Délmagyarország, 1912. december (1. évfolyam, 94-117. szám)

1912-12-08 / 100. szám

2. DÉLMAGYARORSZÁG 1912. december 8. Ezután Vadnay Andor beszélt ugyanolyan értelemben, ugyanolyan lelkesen és végül a román Trutia Péter jelentette ki, hogy: „Minket egy világ választ el Önöktől, közöttünk áthidalhatatlan tenger tátong és most mégis egyek vagyunk. Nem u kormány iránti bizalomból, hanem a trón iránti hódolatból és a nemzet iránti szeretetből." Igy beszéltek 1887-ben az ellenzék ragyogó vezérei, az Irányi Dánielek és Apponyi Albertek. Igy beszéltek a Vadnay Andorok, sőt a Trutia Péterek is. Pedi& ezek voltak olyan hazafiak, mint a kordon mai hősei. Nem mi szólunk hozzájuk. Az Irányiak és Apponyiak szólnak hozzájuk. Példát mutatnak, figyelmeztetnek és követésre parancsolnak. De a régi Apponyi hiába beszél az ,—- uj Apponyinak. SBESBsaaBiaiiiiaasBaiissiHssaBaxsasaiBBiiBaHEasaaaaiaaaia A képviselőház ölése. — A háborús javaslat. — (Saját tudósít ónktól.) Azzal, hogy a képviselőház ma a háborús bonyodalmak esetére szóló, kivételes törvényeket elfogadta, ez ügy felett tulajdonképen le lehetne zárni az aktákat, de lehetetlen ínég egyszer le nem szegezni azt a világraszóló felsülést, mely az ellenzéket ebben az általa rosszhiszeműen kiaknázni kivánt ügyben érte. Három nappal ezelőtt még hihetetlen dühvel támadt e miatt a kormányra és amikor az első gyöngéd célzás volt arról, hogy az ellenzék is ugyanolyan törvényeiket készített el, melyek csak azért nem valósulhattak meg, mert a koalíció pár nappal az illető minisztertanács után megbukott. A leglármásabb módon és tomboló miifelháborodás mellett letagadták, hogy ők valaha ilyesmivel foglalkoztak volna. Ma reggelre azuán hielesen közzététetett az illető minisztertanács határozata, de erre már nem is volt szükség, mert tegnap a volt koalíciós kabinet tagjai összejöttök Kossuthnál és itt Wekerle Sándor szájából elképzelhető megdöbbenéssel hallhatták, hogy bizony ez esetben jobb és bölcsebb lett volna óvatosan meglapulniok. Hire jár, hogy Wekerle ez alkalommal leplezetlen módon megmondta a véleményét azoknak a volt minisztereknek, akik a tényeknek ilyen ietagadásával örökre kompromittálták magukat a közvélemény előtt. Az ország pedig még egy bizonyítékát kapta annak, hogy milyen kaliberű államférfiak voltak azok, akik négy éven át intéztéztéik a sorsát. Apponyi Albert ezek után ma már kénytelen beismerni a saját és társainak fogyatékos emlékező tehetségét és Polónyi Qéza által támogatva, próbálja elterelni a közfigyelmet a dolog érdeméről, de a koalíciónak ez a szánalmas vergődése szintén elvesz abban a keserű kacajban, amelylyel a közvélemény ezt az önmaga által felidézett sivár tragikomédiát kiséri. A Házban ülés előtt sokáig ezt a kérdést tárgyalták, majd az ülésen sor került a háborús törvényre és letárgyalták s elfogadták azt. A inai iilést délelőtt fél 11 órakor nyitotta meg Tisza István gróf. Bejelentette, hogy egy sereg ellenzéki képviselő, még pedig: Áhralhárn Dezső, Barabás Béla, Beek Lajos, Bernátl] Béla, Bikádi Antall, Bosnyák Géza, Brestyenszlky Kálmán, Désy Zoltán, Fráter Lóránt, Hegyi Árpád, Holló Lajos, Horváth József, Ivánka Imre, Malatinszky György, Mezőssy Béla, Nadányi Gyula, Palugyay Móric, Pozsgay Miklós, Rákosi