Délmagyarország, 1913. február (2. évfolyam, 26-49. szám)

1913-02-01 / 26. szám

2 Lemondott a szinügyi bizottság. — Izgalmas vita. — (Saját tudósítónktól.) A közgyűlésen elhangzott színházi vitának egyik mozzanatára reflektálni kell még és utána áttérünk annak precizirozására, mi most a sürgős teendő, hogy a közgyűlési határozatban megszabott két hét múlva összehívható tegyen a törvényhatósági bizottság arra a rendkívüli gyűlésre, amelynek az uj helyzet ikörüttekintő és a jogos várakozásokat kielégítő megalapozása lesz föladata. Gaál Endre dr., előadó közgyűlési beszédében érthetetlennek találta azt az ellenszenvet, — ő mondta iigy — imély a törvényhatóság tagjai és a közönség körében a színügyi bizottsággal szemben megnyilvánul. Honnan tudja a közönség, hogy a sziiniügyi bizottság miit végez, vagyis, hogy semmit se végez? — kérdezte a tanácsos ur. Hiszen a szinügyi bizottság ülései zártak és nála senkisem járt, hogy a jegyzőkönyveiket elkérje, megnézze, pedig azok mindenkinek rendelkezésére állanak. A kérdés ilyetén módon való föltevésében és beállításában némi kis tévedés van, amelyről föl 'kell yilágositani nemcsak az igen (tisztelt tanácsos urat, de azt a nyilvánosságot is, amely a (tanácsos úrtól ezt a leckét kapta. Legelőször is: az uj színházi szabályrendeletet 1912. április 1-én hagyta jóvá a belügyminiszter. Enimek a szabályrendeletnek életbeléptetése előtt a szinügyi bizottság ülései nyilvánosak voltak és ha az ülésekről kiikerültek a közönség körébe olyan dolgok, amelyek nem a nyilvánosság elé valók, a hír szolgáltatók ilyen esetékben nem a hivatásukat megértő újságírók voltak. Tékát — szeptembertől számítom — mindöszsze öt hónapja, hogy bárki is csak ugy szerezhet tájékozódásit arról, hogy miit végzett a szinügyi bizottság, ha bemegy a város házára, megfutja a bürokratikus kezelés idegölő és izzasztó akadályversenyét és ha végig a koronázási utakon; s megállt a folyó mellett, ráment a hidakra és nézte, amint dus, lassú hófátyölok nesztelenül merülnek alá a vizbe . . . Vakurka ümmögött, nevetgélt: — Lopni fogok . . . lopni . . . Megfogta az egyik pénzeszsák száját és fölordított: - Jaj . . . Az aranyak összefutottak a zsákocskákban, sikoltottak, zenebonásan egymás körül kavarogtak és ujjongva, sikongva fellökték magukat a levegőbe. A tallérok Vakurka fölé repültek, aiiany testükből 'ábrázatok nőtték ki hirtelen; grimaszok csúfolódtak a sárga szemükben, a petyhüdt ajkuk körül és vigyorogtak, bámészkodtak Vakurkára. A vén szolga hanyattvágódott és nyúltak, emelkedtek körülötte a bankóoszlopok, egymáshoz épültek, összefogtak és Vakurkát nyoszolyájáról elillanni nem engedték. Fölötte zengett, üvöltött a pénz, mellette suhogtak a tornyosodó bankók és Vakurka leigázva, dermedten fokiidt a bankósirban . . . Muzsikás volt a levegő. Petrus bácsi fonográfja hangosan énekelt, fojtott dalok csalogatták maguk köré az álmokat. Az ágyakon magukra maradtak az emberek, meredten elnyúltak a matrácon, mint a döntött fák az erdő avarában. Petrus bácsi fonográfja bolondosán énekelt, rozzant torkából tréfás, nevető hangokat lökött föl a magasba és mi összesuhantunk, összeölelkeztünk és röpködve a pihenő fejek fölött, lejtöztünk, táncoltunk. Az álmok zsongtak, nyűgösködtek, de énekeltek is és olyan volt DÉLMAGYARORSZÁG célhoz ért, nekigyiirekszik