Délmagyarország, 1913. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1913-01-25 / 20. szám

Szerxesztőség Kárász-utca 9. Nappali-telefon: 305. Éjjeli-telefon: 10-83. Előfizetési ár Szegeden egész évre . K24-— félévre.... K 12.— negyedévre K 6-— egy hónapra K 2'— Egyes szám ára 10 fillér. Előfizetési ár vidéken egész évre . K28 — félévre.... K14«— negyedévre K T— egy hónapra K 2*40 Egyes szám ára 10 fillér. K 1 a d ó h 1 v a t'al Kárász-utca 61 KladóntvataH-telefon;:3:'305. Kladó'telefonja!*. mSzeged, 1913. II. évfolyam 20. szám. Szombat, január 25. Elhalasztják az adóreformot. Nagy horderejű kijelentéseket tett tegnap este a munkapárt értekezletén Lukács László miniszterelnök, amiknek nemcsak a törvényhozás munkakörében lesznek csakhamar fontos következményei, hanem az ország közönségére, a nemzet legszélesebb rétegeire sem téveszthetik el jótékony politikai hatásukat. Az adóreform az idén nem kerül végrehajtásra. Az adótörvények elhalasztásának megérlelt szándékát Lukács László miniszterelnök azzal)jelentette be a munkapártnak, hogy a parlament elé mihamarabb törvényjavaslatot fog benyujtatni, mely a törvényhozásitól megszerzi az idei julius 1-én aktuálissá válandó végrehajtásnak elodázására az alkotmányos fölhatalmazást. Már a budget-törvényben is van előrelátás erre, azért hagyta az 5. szakasz nyitva az ajtót a julius elsei határnapra, hogy az adók akkor a régi törvény szerint legyenek kivethetők, ha az uj törvény szerinti kivetés a viszonyok folytán addig meg nem történnék. Most ezen az uton tovább megy a kormány és fölbatalmaztatja magát a további, fix terminus nélkül való halasztásra, ami azt jelenti, hogy az uj adótörvény ebben az esztendőben már semmiesetre sem lép életbe. Inditó okul a miniszterelnök dologi motívumokat hoz föl, amik a helyzetből következnek s a külső viszonyokkal is öszszefüggenek. De semmiféle kapcsolatban nem állanak az adóreformellenes izgatásokkal, az igy kiváltott izgalmakkal, vagy ezek állítólagos indítékaival. A miniszterelnök, bárha nyíltan kifejezi készségét a köznek megnyugtatására, az elhalasztás mellett most azért foglal állást, mert igy az állampénztárnak több bevétele marad, holott az ellenzék az adóreformot rémkép gyanánt festette ki a fizető közönség előtt, amitől ez meg is riadt, az ellenzék inye szerint. Micsoda hiábavalóság volt igy megriadni, azt csak most érti meg majd, a kormányelnök fölvilágositásábóll, a félrevezetett közvélemény. Nem hogy veszedelmektől kellett volna az adóreform folytán tartania, épp az ellenkező igaz: e reform nagy könnyítéseket tett volna rajta s az állampénztár jelentékeny hozadéktól esett volna el. A miniszterelnök a halasztásra az állami kincstár érdekében is eltökélte magát, hogy a jövedelemveszteség későbbre tolódjék s a közönség ám viselje odáig a megszokott régi nagyobb terheket, ha anynyira nyugtalanítják a reform könnyítései és ugy megriad a maga kárára a saját előnyeitől. De Lukács László e fordulattal mégse a megtévesztett közönség ellen szegzi a kritika fegyverét, hanem az ellenzék felé sújt vissza, saját fegyverükkel veri a közönség megtévesztőit. S a magyar közvélemény okulhat a példán, láthatja most, mit tesz felülni izgatók rémmeséinek. A kormányt dologi okok vezérlik elhatározásainál. A kincstári érdek szempontjait szoros összefüggésbe hozza a külső és belső viszonyok nehézségeivel, a melyek miatt óvakodni kíván az állampénztár minden gyöngitésétől. Kiemeli ugyan a miniszterelnök, hogy a nemzetközi bonyodalmak szerencsére az elsimulás felé közelednek most s van remény a további konfliktusok elkerülésére. Mégse zárkózhatik el az aggodalomtól, hogy a nehéz probléma megoldásáig még sok akadály lesz legyőzendő, s a helyzet bizonytalan volta hosszú ideig eltarthat, mialatt pénzügyi készültségünket meg kell tartanunk a maga csorbitatlanságában s minden eshetőséggel szemközt. Fentartás nélkül utal végül arra, hogy az állam irányában épp most menynyi igény emeltetik, minden parciális érdek tőle várja kielégítését, egyre több ekszisztencia a boldogulását. Ily irányzat és áramlat láttára bőségesen megokolt a kormány