Délmagyarország, 1913. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1913-01-23 / 18. szám

Szerxesztőség Kárász-utca 9. Előfizetési ár Szegeden Előfizetési ár vidéken K i a d ó h i tjTl ,Kárász-utca 6 egész évre . K 24-— félévre.... K12.— egész évre . K28- félévre.... K14-— Nappali-telefon: 305. negyedévre K 6-— egy hónapra K 2 — negyedévre K T— egyhóaapraK 2'40 Kiadóhivatali-telefon': ]/305. Éjjeli-telefon: 10-83. Egyes szám ára 10 fillér. Egyes szám ára 10 fillér. " Kiadó telefonja: 81. f Szened, 1913. lí. évfolyam 18. szám. Csütörtök, január 23 az urak az én csekély személyemmel szemben tanúsítottak. Igyekeztem, amidőn a szabadelvű pártban elfoglalt szerény pozicióm megengedte, igyekeztem ellensúlyozni a választójogi radikálizmus törekvéseit. De azért bekövetkezett egy pillanat, amidőn az országgyűlés többségét alkotó koalíció is kénytelen volt magáévá tenni az általános szavazati jognak radikális reformját. Igazán ugy festett, mintha minden veszve volna, mintha üres don quixoteria volna tovább küzdeni ez ellen a leküzdhetetlennek látszó áramlat ellen. És a siker minden reménye nélkül folytattam volna tovább, ha a lelkem mélyéig át nem hat az a meggyőződés, hogy itt a nemzet létéről van szó, itt a nemzet létérdekeiről van szó. Itt nem kérdés többé az, hogy van-e sikerre kilátás vagy nincs, meg kell a harcot próbálni. Nekem, nem tudom, szerencsém, vagy szerencsétlenségem-e, hogy az én lelkem nem könyvek, nem nyomdafesték és nem rubrikák tompított hangnemében látja ezt a világot, hanem látom és érzem, átértem és átérzem ezt a maga brutális életerejével, a maga lüktető, izzó szenvedélyével, mindazzal a pusztító erővel, a mi benne van. És éppen ezért, ha veszedelmet látok nemzetemre .nézve, azok a veszedelmek elemi erővel ragadják meg lelkemet, olyan elemi erővel, amely lehetetlenné tesz minden számitgátást, minA kormány választójogi tervezete. Elmondta Tisza István gróf. Nehéz föladatok elé állított az isteni gondviselés bennünket. Súlyos kötelességeket hárított reánk. Az egyik annak a munkának befejezése, amelyik munkát, fájdalom, hiába kíséreltük meg a szabadelvű párt bukása előtt, amely magasztos ügynek önzetlen szolgálatában estünk el a szabadelvű párt zászlaja alatt, de amelyik ügyet diadalra kell vezetnünk most azok után a megrpóbáltatások után, azok után a tanúságok után, melyeken keresztül ment a nemzet a szabadelvű párt bükása óta. Azt a nagy kavarodást, azt a nagy válságot, amibe a szabadelvű párt bukása sodorta a nemzetet, a magyar parlamentárizmus becsülete, jó hírneve, tekintélye és munkaképessége megmentésének ügye idézte elő. De maga ez a válság egy másik, talán még végzetesebb fontosságú problémával komplikálta föladatunkat. Ennek a válságnak hullámai sodorták felszínre a radikális választói jogot. Ma, amig egyik kezünkkel a magyai parlament becsületét és munkaképességét kell őriznünk, a másik kezünkkel a választójogi reformot kell olyan irányban kiépítenünk, amely honorálja a demokratikus haladás minden jogosult szempontját, de megőrizve mindazt, ami ezredéves alkotmányunkat, magyar nemzetünk létalapjait megóvja a magyar nemzet jövő ekzisztenciája, a magyar nemzet jövő függetlensége, virágzása és nagysága érdekében. Ha önkéntelenül e felé a nagy probléma felé irányul lelkünk minden érzése és minden indulata, engedtessék meg nekem, hogy az isteni gondviselésnek sajátságos ujjmutatását lássam ennek az időnek különböző fordulataiban. Tudjuk, hogy egész az 1905-iki válságig pártkülönbség nélkül abban a meggyőződósben élt minden komolyan gondolkozó magyar ember, hogy a mi társadalmi viszonyaink nem érettek még meg mélyreható választójogi reformra. Amidőn a koalíció törekvéseinek ellensúlyozása céljából beledobatott a magyar közéletbe a radikális választójog reformja, hazaárulást, a nemzet legszentebb érdekei ellen merényletet láttak benne azok, akik a magyar nemzet akkori többségének hivatott vezetői voltak. Ebben a fölfogásban, hogy a radikális reform végveszéllyel fenyegeti nemzetünket, egyetértettünk velük. Nem néztem mindazt, ami elválaszt bennünket. Igazán, talán nem vagyok túlságosan büszke ember, de méltóságomon alulinak