Viktor, Szabó István, Szluha Pál, Thaly Ferenc, Vertán Etele, Serbán Endre kizárása a mai napon lejárt és igy ezek a képviselők hétfőtől kezdve akadálytalanul megjelenhetnek a Ház ülésein. A Ház áttért a háborús javaslatok tárgyalására. (A háborús törvény.) Durvul Fülöp előadó elfogadásra ajánlotta a javaslatot, azzal, hogy válságos, nehéz időkben a kormánynak kötelessége az állami ügyek vitelének zavartalanságáról gondoskodni. Meg van győződve, hogy nem akad kormány, amely visszaéljen a kezébe adott hivatalos hatalommal. Nem hiszi, liogy akadna kormány, amely véteni merészelne a közszabadság ellen. Hivatkozik arra, bogy a koalíciós kormány 1909. március havában ugyanilyen törvényjavaslattal foglalkozott. Ezt nem vádképpen mondja, sőt kijelenti, bogy ha szükség volt annakidején ilyen törvényre, a koalíció kötelességet teljesített, a imikor meg akarta, alkotni. Különben nem is lehet semmiféle veszély, mert a törvény precízen megszabja, bogy mikor és meddig élhet, a kormány ezekkel a kivételes törvényeikkel. Nyugodt lelkiismerettel ajánlja a javaslatot. elfogadásra. (Éljenzés.) (Giesswein beszéde.) Giesswein Sándor: Az államnak nem lebet fontosabb feladata, mint a béke biztosítása és. a háború elhárítása. A fokozódó műveltség arra törekszik, liogy a háború eshetőségeit minimálisra csökkentse, de ez nem jelenti azt, bogy a béke embere ne számoljon a háború lehetőségével. Csaknem lehetetlennek tartja taxatíve felsorolni azt, liogy a kormányt mikor ruházzuk fel a kivételes hatalmakkal. Az a körülmény azonban aggasztja, hogy az alkotmányosság biztosítását a jövőben megtaláljuk-e éhben a törvényben. Ez a törvény a minisztériumra diktátori hatalmat ruház. Minél nagyobb az a hatalom, amelyet ia nép kormányra ruház, annál nagyobb legyen a kabinet felelőssége. Ezekben a javaslatokban a nemzet legdrágább kincseiről van szó, szükségesnek tartja tehát kimondani a kormánynak teljes felelősségét. Hiszen nálunk nem rendkívüli, de ínég rends intézkedésekkel is meg tudnak akadályozni közszabadságha vágó dolgokat, hiszen itt akármikor megsérthetik az egyesülési és gyülekezési jogot. A javaslatot nem fogadja el. Az elnök: Miután szólni senki se kíván, a vitát bezárom. A miniszterelnök ur óhajt beszélni. (Lukács válasza.) Lukács László: Az előadói beszéd ugyan alkalmas minden egyéb eloszlatására, de mégUj garnizón. Irta: Lengyel Géza. A körúton kardcsörtetve vonult végig Koronek főhadnagy. Finom, vékony, jó tartású ember, simára borotvált arc, kis szőke bajusz. Élesre vasalt, fekete pantaló és ragyogó, fényes lakcipő. Sokan utána fordultak, sokan megnézték, mindenkinek tetszett. Fiatalság áradt róla és gondos tisztaság, mintha az édesanyja kefélte volna le minden darab ruháját. Fáradt emberek, akik munkából menték hazafelé, irigykedve gondolták: — Ennék most kezdődik az élet. Szinház, orfeum, pezsgő, cigány. A főhadnagy ment, kifeszített mellel, amolyan korzói parádé-tartással. Kissé gyorsabban ugyan a kelleténél, de sétált, urasan, magát élvezően. Egy kis mellékutca sarkáig tartott ez igy. Ott befordult a főhadnagy, holott ez az utca csendes, kihalt, szegényes. Egészen kisvárosi. Itt nincsenék sétálók, nincs semmi, ami fiatal katonatisztet vonzaná, Koronek főhadnagy ur azonban ment