Délmagyarország, 1913. február (2. évfolyam, 26-49. szám)

1913-02-01 / 26. szám

Szericesztőség Kárász-utca 9. •aaae Nappali-telefon: 305. Éjjeli-telefon: 10-83. Előfizetési ár Szegeden egész évre . K 2félévre.... K12.— negyedévre K 6'— egy hónapra K 2'— Egyes szám ára 10 fillér. Előfizetési ár vidéken egész évre . K 28 - félévre.... K14'— negyedévre K T— egy hónapra K 2-40 Egyes szám ára 19 fillér. K i a d ó h i vía tjH Kárász-utca^ kvMitóiuvatali-teleionj: 305. Kiadó telefonja: 81Szeged, 1913. II. évfolyam 26. szám. Szombat, február 1. Megmérettek. Megmérettek és könnyűnek találtattak . . . Az ellenzék vezérférfiai az európai események kritikáját nem birták kiállani. Az európai szinvonialt meg nem ütötték. Az európai eseményeiket meg nem értették. Mene tekel. Mennyi illúziót vesztettünk megint! Voltak politikusaink, akiket nemzetieknek hittünk s ott vannak most, ahol Bokányi és Kristóffy van. Voltak politikusaink, akiket européereknek hittünk is ott vannak, ahol Justh Gyula. A szó, a beszéd, az érv, a nemzeti volt, a stílus európai: a tett olyan — mint a többié. Balkániak a balkániak pártján — annyi az egész. Feudális magánjogi szempontból nézve a közügyeket, fölrobbantani óhajtva az uralkodó osztályt, mihelyt nem tolja az ő szekerüket; pártját fogva horvátnak, szerbnek, nemzetközinek, mihelyt remélhet általa egy pár szavazatot. Mene tekel . . . Milyen siralmas ez. Egy Apopnyi Albert fényes politikai pályájának milyen vége! Hogy ragyogott, hogy fénylett egykor ez a név. Milyen hatalom volt és milyen erkölcsi erő! És most — „elfeledkezik" alkotmányfelfüggesztő javaslatokról, melyeket négy évvel ezelőtt aláirt maga is. Mekkora ut a lejtőn! És a naiv hiszékeny, ideálista közönségnek mily kiábrándulás. Sóhajtva kérkezik s alig merve maguknak felelni rá; hát ezek azok a nagy, nemes, önzetlen férfiak, akikért egykor lelkesedtünk? Hát ezek azok a nagy hősök, akiket bálványoztunk egykoron? Ezek, akik az első szeszélyre, hiuságuknak első megsértésére elvhagyókká válták? Hiszen ezek a pártérdek s pártszenvedély rabjai; azontúl nem lát egyik is. Ezek a nemzet minden nagy érdekét föláldoznák emiatt. Bizonyára ugy van, urak. Bizonyára ugy van nemes ideálista ábrándozok. Mint az anekdota naiv csizmadiája hitte, hogy jellemtelen a Jágot játszó színész: ti is összetévesztétek a színészt a szereppel s backfischmódra hősként imádtátok a hőstenort! Bizonyára. Férfiakat nem szavaik után kell megítélni, hanem tetteik után. És akik fölizgatták volt egy egész nemzet közvéleményét oly jelszavakért, melyekről tudták, hogy megvalósíthatatlanok: hogy ne játszanának most oly jelszavakkal, a melyekről tudják, hogy vészthozók. Ne kárhoztassuk őket. Egyik cinizmus kijavítja a másikat. Igaz, hogy hirdették a vezényszó elvét, de szegre is akasztották, Igaz, hogy kívánják la választójogot, de el vannak határozva meg nem valósítani. Mint a mucsai két doktor, akik közül az egyik csak a diagnózist hibázza el s igy nem jó a rendelés; mig a másik elhibázza a diagnózist, de elhibázza az annak megfelelő rendelést is s igy véletlenül mégis ép jó a rendelés. A politika igy egész-jó — csak ép az etika hiányos egy kicsit. A magyar nemzet azonban — ugy véljük — megunta e komédiát: államférfiakat akar és nem színészeket. Férfiakat, akik elveket hoznak a. köztérre, nem kitűnő színészeket, akik hálás szerepet keresni jöttek oda s akik színész módjára abban keresik dicsőségüket, hogy minél több és egymástól minél elütőbb szerepben mutassák egyéniségüket, oly tökéletesen különböző lévén a különböző szerepekben, hogy észre sem vesszük, hogy mindanynyiukat ugyanaz játsza el. Mi, akik ugy vagyunk meggyőződve, hogy vannak még elvek s vannak még meggyőződések, sajnálkozással fordulunk e látványtól el. Lehet-e másként? Mondhatunk-e mást, mint az igazat? Hiszen ha nem ezt tennők, hozzájuk lennénk hasonlók . . Hanem talán kissé szenvedélyesnek is látszik egyik-másik mondatunk. Nem akartuk, hogy olyan legyen: mert szenvedély nélkül, csupán kesernyés aggodalommal kisérjük az eseményeket. Mert dacára, hogy most szélcsönd van, mégis tudjuk, mi