elhatározása, mellyel még a nemzetközi szempontok latbavetésén kivül is aktuális szükségnek érzi, hogy az állam pénzügyi ereje kiméltessék s a jövedelemDon Jósé. Irta: Mauricio Lopez Roberts. A kocsik végig robogtak a korzón a város felé és elhagyták a Ritore parkját. Magány és csönd uralkodott a vöröses homokkal behintett utakon, melyeket deres, lombtalan cserjék szegélyeztek. Fák sudaraira borultak az árnyak, lassan széjjelterjedtek az egész parkon, a széles fasorokon, a kis tisztásokon, hol sziürke gránitpadok álltak és vas- és bronz-szinü fatörzsök sötétlettek. Mintha mély béke szállna le a halvány égről, hogy az alkony óráin át az alvó természet melankolikus varázsát lehelje az előkelő mulatóhelyre. — Lassan-lassan elhaltak a zsibongás hangjai. Barnás ködök mögött kirajzolódtak Madrid házainak tetői; hulló levelek zörgése, egy-egy átmos madáika dallamos sóhaja vált ki a park mély csöndjéből. Az utolsó elkésett sétálók is elhagyták már a parkot. Don Jósé, Donna Paca, a felesége és Pepin, egyetlen gyermekük, szintén hazafelé indultak. Hallgatagon, lassan mentek; elfárasztotta őket a hosszú vándorlás egész heti üldögélés után. Elmaradtak a többiek mögött. Mellettük elhaladtak a gyermekek nevelőnőiikkel, fiatal emberek csoportjai, anyák leányaikkal, kiket nap-nap után ide bajt a férjfogás keserves törekvése. Mindannyian gyorsan mentek, majdnem egyforma ütemü léptekkel és eltűntek a félhomályban. Don Jósé és Donna Paca utolsóknak maradtak. Don Jósét nyugtalanná tette a komoly hallgatás, mely körülvette; és gyorsította lépteit, magával vonva a kis Pepint, kit kézen fogott. A fáradt gyermek, aki -már csak csoszogva haladt előre, ellenkezett; hirtelen megállt és keserves sírásra fakadt; és erre kiabálni kezdett anvja is, zsémbeskedve fordult az ura ellen. Éles hangon sírta él régi örökös panaszait, melyeket vasárnapi sétáik alkalmával különös szenvedélylyel hangoztatott: szükszabásu életviszonyaikról, a folytonos gondról, a növekvő szükségletekről, tűrhetetlen nélkülözésekről. Szidalmak és vádak özönét zuditotta Don Jóséra . . . Ó, ha Donna Paca tudta volna, milyen a sorsa egy ilyen nyomorult segédtanító feleségének . . . Soha sem Ígérte volna oda kezét egy ilyen embernek, ki ezenfelül oly tehetetlen, mint Don Jósé, gyámoltalan csupa becsületességből, tisztességből, félénkségből . . . Ó jeh! . . . Becsületes! Tisztességes! Donna Paca szarkasztikusan nevetett és a kis Pepin látva, hogy anyja nevet, szintén kacagásra fakadt, minthogy a védtelen kis teremtés ösztöne azt súgta neki, hogy az erősebbi'kkel tartson. Don Jósé nem válaszolt, ö is szomorú életére gondolt, az eredménytelen (küzdelemre, mely lassan megölte, kiszorította az életből a sötétségbe, anélkül, hogy ezzel valaki törődne . . . Sok szenvedéssel teli esztendő keserűsége nehezedett a segédtanító lelkére. Még mindig egyszerű és hivő szive öszszefacsarodott emlékezetére a sok csalódásnak, a durva bánásmódnak, melyet eltűrt, életének minden megszégyenítő nyomorúságára. Messze távolban, mintegy ködfátyol mögött látta az elmúlt jobb napok halvány fényét. Akkor még ragyogott neki napsugár, öröm, szerelem, barátság, akkor voltak percei, melyekben ráborult a poézis szivárványos palástja, halhatatlanságot varázsolt képzelete elé; elbódította. Ám a létért való küzdelem mindig keményebbé vált és a nélkülözés és gondok mintha vaspántot kovácsolnának agyveleje köré. Tűntek a napsugaras órák, tűnt a barátság; elhagyta a szerelem is, miután hiába keresett maradandó helyet ott, hol Donna Paca járt-kelt: mindig elégedetlenül, mindig haragosan. Nem volt Don Jósé életében egyetlen derűs pillanat sem, mely megpihentette volna bus, bágyadt lelkét. . . . Végig haladtak az Alcala-uton, a melyre rózsás ragyogást árasztott az alkonyat és e szín elvegyült a villamos Ívlámpák lilás fényével. A széles uton tolongott a -tömeg, zakatolták a kocsik, száguldtak az automobilok, ingazodtak a teherkocsik, nyikorgó recsegő kerekeiken. És e zsivaj közepette Donna Paca folytatta jajveszéklését, zsémbeskedését. A tolongásban kénytelenek voltak szorosan egymás mellett járni és Don