a jegyzőkönyvek elolvasásának. Igaz, hogy ma már a nyilvánossággal való közlekedésnek más, könynyebb, jobban bevált és azzal a kornisz gazdasági berendezkedéssel számoló módszere van, hogy az embereknek ilyen dolgokra nem jut idejük. És vájjon mit szólna Gaál Endre tanácsos ur, ha az a sók ezer ember, aki eddig a sajtó utján értesült arról, hogy mit végzett a szinügyi bizottság, most megtisztelné őt becses látogatásával és mind a jegyzőkönyvet, a jegyzőkönyvet kérné. Mert remélhetőleg, nem ugy méltóztatik érteni a nyilvánosságot, hogy az csak bizonyos emberekkel, a közönségnek egy korlátolt körével, vagy számával szemben kötelező? Az uj színházi szabályrendelet 6. paragrafusa, mely a szinügyi bizottság eljárását akarná szabályozni, a tanácskozások nyilvánosságát valóban korlátozza. Az ide tartozó ikét bekezdés szórói-szóra ez: „Az ügy előadása s a határozat kihirdetése nyilvános, a tanácskozás pedig zárt ülésben történik." — „Személyi ügyeik előadása is csak zárt ülésben történhet s la bizottság tagjai tartoznak arra ügyelni, hogy a művészi önérzetet sértő vélemények nyilvánosságra ne kerüljenek." Nagyon mellékes és lényegtelen, hogy ebben a két mondatban is mennyi abszurditás van. De azt tudni szeretnők végre, mi indította az előadó urat arra, hogy egy olyan szabályrendelet-tervezetet készítsen és fogadtasson el, mely minden jog és szokás ellenére ép a szinügyi bizottság üléseit és működését vonja ki a nyilvánosság nagy komplekszumából? Mi ennek az oka? Azt értjük, ha olyan ügyökre zárt ülést rend dl el a szabályrendelet, amelyek erkölcsi, vagy anyagi természetű személyi kérdésekkel vannak vonatkozásban. De miért ne tanácskozzék egyébként nyilvánosan a szinügyi bizottság? Hiszen, uram isten, egy színházunk van, mert monopóliumot adunk neki; aki színházba akar menni, abba az egy színházba kénytelen menni; súlyos ezreseket is költünk a hangjuk, mint a rnéhbivogató üvegcsengőé, amiket a kertekben megfuj a szél. Engem testvéreim, az álmok, magukba fontak, dajkáltak s titkos titkaikkal megütögették a szivemet, mely most megnőtt, a silksági ég pereméig megnyílott a két ölelő karja és a szivemben volt a világ, emberek, bujdosó szenvedéseik. Petrus bácsi ölelgette a falábát, a fonográfja már csöndesitette a Karnevált és vontatottan bújtak ki belőle a dalok s az álmok libbentek, alászállingóztak és mire csönd lett, besnhantak a koponyákba. Az egyik testvérem szárnyára 'emelt és ráröpültünk a kórházi szolga fejére. János szántott agyában fölébredtek, föl szökkentek a rejtelmek. János gagyogott, mozgott: — Na . . . ne . . . De ágyában nászt ültek az álmok, az egyből lett kettő, párzottak, sokasodtak és sodorták eléje a kadáverdket. Dermedt karok görcsösen a levegőbe kaptak, örökre bezáródott szemhéjakra kiültek a nagy üveges szemek, a húsos fejekből a csontvázak kidugták a koponyájukat. János dörmögött, káromkodott, fölemelte a kezeit s durva sietséggel hajigálta rneszszire magától a halottakat. Szivek táncoltak eléje. Kicsi és nagy, fonnyadt és húsos szivek s vadul lüktettek. Behorpadtak, kiduzzadtak, ujjongó és síró hangok zúgtak ki belőle, de valamennyi sirt és könnyeiket ráhullatták János arcára. János kaszált a kezeivel és hessegette maga mellől a kavargó sziveket, de hirtelen megbicsaklottak a kar1913. február 1. erre a