Délmagyarország, 1913. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1913-01-21 / 16. szám

— DELMÁGYARORSZÁG 1913. január 21. ra, mert: érinteni merte az ő fejedelmi érdekeit és jogkörét. Hogy is mondta csak a pápa Napóleonnak? „II tragediante, il tragediante". Valóban tragikus eset, ha az : abszolút fejedelmi jogkör ily megbizható interpretátorait nem ültették bele a hatalom székébe. Mily angyali béke „honolna" most ajkkor! Bonyodalmak a város öröksége körül. — Oltványi Pál hagyatéka. — Sikertelen tárgyalások a csanádmegyei káptalannal. — (Saját tudósitónktól.) A város tanácsának ima délelőtt tartott ülésében rendkívül érdekes kulisszatitkok pattantak ki Oltványi Pál néhai szegedi prépost 'hagyatéka körül. Arról van szó, hogy a város több, mint negyedmilliót örökölt Oltványi Pál hagyatékából, de az örökség ügye egyelőre olyan stádiumban van, hogy abból talán jósokáig egy krajcár produktív haszna sem lesz a városnak. Monbatni: papiros-örökség mindaddig, amig a csanádmiegyei káptalan, ellentétben a város kívánságaival, szigorúan, szórói-szóra ragaszkodik a végrendelet passzusaihoz. Oltványi Pál ugyanis a negyedmilliót kimondottan egy Alsóvároson létesítendő Erzsébet-kórház céljaira hagyományozta a városnak. Küszöbön álll azonban az uj egyetemes kórház építéséinek ügye, a város tehát célszerűségi sze'mpontokból is azt szeretné, ha a negyedmilliót az uj kórház alapjához csatolhatná. Ebbe azonban beleszólása van a csanádmegyei káptalannak iis azon a jogcímen, hogy az örökhagyó őt bizta meg a végrendedet végrehajtásával, sőt mindaddig, a mig az Erzsébet-kórház fölépítéséhez a város hozzá nem kezd, a negyedmillió kamatait a csanádmegyei káptalan élvezi. Az örökségnek pedig mindaddig semmi hasznát nem láthatja a város, amig a csanádmegyei káptalant nem tudja kapacitálni arra, hogy térjen el a végrendelet megvalósíthatatlan passzusától. Van aztán egy másik része is az örökség körül támadt bonyodalomnak, ez már azonban nem annyira fontos és minden valószínűség szerint simán elintézhető. De ez is a csanádmegyei káptalan végső elhatározásától függ. A részletekről a következőikben számolunk be: Néhai Oltványi Pál végrendeletének ügyié ugy került a itanáos mai ülésie elé, hogy nyolc éven ált volt hü .gazdaasszonya, Nagy István né levelet .irt Lázár György d!r. polgármesterhez. Nagy Istvánná, aki siamtén egyik örököse az elhunyt prépost hagyatékának, pörrell akarta mjagtámaidni a várost azért, mert .a végrendelet kissé szüikmarikuan gondoskodik róla. Nagy Istvánná aizonban később letett erről a szándékáról, de egy másik követeléssel állott elő. Az örökhagyó ugyanis különféle célokra kisebb-nagyobb összegeket hagyományozott, majd aiigy rendelkezett, hogy laz ezdk után fönmaradó, szerinte körülbelül negyedmillió korona a város öröksége legyen a. meghatározott célra. A végrendeleti hagyatékok rendezése után a 250.000 koránén kiviül azonban maradt még 35000 korona, amely azóta .a. kamatokkal együtt pontosan 35933 koronára emelkedett. Nagy Istvánné erre .az összegre igényit tartott, A város szintéin. És azzal érvelt a város, hogy a prépost nemcsak a negyedmilliót, hanem >a többi hagyatékok rendezés után fömrnaradt összeget is a Ikórliáiz céljaira hagyta. Pör helyett Nagy Istívénné most leveilet irt a polgármesterhez és — egyezséget ajánl. Azit irja, hogy nem akar egy hosszadalmas port előidézni, amelynek .a kiiime'netele ugy a városra, imíitnit őrá nézve kétes s inkább hajlandó osztozkodni .a várossal a 35000 koronán, még pedig ugy, hogy fele az övé, fele a. városé legyen. A tanáes imiai ülésének határozata szerint nem zárkózik él ettől az egyezségitől. Sőt szivesen belemegy, 'de csak