Délmagyarország, 1913. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1913-01-21 / 16. szám

Szersesz tőség Kárász-utca 9. Nappali-telefon: 305. Éjjeli-telefon: 10-83. Előfizetési ár Szegeden egész évre . K 24 — félévre.... K12.— negyedévre K 6'— egy hónapra K 2~— Egyes szám ára 10 fillér. Előfizetés! ár vidéken egíszévre , K28 — félévre.... K14'— negyedévre K T— egy hónapra K 2'40 Egyes szám ára 10 fillér. K i ajd ó XIX«/t>3 j -.Kéréf* -utca 6 Kiadóhivatali-teiefonKl Kiadó telefonja: ^ Szened, 1913. II. évfolyam 16. szám. Kedd, január 21 Régi taktika. Ugy látszik, a szövetkezett pártok semmit sem tanultak a körülöttünk lezajlott eseményekből, s nem felejtettek el semmit a régi taktikájukból. Napoleon is igen kevés győzelmet aratott volna, ha mindig ugyanazon haditerv szerint akart volna elbánni ellenségeivel. S ha a már kopásig ismert haditerv egyszer-másszor mégis sikerrel járt volna, egymáshoz nagyon hasonlók, tehát egy kicsit unalmasak lettek volna a győzelmei. Hát még ha az ellenzéki pártok vezérei — egy szikrát sem Napoleonok — oly haditerv, oly stratégiai elvek és taktikai sakkhuzások révén akarnak döntő győzelmet aratni a kormányon, amellyel a nyár óta ütközetek egész sorát veszítették már el! Az ellenzékre is ráillik, amit Bercsényi Miklós a máskülönben imádott fejedelmének a katonai helyzetéről mondott: „nagyságod olyan, mint a paradicsommadár, hosszú a csőre, erősek a szárnyai, de kicsi a teste". Az ellenzéki mozgalom két szárnya: egyrészt a szociálisták, másrészt a polgárság egy része, amelyet az adóügyi félreértés fölizgatott, valóban elég erős arra hogy az országban az ellenzéki hangulat teljesen a földre ne pottyanjon; de a teste kicsiny és vékony; csont és bőr, alig van valami megfogható rajta. A kikölcsönzött szárnyú ellenzéki mozgalom kezd újra megelevenedni. A népgyűlések szaporábbak. Egyrészt az elszántabb munkásizgatás, másrészt az adómozgalom férfiainak az utazgatásai, egyelőre megmentik az ellenzéki népgyüléseket a teljes fizetésképtelenségtől. Ki kell használni a kedvező alkalmat, amig a kormány választójogi javaslata ellen szilaj szociálista izgatás folyik s amig az adómozgalom szónokai itt-ott friss vonzóerőt gyakorolnak megjelenésükkel 'és beszédükkel, — hogy a koalíció megunt és halálra kompromittált ügyét egy kis lélekzethez juttathassák. Ezek a gyűléseik régi ellenzéki érveknek és elnyűtt gondolatoknak e fölmelegitései, aligha fogják kizökkenteni a magyar földtekét csillagászati pályájából. Akármit remélnek is a koalíciós boszupolitikai vándortanitói a megujult körutaktól, a politikai helyzet további alakulására e kellemes kirándulásoknak aligha lesz valamilyen befolyása. 4 De nehogy kifelejtsünk egyet is az ellenzéki harc közismert, már csak muzeumi értékű fegyverei közül. Lapjaik ugyanazt cselekszik, amit a munkapárt megalakulása óta szüntelenül megcselekedtek: egyrészt megfenyegetik a magyar közélet minden faktorát, a nemzeti munkapárttól kezdve föl a „bécsi hatalmasokig", sőt —- ami már kacagtató módon komikus — magát az országot is, hogy mind egy lábig „elpusztulnak", ha a Lukács-kormány és véle Tisza István meg nem bukik; másrészt békét, rendet, közmegnyugvást, idillikus szép napokat ígérnek annak fejében, ha az ellenzék e kiélezett személyi követelései teljesíttetnek. 1 Régi nóta ez már, ismerős budapesti és bécsi füleknek egyaránt. Szakasztott igy irtaik, egy betűig ezt igérté'k ugyanazon pártok és lapok, mikor gróf KhuenHéderváry Károlyt kellett a nyeregből kiemelni. Minden földi és égi jókat helyeztek kilátásba, csakhogy menjen Héderváry és jöjjön Lukács. És jött Lukács. Azt kérdezzük: lett-e béke, rend, közmegnyugvás, az ellenzék jóvoltából? Dehogy is lett. A többségnek magának kellett végre is rendet csinálni, férfias elszántsággal, a történelmi felelősség sulyánák magára vállalásával. Béke, rend és közmegnyugvás még abban az esetben sem következnék be, ha az események valahogy megcáfolnák a közmondást és az bizonyosodnék be, hogy ,,kétszer" is lenet Budán kutyavásár. A belső háború e —• különben teljesen valószínűtlen — esetben is nyomban kitörne és katasztrófákra vezetne, mint az első koalíciós világban a bankkérdésben. Csak még ezt a jelenséget kell itt