színházunkra; még az a joga se tegyen meg a közönségnek, hogy megtudhassa, mennyi hozzáértéssel, buzgalommal és lelkiismeretességgel végzi a dolgát az a bizottság, mely a )közgyiiléstől kapott mandátuma alapján ennek az egyetlen színháznak, tehát a szegedi színészetnek érdekeit istápolni és megvédelmezni tartozik. Vagy csak nem gondolja komolyan, ó komolyan a tanácsos ur, hogy ez az ügy elintézhető azzal a nagyon, de nagyon rossz ötlettel, amit csak egy közgyűlésen lehet elmondani, hogy ön a jegyzökönyveket bárkinek rendelkezésére bocsátja? Tudjuk: keresztül ment a szabályren-' delet-tervezet a tanács, a közgyűlés és a minisztérium retortáján. Elég szomorú, hogy elfogadták, akár könnyelmű fölületesség, akár retrográd-szellem volt az okozója. Ép a színház körül kifejlődött két napos vitában láttuk, hogy egy-egy ilyen ballépésére akkor ébred a közgyűlés, amikor az már ímegtermette áldatlan gyümölcsét. Az uj szabályrendelet életbeléptetése előtt még személyi természetű kérdéseiket is nyitó ülésben tárgyalt a szinügyi bizottság — ép az elnök nagyon liberális rendelkezése következtében. Talán indiszkréció történt egyik-másik újságíró részéről? Tessék szigorúan alkalmazni a szabályrendeletnek azt a jogos és helyes nendefllkeziését, amely az ilyen tanácskozásokat zártaknak nyilvánítja. De ilyen esetből azt a konzekvenciát vonni te, hogy a szinügyi bizottság ülése most már minden esetben zárt legyen, legalább is különös, érthetetlen. És itt elérkeztünk ahoz, hogy a sziniházi szabályrendeletet módositani kell, módosítani nemcsak egy, de több más pontjában. A szinügyi bizottság ma délután 6 órakor ülést tartott. Nyilvánosát. A napirendnek kényes és izgalmakat sejtető pontja is volt: a bizottság állásfoglalása azokkal a támadásokkal szemben, amelyek a közgyűlés és a közönség részéről érték. Ami ennek a kérdésnek a tárgyalása közben történt, az minden várakozást és képzeletet fölülmúl. jai, a fejét rányomta a matrácra és rámeredt a legvadabb szivre, mely az arca előtt táncolt. Az meg-megütötte forró testével az ábrázatát, rászökkent a mellére, táncolt a feje fölött, aztán sikoltva, kacagva visszaugrott a szivek közé. János fölordított, a szive után kapott, megvágta a mellét és sirt, üvöltött: — A szivem ... a szivem . . . hol van a szivem? . . . János ütötte-verte a fejét. Beleestem a levegőbe . . . ágyak fölött úszom és libbenek^ ... Ki vagyok én? . . . Érzések között hajókázom és találkozom a nem ismert fájdalmakkal, a szikkadt földnél szomjasabb vágyakkal, bus arcú reményekkel, tépettégett örömökkel. A testemet nem érzem és mégis van szemem, mely sugaras rést tör sötét agylabiirintusokon keresztül, mélyben most ott örvényeskediik a mindenki álma. Én se éltem eddig? Aki igazán vagyok, rejtőzött eddig bennem? most kapott szárnyra, mikor az éjszaka lefújta rólam a hus- és csontbéklyókat? amikkel röghöz szögezetten csak bambán álmélkodtam, álmélkodva csudál koztam? ... És most röpülök, emberek fölött keringőzöm, a koponyák megnyilnak előttem, a szivemet réteszem a szivükre és mi halkan összedobogunk. Megöldlem az egyik álmadót, sugaras az arca. — Ez a néma ... a néma . . . ívesen rángatódzik |áz ajka, kinyitja, csukja a száját, csattogtatja a fogait és vad hangokon nyávog, ugat, bődül: — Üm . . . h . . . hő . . . Mosoly-lárva száll szomorú arcára, tit-