abban az .esetben, ha a csanádmegyei káptalannal tisztázódik a kérdés. A város ugyanis már előbb a tiszti főügyész utján elfogadható ajánlatot tett a csanádmegyeii káptalannak, amely azonban nem hajlandó eltérni a végrendelettől. Ebben az ajáin,latban azt fejtette kii a tanács, hogy ámbár a negyedmillió borona tekintélyes summa, Ide mégsem elegendő arra, hogy ahböl Alsóvároson egy a modern követelményeknek megfelelő, kifogástialaniul fölszerelt kórházait lehessen épiteni. De va.n egy mód, amellyel a kérdést a városra inézve kedvezően lehet miagoldaini anéikfül, hogy az örökhagyó emllébe a legkisebb kiegyeletdértést is szenvedné. Ez a mód az, liogy amennyiben a káptalan beleegyezik abba, hogy a negyedmillió az építendő egyetemes kórház alapjához osatoltassék, az örökségből ia várds a.z uj kórházon belül kiülön épületet emeltetnie a betegeknek s ezt az épületét Oltványi-pavilonnak nevezné a. város. Sőt az örökhagyó akarata teljesülne még annyiban is, hagy az egész uj kórház: Erzsébet-kórház nevet kapna, •Megvan a magyarázata annak, hogy Oltványi Pál .miért ragaszkodik a végrendeletéhen Alsóvároshoz. Rendkívül szarette az alsóvárosi lakosságot, amelynek érdekébein még életében több kiváló intézményt létesített és több nemes alapítványt tett, Ö alapította meg az alsóvárosi zárdát és a hozzátartozó leányiskolákat, amelyekben máiig is kegyelettel őrzik az ő emlékét. Az alsóvárosi Erzsébet-kórház megvalósítása azonban — mint a fentebbiekből is kitűnik — keries'ztülválbetietlen. Tetézi a bonyodalmakat, hogy a csanádmegyei káptalan mindeddig a legkisebb hajlandóságot sean mutatja airra, hogy a végrendeletnek ettől a részétől eltérjen. Ezért papíros-.örökség egyelőre és ki tudja meddig a .négyedmillió. A város tanácsa pedig miem tehet mást, mint ujlból és újból ikapaoitálni próbálja a csamádlmegyei káptalant. Ma délelőtt tartott ülésében, a Ntagy Istvánné esetével kapcsolatban, megint csak elhatározta, hogy átiratot intéz a káptalanihoz, sorakoztatja összes 'indokait, hátha lesz eredménye a sok kapacitálásnak. •melyhez ugyancsak Goethétől vette ia szöveget. Bettina természetesen mód felett el volt ragadtatva. — Lássa, — panaszkodott aztán előtte a nagy zenevirtuóz, — a prózai világ egyáltalán nem érti és nem tudja méltányolni a zenét . . . Rám nézve pedig az egy magasabb kinyilatkoztatás, betetőzője minden ismeretnek, minden bölcseségnek . . . Ezóta csaknem minden nap találkoztak a rendkívül élénk képzelőtehetségü Bettina és Beethoven. Sétálgattak, beszélgettek órákon át. Társalgásuk 'tárgya legtöbbnyire Goethe körül forgott. A szellemes leány tökéletesen megnyerte ía imüvész rokonszenvét. Bettinának pedig, — eredeti céljának megvalósításához, — épen csak ez kellett. Eugen Sachse, bonni professzor említi, hogy Bettina egy zavartalan estén szépen lejegyezte emlékezetből az egész beszélgetést, mit ő Beethoven-nel az nap Goethéről folytatott. Másnap pedig hűségesen fölolvasta azt a művész előtt. A „Missa Scllemnis" alkotója néhány kisebb változtatást ajánlott a szövegen, majd a Bettina kérésére beleegyezett .abba, hogy ezt a jegyzetet magának Goethének adhassa át. Csak még arra kérte a leányt, hogy majd alkalomadtán szép szerével ébressze föl a nagy költő érdeklődését az ő szimfóniái iránt. Szent volt a hite, hogy Goethe épen ugy át fogja érezni azok hallatára a zene fenséges hatalmát, akárcsak ő maga. Ezért várt ő olyan sóikat a személyes találkozástól, mely, ármint már említettem, — csak két év uralva, 1812-ben történhetett meg. Bettina már egy éves fiatal asszonyka volt, mint a berlini születésű néinet költőnek és színműírónak: Ludwig Áchim von Armim-nalk a felesége. A megismerkedés