leszegeznünk. Egyik ellenzéki lap biztatja a királyt, ejtse el Lukácsot, ahogy Khuent is el jetette, a többség ragaszkodása dacáBeethoven és Goethe. Irta és a „Szegedi Tisztviselők Otthona" január 19-én tartott irodalmi estélyen felolvasta: Zsoldos Benő. Engedjék ;meg nékem, hogy erre a néhány percre magunk elé idézzem a német irodalom- és zenetörténet egy-egy óriásának, Ludwig van Beethoven-nek és Jolbann Wolfgank von Goethe-nek emlékét. Isten ments most bármiféle mélységes filozófiai diszertációtöl akár a Goethe léldkanalizisérő'l, alkár citáló akár a Geotlhe 1 étdkari a ti z is éral, akár pedig a Beethoven zenei hatásairól, csupán egy olyan mozzanatot pillantunk meg az emlékezés vetítőgépje révén, amikor két ragyogó fényességű meteor összetalálkozik valahol a nagy égboltozaton. Mindig van valami szerfelett figyelmet keltő,'sőt ideg-izgató dolog két ilyen szellemóriásnak egymáshoz való közeledésében . . . Tiz közül legalább is nyolc ember bizonyára tétovázás nélkül tételezné föl azt, hogy a jó bonni Ludwig vau Beethoven, a hatalmas szimfóniák, édes-bus szonáták utolérhetetlen atyamestere, a Geothe „EgmonL-jának megzenésitöje, valami túlontúl meghitt, ideálisan bizalmas barátságban állott vala halhatatlan kartársával : Geotlhe János Farkassái, a weimari költőóriássá!. Vatalrni izgatóan rendkívülit, szinte természetfölöttit várunik két ilyen félisten földi összetalállkiozásától s egykönnyen alig lehet ledöntögetni azt a hitünket, hogy az emberi szellem ilyetén korszakos tüneményeinek barátkozása még csak hírből sem ismeri a magunk (fajta törpe emberek barátságának szürke porrétegét . . . Pedig hát az emiitett két szellemóriásnak egész ismeretsége távolról sem volt ilyen rendkívüli barátság, de még közönséges, nyárspolgárias barátkozás sem. Sőt menjünk tovább: egyáltalán nem is volt barátság. És már jó előre megállapíthatjuk, hogy ez bizony nem épen Beethovenen múlott. Hiszen ő, aki már husz éves korában, 1790-ben hozzálátott a Goethe dalaiínak megzenésítéséhez s különösen 1808. óta egész hosszú sorozatával találkozunk ezeknek az ihletett műalkotásoknak: eleitől fogva élénken vágyott személyesen 'is megismerni azt a nagy talentumot, aki dalaival magasröptű szárnyakat adott az ő muzsikájának is. Ez pedig nagy szó volt ám épen Beethovennél, aki tudvalevőleg nem nagyon kereste senki barátságát. Tavaly mult száz éve: 1812-ben következett be az annyira várt első találkozás. Valójában tálán sohasem ismerkedett volna meg egylmással Bonn és Weimar örölk büszkesége, ha egy rendikiviil ügyes és vállalkozó szellemű nő közbe nem lép bájos „közvetítő" gyanánt. Nem hiába mondják biz' azt, hogy férfi sorsa az asszony. A jó Bettina, — maga is ném közönséges irói tehetségű asszony (tizenegy kötetet irt össze) — vette kezébe az ügyet, áki, mint tudjuk, egyébként is óly nevezetes szerepei játszott a Goethe életében, előbb mint a Goethe anyjának fiatal kora dacára is meghitt ismerőse, majd pedig 1807. óta magának Goethének személyes bizalmas barátnője, kivel a nagy költő már megelőzően éveken keresztül a legsűrűbb levelezésben áldott a nélkül, hogy bármelyik is ismerte volna a másikat. A szép Bettina Brentano (Elisabetb von Annim), nővére Clemens Brentano-nak, a nagytehetségű német költőnek és regényÍrónak, — keményen föltette hát magában, hogy hires barátját, Goethét valami módon összehozza az ő lelkes komponistájával, Beethoven részéről azonban ez nem mutatkozott valami könnyiiséges föladatnák, mert a zseniális zeneköltő csuda-módon nehezen barátkozó, bátortalan ember volt s ezt a minőségét csak fokozta az ő ismeretes testi fogyatkozása, a nehéz hallás. Jól tudta már ezt a szemfüles Bettina s már 1810-ben, mikor még mint leányzó, épen Bécsben időzött, minden előzetes bejelentés nélkül, szinte ajtóstul, elszántan berontott az akikor negyvenéves komponista lakására. A „Fidelio" hirneves szerzőjét, — mi tagadás, — nagyon kellemesen lepte meg ez a nem várt látogatás. Hogy is ne, mikor a nagy Goethe bizalmas barátnőjét láthatta maga előtt. Első elfogódottsága 'mihamar tovatűnt s boldogan dalolta el a leány előtt a „Karnist du das Land"-ot, melyinek zenéjével épen akikortájban lett készen. Ráadásul még egy akkori szerzeményét is eldalolta, a