Délmagyarország, 1912. december (1. évfolyam, 94-117. szám)

1912-12-08 / 100. szám

Szerkesztőség Kárász-utca 9. Előfizetési ár Szegeden Előfizetési ár vidéken Kiadóhivatal Kárász-utca egész évre . K24-— félévre.... K 12-— egész évre . K28-— félévre.... K 14 — Nappali-telefon: 305. negyedévre f< 6-— egy hónapra K 2"— negyedévre K T— egy hónapra K 2'40 Kiadóhlvatali-telefon: 305. Éjjeli-telefon: 10-83. Egyes szám ára 10 fillér. Egyes szám éra 10 fillér. Kiadó telefonja: 81. Szeged, 1912. I. évfolyam 100. szám. Vasárnap, december 8. A félhivatalos Szerbia. (Saját tudósítónktól.) Az egyik szerb miniszter, Arangjelovics Daniló dr., vezércikket közöl a félhivatalos Tribuná-ban. Aki ehez a szerb részről szokatlanul őszinte megnyilatkozáshoz hozzágondolja a mai híreket, minden eddiginél tisztábban láthatja a helyzetet. Arangjelovics cikkében behatóan fejtegeti a magyar-osztrák s a szerb krízist és Oroszországnak a háborús válsággal szemben tanúsított magatartását. A miniszter azzal kezdi cikkét, hogy a szerb háborús operációk véget értek és megkezdődött az európai diplomácia munkája, amelynek legválságosabb része a magyar-osztrák s szerb krizis. A monarchia — irja tovább a miniszter — létérdeket lát abban, hogy Albánia független legyen és Szerbia ne kapjon adriai kikötőt. Szerbia azonban nem engedhet a monarchia eme álláspontjának mindenben, mert sok vért vesztett a háborúban és mert életkérdés ránézve egy adriai kikötő. Beállhat tehát az a fatális helyzet, hogy Európa szemei előtt egy nagy, erős, konszolidált állam megtámad egy kis, háborútól kimerült államocskát. Mi nem tudjuk belátni, hogy a magyar-osztrák követelés a monarchia életérdeke és azt hisszük, hogy a háttérben egészen más szempontok irányítják a monarchia állásfoglalását. Hangsúlyoznunk kell, hogy mi önként sohase leszünk a magyarosztrák monarchia kolóniája, még annak a fenyegetésnek nyomása alatt sem, hogy a monarchiának ilyetén magatartása európai háborút provokálhat. Ugy látszik, hogy a monarchia, — miként 1908—1909-ben — diplomácia uton, háborúval való fenyegetéssel akar bennünket legyőzni. Fölmerül tehát a nagy kérdés: mi van Oroszországgal? Oroszországnak most az a feladata, hogy erős legyen, mert az egész szlávság kiábrándulna, ha Oroszországot már puszta fenyegetések is megriasztanák. Egy ilyen erős császárságnak nem szabad félni egy európai háborútól és nem szabad engednit. Oroszország erősebb Ausztriánál és konszolidáltabb Ausztriánál. Oroszország szövetségesei pedig legalább olyan erősek, mint a magyar-osztrák monarchia szövetségesei. Az egész szlávság Oroszországra tekint, mert nem tudja elhinni, hogy Oroszország katonailagg nincs felkészülve. Ha most nem lesz, hát mikor lesz kész? Mikor a japán háborúban vereséget szenvedtek, azzal mentegették tartózkodó magatartásukat, hogy nincsenek felkészülve. Az annexió idején ezzel a kifogással cserben hagytak bennünket. De most maga Szuhomlinov orosz hadügyminiszter hangsúlyozza, hogy Oroszország bizhatik a hadseregében. Ma ez igaz, akkor Oroszországnak csak komolyan kell akarni, és mi békés uton megkapjuk, ami minket megillet. A miniszter azzal a fenyegetéssel fejezi be cikkét, hogy ha Oroszország most is retirál, akkor nemcsak az egész szlávság, de egész Európa tudni fogja, liogy Oroszországot nem szabad komolyan venni, meri Oroszország egy agyaglábon álló kolosszus. Szerbia elhatározó pillanatok előtt áll. Nem felejtettük el, — mondja a miniszter, — hogy Oroszországnak sokat köszönhetnek a délszlávok, de miért nem dokumentálja Oroszország most, amit a tizenkilencedik században hirdetett, hogy a hatalmas orosz birodalom szárnyai alatt Szerbia nyugodtan fejlődhetik. • JlEZESB.aaSB Sorok az ellenzéknek. Defficile est satyram non scribere. Komor felhők boronganak a külpolitika egén, rendkivüli idők árnya