyakában lógó egyes szemüveg nem vallott józan észre. Aztán azt sem tudták, hányadán vannak vele. Gyászoló férj-e? Vagy minek nézzék. S bizalmatlanul mustrálgatták. Bisserup azonban méltóságteljesen viselte magát. Gyulával látszott legjobban rokonszenvezni, azért vele közölte bizalmasan, hogy a halottat hazahozta, de nincs pénze eltemetni. Ane hónapok óta nem szolgálhatott betegsége miatt s ezzel sok kiadásba verte magát. Ha talán itt volna valaki, aki kölcsönözné a költséget, — mert a szeretett halottját ő imaga akarja eltemettetni. Gyula nagylelkűen megnevezte az agglegény nagybátyjukat, akinek volna pár száz megtakaritott forintja. Bisserup tehát hozzáfordult háromszáz koronát kölcsönkérni. Az fölordított. Mit, háromszáz korona? Hiszen annyiba egy király leányának temetése sem kerül. — Ane a világ összes királyleányarnál többet ért, — szavalt a gyászoló kölcsönkérő. És addig szavalt, hogy a sok pénznek fénye visszaszáll a családra s oly gyorsan beszélt, iaz agglegény szerint oly érthetetlenül szépen, hogy végre is teljesítette a különös és vakmerő kérést. Anet a fivérek háza imögött levő üres ház egyik földszinti szobájában ravatalozták föl. Bisserup egész éjszakára bezárkózott a koporsóval. A világosság iki nem aludt reggélig,