epizódjait a nagyműveltségű Bettina pompásan megörökítette egyik levelében, a minthogy ő annak idején, még 1810-ben a már ismertetett bécsi tartózkodása alatt Beethovenről is sok intim adatot leirt a Goethéhez intézett ama levélsorozatában, Imely aztán később, 1835-ben, három kötetes gyűjteményben ez alatt a némiképen bizarr cím alatt jelent meg a nyilvánosság előtt: „Goethe Briefwechsel mit einem Kinde". Beethoven az első percekben szóhoz is alig jutott amiatti nagy elragadtatásában, hogy ime, szemtől-szembe láthatja az ő híres — „szövegíróját". Jó ideig hangtalanul nézegette egymást a kiét szellemóriás. A higgadtabb vérmérsékletű, de egyúttal büszke modorú s előkelő társadalmi állású Goethe korántsem volt valami nagyon elragadtatva. Elvégre is, ő, a nagy stílus-művész, vajmi kevésre becsülte a muzsikát, s .az ő szemében Beethoven is alig volt több egy szerény muzsikusnál. Nem is volt neki a magasabb zenéhez elegendő érzéke. Kissé sajátságosnak látszik ugyan a dolog, de igy van. S ebbeli természetét az örömittas Beethovennel meglehetősen éreztette is. A jó zeneköltő meg lesve teste az alkalmat, hogy legifrisebb isütésü szerzeményeit bemutathassa Goethé-nak. Hozzá is látott rendkívüli buzgósággal! Biztosra vette, hogy most a végletekig elbűvöli költő barátját. Szinte égő kíváncsisággal les te ennek arcán a dicső akkordok hatásait. De bizony — csudák-csudája — az ám a legsoványabb érdeklődést sem tanúsította. Akárcsak valami kiérdemült verkli nyekegő melódiáit hallgatta volna az ablak alatt. Készséggel elismerte bár Beethoven rengeteg talentumát, de ím:, az átszellemültségnek leghalaványabb árnyéka sem volt rajta fölfedezhető. Ami nem kerülhette ki a művész figyelmét. Nem is állhatta meg, hogy szó nélkül ne hagyja. Mikor már a nem tudom én, hanyadik szonáta akkordjai is merőben hatástalanul hangzottak el s Goethe egész magatartásán nyilvánvaló volt, hogy az ő gondolatai most bárhol egyebütt kalandoznak, semmint a mester szinte átszellemült játéka körül: az érzékeny lelkű művész sértődötten fordult Goethe felé a zongora mellől: ,— Uram, én nem ezt vártam öntől! A minthogy csakugyan nem ezt várta. Alaposan csalatkoznia kellett a németek nagy prófétájában, alki aztán az esztendők későbbi folyamán sem méltatta őt valami nagy figyelemre. Sőt, a Sachse észnevétele szerint — alig vett róla tudomást. Pedig a szegény Beethoven, csalódása dacára is — többször megkísérelte a felé váló közeledést. Így például 1822-ben, tiz évvel a niost leirt találkozás után az akkor már igen nagy befolyású, de ugy látszik, még büszkébb Goethének ajánlotta egyik mesterien megkomponált szerzeményét. Meg is küldötte neki hamarosan, pompás kiállításban, meleg hangú levél kíséretében. Ámde Goethe az egész küldeményt még válaszra sem méltatta. A következő évben, 1823-ban fejezte be Beethoven a mai nauiig is világhírű Missa Solemnis oratóriumát. Közre akarta bocsátani ezt az egyik legmonumentálisabb alkotását, de hiányzott ám hozzá a megfelelő szer-, ves r-erum gerendarum. Kénytelen volt hát az előfizetők gyűjtéséhez folya'modni. Ismét eszébe jutott az öreg Goethe, az elkényeztetett államférfiú. Gondolta, hogy ez a nagy tekintélyű ur egyszeriben élőfizetőjévé tudná tenni .magát a művészetek iránt egyébként kiválóan fogékony weimari nagyherceget. Fölkereste tehát Goethét egy tisztelettől és bizalomtól áradozó levéllel. És az eredmény következetesen megiint csak ugyanaz volt, mint az előbbi esetnél. Levele és kérelme teljesen válasz nélkül maradt . . . Azután már ő is beleunt a céltalan törekvésbe. Goethe sem érdeklődött iránta. Mind a kettő haladt tovább a maga megszabott pályáján, a dicsőség országútján . . .