tekintettem volna, hogy akkor, midőn a nemzet létérdekeiről van szó, csak egy gondolatot is szenteljek annak a magatartásnak, amit ezek Trenk. Irta: Révész Béla. Trenk, a vidéki paraszt-tébolyda orvosa, esti dolgát végezte. Fehér köpönyegben, ápolóikkal a nyomában, végigment a kórtermeken és meg-megáflt a nyugtalankodó betegeknél. Aki nem engedelmeskedett, annak kinyittatta a száját és csillapitószert kergetett le a torkán, akivel még igy sem birt, azt lefogatta és álom-injekciót fecskendezett a testébe. Trenk komoran, türelmetlenül végezte inspekcióját és egy-egy izgalmasabb eset után görcsös ujjakkal nyomogatta ősz fejét. Az egyik ágyról rákiáltottak: — Doktor ur, doktor ur . . . Egy pirosarcu, negyvenéves parasztember guggolt a kórágyon és eres, barna kezét Trenk felé nyújtotta. Az orvos kezet fogott vele. A paraszt komoly arca halkan, csöndes változással, mosolyra derült. Trenk összerezzent és idegesen szólt: — Ne, ne . . . János bácsi . . . aludjon .. . De nem eresztette el a kezét és nézte a paraszt arcát; ő is elmosolyodott. János bácsi arcán a mosoly megnagyobbodott, kivilágosodott, lassanként sugaras lett az arca, aztán egy kissé megnyitotta a száját s csöndesen kacagott. Trenk összeszorította a fogait: j $ ;. + r — Nem . . . nem . . . A paraszt kacagó hangja megerősödött, piros ábrázatán a ráncok sokasodva beleszaladtak a szemudvarába és szilajon elfúlva hahotázott. Trenk szorongatta a paraszt kezét és derült arccal bámult a parasztra; Tren'k mosolygott, de szemei fölött haragos barázdák szántottak le a homlokon. A paraszt röhögő hangja hirtelen áthajolt sirásba, jajgató, kétségbeesett zokogásba, az arca eltorzult, a szája körül megjelentek a fájdalom völgyei, Trenk ijedten ejtette c! János bácsi kezét és az arcáról eltűnt a mosoly. A paraszt jajgatása csöndesen aláleitett a sirdogáláshoz, nyöszörgött, aztán eldűlt az ágyán, fejét befúrta a párnák közé és gagyogott, gyügyögött. Trenk a beteg fölé hajolt és beleszúrta a testébe az injekciós tüt. A paraszt meg se moccant. A szemle véget ért. Trenk kiment a kórteremből, végigbaktatott a hosszú folyosókon. Odakünn nyolcat harangoztak. Trenk levette a sapkáját és bement a szobájába. A lágy harangének beszállt a nyitott ablakon, Trenk letérdelt a kicsi házioltárnál, fejét ráhajtotta az aranytakaróra és imádkozott. Trenk fejét körbefogták a szelidszemü szentképek, a- kicsi oltáron 'illatoztak a friss liliomok, rózsák, cserepes bazsalikomok. A vecsernye dala még kondult egyetegyet, aztán elhallgatott és Trenk fölkelt az oltár mellől, lement a kertbe sétálni. A juniusi este melegen hajolt a világ fölé, a kert gerjedelmes volt és a nappali tükkadás után hevesen lélökzett. Trenk barangolt a tujautakon, a hársfák mentén, a szegfüágyak között, az árnyas lugasokban, bódulva-ődöngve a kert szagosságától. Szellő se rebbent, fűszeres illatok úsztak nyugalmasan a levegőben, lázas szemű csillagok égtek a vak mozdulatlanság fölött. Trenk megtorpant és •megborzongott. Vad, hahotás kacagás hangzott ki a tébolydából, sikoltott, üvöltött az esti csöndben. Trenk fölkacagott: — A János bácsi . . . De elvörösödött, dühösen összerántotta a szemöldökét és megállt a tébolydával szemben. A fakó, irdatlan épület összezsúfolódott, a szobák hirtelen összeszaladtak előtte és az egyetlen kórterem minden betege a szeme előtt volt. Trenk mosolygott, rázta a fejét, a régi gondolat ingatta: — Minden ember bennem van . . . Trenk küzdött ellene, a megérzések, ébredések idején viaskodott, de lassanként megejtette az eszét, hogy emberek nőttek belé, száz lelkével száz életet érez, ami másban exaltálódik és eléje vágódik, az visszhangzik, örvényesedik benne. Később már. a bágyadtabb pillanatokban, ha megállt, valamelyik nyugtalankodó betegnél, szinte eszmélés nélkül szakadt rá a látomás, a vergődő ember megnyílt előtte és frissen, izgalmasan nézte, mi bomlik benne; a beteg fontasztiíkus viziói rásütötték az agyvelejére és csak akkor rázta valami öntudatosság-féle, ha ijedezett a hirtelen belészuggerált fantomoktól, a rapszodikus örömöktől, a rázuduló szenvedésektől. Trenk, ha kikerült a kórtermekből és magára maradt, már félt. Sokszor