Délmagyarország, 1913. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1913-01-17 / 13. szám

Szeged, 1913, II. évfolyam 13, szám. Péntek, január 17. Szerkesztőség Kárász-utca 9. aaaaa Nappali-telefon: 305. Éjjeli-telefon: 10-83. Előfiz 2tésl ár Szegeden egész évre . K24-— félévre.... K 12.— negyedévre K 6'— egy hónapra K ?:— Egyes szánt ára 16 fillér. Előfizetési ár vidéken egíszévre . K28 — félévre.... K14-— negyedévre K 7'— egy hónapra K 2-40 Egyes szám ára 10 fillér. Kiad ó.hTXaJXl iZ Kárét z-utca 6 aaaaa Kladóhlvatali-teteionJ: 305. Kiadó telefonja: 81A választói törvényjavaslat az iparosok szempontjából. Az iparosság szempontjából tárgyalja ez a cikk a választói reformot és kiván a kormány javaslattan bizonyos módosításokat. Ezekre a lehetőséget maga a kormány ajánlotta fel addig a határiig, ahol már a javaslat alapelveiről van szó. A cikk a munkapárton belül íkiván egy olyan akciót, amely a tervezett üdVös, módosatások célszerű érvényesítésére vezethet. A választójog .körül kifejlődött vitában az ilyen nobilis és politikailag érett eikk csak használhat annak a korszákos reformnak, amelynek helyes megvalósítására joggal érezhet hivatottságot a munkapárt. Merem állítani, hogy nincs az országban ember, aki e javaslatot jónak találná és azzal meg volna elégedve, ugy, hogy kétségtelenül még annak alkotói is érzik és tudják, hogy mennyire elmaradtak attól, amit a mai kor és annak követelményeinél fogva tőlük joggal várhattunk, mentségül csak azon némelyikükben élő valóban szent meggyőződésre hivatkozva, [amely őket egy liberálisabb törvény alkotásától visszatartotta, hogy t. i. a magyarság és az állam érdekét féltették. Eleve vesztett pöre van azonban annak, aki egy ily törvény alkotásánál mentségekre szorul. Bizonyos, hogy az ország lakosainak összes rétegei között az iparosság az, a mely e javaslatban a legrövidebbet húzza, mert a javaslat szerzői ezúttal is ép oly mostohán kívánnak elbánni az iparossággal, amint ez hazánkban már évtizedek óta állandóan minden téren történik, t. i. ,,a legnagyobb teher, de a legkisebb jog". Pedig tulaj donképen első sorban az iparral foglalkozóknak szólna e törvény és Tisza István volt az, akitől már 1903ban hallottuk legelőször azt az axiómát, hogy mivel a 40 év előtt hozott, mostani törvény megalkotása idejében hazánkbari még gyáripar alig volt, e törvény ipari munkásokkal nem is foglalkozhatott és az uj törvény tehát első sorban ezeknek a munkásoknak kell, hogy jogot adjon, annál is inkább, mivel egy feltétlenül intelligens elemet képviselnek, amelytől a magyarságot sem kell félteni. És mi lett ez ige megvalósításából? „30 éves kor, 6 elemi osztály, 20 korona kereseti adó, bizonyitás (levizsgázás), hogy ugy tud irni, rnint ha 6 osztályt végzett volna, az előmunkás titulus és két évi munka egy munkaadónál". Ahány megszoritás, annyi képtelenség! Az ipari munkás 20 éves korában átlag és majdnem kivétel nélkül szakmájában teljesen jártas és munkája után megél. Ha tehát valaki, ugy ő az, aki 24 éves korában, amikor a törvény minden polgárnak az összes polgári jogokat megadja, — e jogok élvezetére teljesen megérett és annak a javaslatnak tehát, amely az ö választói jogát a 30 éves korhatárhoz köti, semmi más rugója és magyarázata nem lehet, mint elvenni a bal kézzel, amit a jobb kéz adott. A 6. osztály, az adócenzus, a „bizonyitás" mindannyi csak a választói jogtól való megfosztást célzó képtelenségek, de a legveszedelmesebb ezek között az egy helyen való 2 évi munka és az „előmunkás"-i cim, mivel ez a munkás és a munkaadó közti viszonyt veszélyezteti. Bármily okból kivánná a gyáros munkását elbocsátani, ezzel megfosztja választói jogától, vagy pedig kinevezheti a „megbízható" munkást előmunkásnak, a többi pedig ökölbe szorítja a markát. A munkaadók, még. pedig joggal, a munkásokkal való viszonynak határozott javulását várták attól, ha ezek polgári jogot kapnak és helytelen dolog, ha