bontakozik ki a jövő perspektívájából, mindenki érzi és tudja, hogy e komoly napokban el kellene hallgatni a pártoskodás nemzetrontó hercehurcáinak, a kicsinyes személyi politika patvarkodásának, mert a béke egyik záloga, a nemzeti erők súlyosságának legfényesebb dokumentuma, jövőnk legbiztosabb garanciája az lenne, ha az egységes magyar nemzet az ö egyöntetű akaratának presztízsével állana az egész világ előtt, — barátaink és ellenségeink előtt egyaránt sziklaszilárdan. És ekkor kordon-komédia folyik az utcán, nagyhangú szólamok kiabálják a világ elé, liogy inkább legyünk gyengék kifelé, mint sem a pártoskodások duló viharában ugy győzzön a salun rei publicae, hogy az ne kerüljön a fejébe egyes párttöredékek vezéreinek. Jobban gyűlöljük önmagunkat, mintsem szeretni tudnók a nemzet életérdekeit, tehát önmagunkat. Hivalogva izgatnak magyar képviselők ellenségeink .igaza mellett, nagyszerű elmék kergülnek bele a visszavonás eme rut és hazafiatlan szédületébe. Pedig most itt a higgadt, pártoskodási szenvedélyt legyőzni tudó, komoly megértés szükségszerű parancsa diktál. Ellenzéknek ilyen körülmények közt el kell hallgattatni szenvedélye szavát, egyet szabad csak éreznie, hogy a legizzóbb viharokat támaszthatott eddig az ellenzékieskedés, támaszthat a mostani napok elmultával, de ma egyeknek kell lennünk, mert akkor van erőnk, imponáló akaratunk és nemzetközi poziciónk. A régi idők régi puritán és bölcs ellenzéke, amely tudott a legerélyesebben opponálni, de a legönmérséklőbben viselkedni is, ha az idők ugy parancsolták, ilyen válságokban másképen viselkedett. Minden kommentár nélkül álljon itt. példájuk. 1887-ben hasonlóan komoly volt a nemzetközi helyzet és ezért Tisza Kálmán miniszterelnök rendkivüli póthitelt kért a tartalék hadikészleteinek és a népfölkelés felszerelésének rendkivüli és rögtöni fedezésére. Kérte ezt attól az ellenzéktől, a mely épen a véderő és főként a véderő költségei miatt küzdött ellene eddig még nem látott erélylyel és szinte elfojthatatlannak látszó személyi gyűlölködéssel, kérte a mainál sokkal kevésbbé feszült helyzetben, amelyek a rendkivüli intézkedéseket korántsem igazolták ennyire, mint most és akkor, mikor a közvélemény korántsem volt ugy felizgatva, mint most. Akkor az ellenzék vezérei: irányi Dániel és Apponyi Albert gróf voltak. A kisded antiszemita pártnak: Vadnay Andor és a nemzetiségi pár főnyi töredéknek: Trutia Péter. Ahogy az előadók: Dániel Ernő és Miinnich Aurél előterjesztették az 1887. február 19-ik ülésen a javaslatokat és Fejérváry Géza báró honvédelmi miniszter röviden megjegyezte, hogy kénytelen ujabb, súlyos terhekkel előállani, mert az európai lázas fegyverkezés közepett meglepni nem engedhetjük magunkat, felállott szólásra Apponyi Albert. „Holnap ismét harcolni fogunk a többség ellen, de ma csak ugy biztosithatjuk az ország érdekeit, ha minden jogos haragot, minden jogos kifogást félreteszünk és megadunk mindent, amit a kormány kér. A kormány tudja, hogy kell és mi nem a kormányt buktatnák meg, hanem államiságunk presztízsét tennők tönkre, ha a külföld azt látná, hogy akad magyar párt. a melyet a pártoskodás annyira elvakit, hogy inkább szenvedélyére hallgat, amikor csak egy szó lehet: a nemzeti presztízs szava, Legyünk erősek és látszunk erőseknek." Utána Irányi Dániel szólalt fel. Ez az ideális ellenzéki politikus, aki mindég megértette az idők parancsoló szavát. „Hadd lássák ellenségeink, hogyha támadni mernek, nem marakodó pártokat, hanem egységes és együttérzö nemzetet fognak találni. Lássa a világ, hogy mi megfeledkezünk sérelmeinkről, szenvedéseinkről, csak egyről nem: a haza iránti kötelességről. Békés időkben leszámolunk egymással, de a legkisebb feszültségre egyek vagyunk, a leggyülölőbb ellenfél és a legbékittetlenebb haragos is egy testvér: magyar."