egyenesen, előre, mígnem a harmadik sarkon találkozott valakivel. Földig érő kerek gallérban '— valami nagyon is egyszerű pongyolát takarhatott — egy nő várakozott reá. Kicsit finomabb, kicsit csendesebb, gyávább is volt talán a munkásasszonyoknál, akik itt az urukat várták, de nem tünt fel közöttük. A főhadnagy megfogta a kezét, azután együtt mentek tovább, most már lassabban. — Van vacsora? — Igen, itt hozom — mondotta az aszszony, de a csomagot nem adta ki a gallérja alól. Nem illik, hogy a császár embere csomagot cipeljen az utcán, főkép olyan csomagot, amelyikről első pillanatra látni, mi van benne: egy kis zsiros sonka, sajt, sok kenyér és csemegének egy alma is. Az uton az asszony elszámolt a költségékkel. A főhadnagy felfogta a kardját, hogy ne csörömpöljön a görbe kövezeten és nagyokat hallgatott. Otthon voltak néhány perc múlva. Nagy, uj ház, keskeny, hatalmas folyosókkal. Fent a harmadik emeleten ilyen hoszu, szűk uton mentek át. Elől a katona, .utána apró, fürge lépésekkel iaz asszony. Ajtók, ablakok mindenütt nyitva. Az egész ház feltárta a szegénységét/feltárta minden baját. A kopott bútorokat, a hideg vacsorát, a fekete tűzhelyen a kormos spiritus-főzőt. A sarokban a katona kinyitott egy ajtót és élőre engedte az asszonyt. Petróleumlámpa, olcsó, részletfizetéses bútorok. Bejárat természetesen a konyháról, de tul még egy kis szoba, ahol engedelmesen húzódott meg két keskeny ágy. Koronek főhadnagy ur rögtön a vetköződéshez látott. A finom vaffenrok, a fényesre tisztogatott ruha csak a világ elé való. Itthon valami ócska civil-gunya is jó. Az aszszony szótlanul, mint egy hűséges cseléd, elszedte a ruhadarabokat, külön-külön leporolta, lekefélte mindet és vigyázva elrakta a szekrénybe. — Még mindig nagyon szép — mondotta a fényesgombu kabátra. — Pedig már két éves. Ki tudja majd ilyen jól gondját viselni? — Ki tudná? Hát én tudom. Áthelyeztek — mondotta a férfi. Azután nem szólt semmit. Az asszony is összeszorította a száját és hallgatott. Megvacsoráztak, csendesen. Az asszony magatöltötte cigarettákat hozott és amikor Koronek főhadnagy ur komoran fújta a füstfelhőket, megtörölte a könnyes szemét és megkérdezte : — Hová? — Kőhalomra. — Ma huszonhatodika van. — Annyi. Elsején kell jelentkeznem. Négy nap. Most fizettünk házbért, a lakás még legalább két hónapig megvan. A butorrészletet meg fogom küldeni neked, minden elsején. Az asszony most már hangosan sirt. Főhadnagy ur Koronek szintén nem a legjobban érezte magát. Nagyon megszokta már ezt az állapotot. A nagy városban nem keresi senki, mit csinál otthon. Olyan jól meg lehet húzódni, olyan egyedül lenni, mint az erdő közepében. Az asszony gyönyörűen rendben tartja a felszerelést és beosztja a gázsit. Cigaretta is, vacsora is minden napra jut. Szeliden elkáromkodta magát a főhadnagy ur, eldobta a cigarettát és aludni ment. Az asszony reggel is sirt és sirás közben sok rég nem használt holmit szedegetett ki a szekrényből. Selyemblúzt, könnyű, kerek posztószoknyát, csattos övet, tollas kalapot. Kiporolta, kirakta a folyosó-korlátra. Vége a nyugalomnak, u;;;a szükság lehet reá. meg ami vele jan rtZ 0rfeum-biiffére. Koronek főhadna^-y ur mindebből nem látott semmit, „ iviire délben hazajött, a nagy koffer mellett