a törvény ezt igy meghiusítja. És miért kellenek mindezen képtelenségek? Mitől kell tartani vagy félni? A nemzetiségektől bizonyára nem, mert a nemzetiségi vidékeken nagyipar nincs, az államérdeket illetőleg pedig ott van ép Tisza István példája — az osztrák parlament, — ahol 80 szociálista képviselő ül, amennyi nálunk alig fog bekerülni és ime több mint egyszer ép ezen 80 szociálista szavazta meg a költségvetést, az állami szükségleteket a nagyműveltségű és vagyonú cseh obstruálókkal szemben. Zörög a haraszt. Irta: Csehov Antal. Pozidon Pavílovics Péter paraszt-trojkán, mellékutakon, szigorú inkognitóban hajtat a kerület székhelyére, ahova fontos hivatalos ügyben egy névtelen figyelmeztetés hivta. ' — Ugy fogok lecsapni közéjük, mint derült égből a villám, — ábrándozik, fejét belehúzva a bundagaillérba. — A betyárok elkövetnek minden kigondolható gazságot s abban a hiszemben, hogy nem tudok róla, orcátlanul diadalmaskodnak . . . hahah! Ez lesz a meglepetés! Szinte látom a riadalmait, mikor megjelenek köztük, mint a boszuálló nemezis! Hahaha! Mikor már jól kigyönyörködte magát a tervében, a kocsissal állt szóba Pozidon. Mint olyan ember, aki szinte eped a népszerűségért, először is saját magáról kérdezősködik: — Ismered-e Pozidont? — Már hogyne ismerném! — felel a kocsis furfangosan. — Nagyon jól ismerjük! — Mit nevetsz? — Furcsa! Ismerünk mi minden kis írnokot s Pozidont ne ismennők? Hiszen azért küldték ide, hogy mindnyájan megismerjük . . . Ugy bizony — No, és milyen ember? Jó? — Nem lehet róla rosszat 'mondani, — felel a kocsis ásítva. — Jó ur, tudja, mi a kötelessége . . . Alig két esztendeje, hogy ide helyezték s máris sokat tett . . . — Nos és micsoda különös dolgot csinált? — Sok jót tett. Az Isten áldja meg érte! Vasutat szerzett nékünk s megszabadított bennünket Kokrinkovtól ... Az nagy gazember volt, az a Kokrinkov, más revizor nem tudta kitúrni a helyéből; de Pozidon'jött s Kokrinkov repült. Mert meg lehetett vesztegetni. Pozidonnál pedig a pénz nem használ. Kínálhatsz néki száz rubelt, ezret . . . nem! — Hála Istennek, hogy legalább e tékintetben megértettek! — örvendezkedett magában Pozidon. — Ezt szeretem. — Müveit úriember ... — folytatta a kocsis — 'nem büszke . . . ha magunkfajta szegény ember megy hozzá, kezet fog vele, leülteti, mintha tudj' Isten ki volna . . . Nem sokat beszél, de hamar eligazítja a dolgát.... s egy kopeket sem vesz el.'Sokkal különb ember, mint az elődje. Persze az is jó ember volt. Tekintélyes, nagy ur, senki nála nagyobbat kiáltani nem tudott az egész kormányzóságban. De ennek sokkai különb feje van. Csak egy baj van vele . . . derék, jóravaló ember, hanem . . . iszik. — Hogy a manó vigyen el, — gondolta Pozidon; aztán hangosan folytatta: — Honnan tudod, hogy én . . . hogy Pozidon iszik? — Kondolhatod urain, hogy magam nem láttam részegen, hazudni nem is akarok, de ugy mondják . . . akik beszélik sem látták berúgva .... de mikor a haraszt zörög... Társaságban, vagy bálban sohasem iszik egy kortyot sem. Hanem otthon! Reggél, ha föílébred s kidörzsöli az álmot a szeméből, első a vutkit. A komornyik tölt neki egy pohárral, mindjárt kívánja a másikat ... S igy megy az egész istenadta nap. De megismerni nem lehet rajta, hogy ivott. Megszokta már. Ha Kokrinkov be volt rúgva, a parasztok is bőgő nek látták az eget. Pozidon másképp tesz. Bezárkózik a szobájába, ugy vedel. Hogy észre 'ne vegyék, furfangos szerszámot csináltatott az iróasztalfiókjába. Egy kis cső jön ki belőle s ha azt megszopja, tele lesz a szája vutkival. Utazás közben meg egy lapos üveget hord a tárcájában. — Honnan tudják ezt? — gondolta Pozidon ijedten. — Szent Isten, még ezt is tudják! Micsoda aljasság! — Aztán meg ... a kocsis nevetni kezdett s megrázta a fejét, — az asszonyokkal! Minden ujjára van egy szeretője! Kettő nála lakik. Az egyik, az Ivanovna Anasztázia olyan gazdasszony féle, aimásik, hogy is hiv-