fog következni: szenvedélyes harc — magáért a harcért. Nem pedig az ország várható békéjéért! Néma énekek. Irta : Révész Béla. Az ünnepi este már áthajolt az éjszakába, a kis viaszgyertyák ellobbantak, de egykettő még perzselte ,a karácsonyi fenyő olajos ágait és neihéz szagokkal itatták áí a kicsiny szoba levegőjét. A mécses aljában osak én virrasztottam. Mákos kalács, pálinkás üvegek hevertek az asztalon. Az albérlők, akik itt laktak, már beleroskadtak az álomba, a mámor szelíden és egymás után ledöntötte valamennyit és az ágyakon, a földön, mozdulatlanul feküdtek az emberek. A mécses árnyai libbenték, rebbenitek és fakó világosságokat hasítottak ki a terhes levegőből. P? Odakünn esett a hó, ájtatos emberék éjféli misére bandukoltak. A szomszédiságban megkongatták a harangokat, búgtak, zúgtak, a templomi harangokra ráomlottak az afásüppedő hófátyolok, megfogták, osöndesitették a harangok énekét és álmodozó emberek fölé halk muzsika szállott be a szobába . . . Én azt álmodtam, hogy álom vagyok, látok és hallok, sziveken keresztül, néma énekeket. Petrus bácsi ágyán a fonográf muzsikált, pedig Petrus bácsi aludt, leoldott falábát ölelgette, mint a szerelmesek a gyönyöröket, de a fonográf dalolt és dűlt belőle a sok szomorkodó ének, belékapaszkodtalk a harangok danájába. A dalok közül az egyik fölkapott a szárnyára, libegett, röpködött velem a magasságban, aztán hirtelen lejtőzött és ráültetett az egyik ágyra. — Ez a Mari ... a Mari . . . Két karját ráfonta a mellére és az arca mosolygott. Megcsókoltam a Mari fejét és álmai kiröpültek hozzám. — Gyönyörű kis csibém . . . súgták testvéreim, a Mari álmai. — Gyönyörű kis virágom, mit csinálsz? . . . szemecskéid ugy-e rám néznek? Kis kezecskéid értem nyúlkálnak? . . . Fölvettek? . . . nevetsz, nevetsz, kis rubintom? én vagyok, a te rossz, cudar anyád . . . Fölvettek a kapuból? Talán egy nagy ur és most selyembe pólyálnak . . . Ha ott felejtettek? . . . hogy melegitettem, fújtam az orcádat, a kezecskéidet ... ha ott felejtettek . . . juj, hideg nyilak hasogatják a szivemet . . . Ugy-ugy, kis bogaraim, cudizzá'l, euctizzál, majd szétreped a mellem. Mind a meleg, édes tej a tiéd, csak a tiéd . . . Kapirgálsz? Kapirgálsz? . . . na, ne csiklandozz . . . szívjad, szivjad kis rubintom, mert megszakadok, már szivemnék szalad a tej és kiszakítja az én bűnös testemből . . . Egyél, egyél kis csibém . . . Mari mosolygott, áz álmok daloltak, csicsijja, bubuja, csicsijja, bubuja. . . . Arany, ezüst csengett, a másik sarokban sok tallér pengett, Vakurka pénzeikkel harcolt. Benn volt a pénztárnál, a bankban, ahol szolgált. Az álmai görgették a kicsi és nagy pénzéket, gurigatták a halovány nikkeleket, kacagva gurultak az ezüst, arany koronák, ütődtek, csörrentek s fölöttük sóhajosan röpdöstek a tarka bankók. Valkurika kaszált a kezével ide-odanyult és összefogdosta az elszabadult pénzeket. Bedugta valamennyit a zsákba, a bankókra szalagot húzott és gyűltek körülötte a zsákocskák, a banikóoiszloipoik. Az álmoik csöndesedtek. Valkurka leemelte szárnyairól a tallérokat, valamennyit feltakarította és dünnyögött, nyöszörgött: — Haza . . . haza . . . Álmai kiröpültek az ég alá és behozták a hófátyolokat és reszkettek, hullámoztak Vakurika előtt. Mébíikből hullott, dűlt alá a liliomos, csillogó hó. Fehér tájékokat úsztattak az álmok, szűzi tisztaságban féhérkedett ember, templom, az ég. Az álmok súgták: — Moszkva . . . Moszkva . . . nyílnak a kapuk, három az óra ... a görbe utcákon mennek a testvérek . . . Jeges a föld, jeges az ég, sugaras minden, a föld fölött, az ég alatt. A hold megnyitja palástját . . . ráborítja a tornyókra ... a Kreml tizennyolcablakos tornyára. Mária templomának aranyos kupoláira . . . Szikrázó utakon most mennek-bandukolnak a templomba a testvérek. A harangok csilingelnek . . . csilingelnek . . . átszállnak a zúzmarás fákon és a jégsipok megszóiMtnak ... A fák énekelnek . . . Moszkva dáloil... goszpodij pomiluj , . . — Haza... haza ... súgták az álmok és vitték Vakurkát templomokon keresztül, át a diadalkapukon, kifaragott paloták között.